Bodrogi Csongor összes bejegyzése

Bejegyzések

Est(erházy)i

Hozzászólás most!

 

Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának egykorú befogadása (talán mondhatjuk: az irodalomtörténészek nagy bánatára) meglehetősen felemásra sikeredett.

 

Az egyik legkiválóbb huszadik századi magyar nyelven írt könyv olyan radikálisan viszonyult önnön nyelviségéhez, hogy azt még a legműveltebb, az irodalomról legtöbbet tudó kortárs olvasók némelyike (például Babits Mihály) sem volt képes a maga egyediségében értelmezni. Az Esti Kornél igazi jelentőségére – természetesen néhány, a korát e tekintetben megelőző egykorú befogadón kívül – a posztmodern próza alkotásai világítottak rá, melyek gyökeresen újraértelmezték szerző és elbeszélő, nyelv és valóság, mű és befogadó viszonyrendszerét. Talán hangsúlyozni sem érdemes, hogy Kosztolányi művének újraértésében milyen jelentékeny szerepe volt Esterházy Péter prózájának.
Most tehát, 2010-ben, amikor Esterházy Esti című műve (regénye? novellafüzére?) napvilágot látott, aligha tekinthetünk attól az értelmezési lehetőségtől, hogy a könyv lényegében nem is más, mint az Esti Kornél-történetek újraírása, újraértése; nemcsak az egykorú ítéletekkel való vita, de talán még a hetvenes-nyolcvanas évek befogadói horizontja átértelmezésének szellemében is. Némi egyszerűsítéssel szólva: Esterházy (legyen ő itt akárki is) részint Babitscsal, részint Esterházyval vitázva alakítja ki (alkotja meg) önnön Estijét.
Talán érdemes a bemutatást egy kis filológiai eszmefuttatással kezdeni. Tudvalevő, hogy Kosztolányi háromféle Esti-történetet írt. Az 1933-ban önálló kötetben megjelent Esti Kornél című mű tizennyolc novellát tartalmazott; a három évvel később Tengerszem címmel kiadott novelláskötetben külön ciklust képzett az Esti Kornél kalandjai, melyben húsz szöveg volt megtalálható (a novella szóval ez esetben óvatosabban kell bánnunk, hiszen e ciklusban vannak olyan írások is, melyek aligha szoríthatók e műfaji skatulyába); ezeken kívül pedig írt Kosztolányi olyan Esti Kornél-szövegeket is, melyeket nem vett föl külön kötetbe. A hármasságot Esterházy kötete is megőrzi, amennyiben maga is három részből áll, önkéntelenül (?) is fölhívva egyben a figyelmet arra, hogy az Esti-szövegvilág nemcsak a szövegiség szintjén, de mediális megjelenítettségében sem tekinthető egységesnek. Nem arról van szó, hogy három különböző kötetben jelentek meg Esti-szövegek, hanem arról, hogy három egészen különböző státuszban, az irodalmiság szempontjából korántsem azonos módon értelmezhető körülmények között kerültek nyilvánosság elé olyan írások, melyekben így vagy úgy előjött Esti Kornél alakja (vagy neve; vagy mindkettő).
Azért bocsátottam mindezt előre, mert az Esti három ciklusában vagy fejezetében (nem könnyű a megfelelő szót megtalálnunk) nem csupán műfajilag különböző szövegeket találunk, hanem egyszersmind olyan szövegeket is, amelyek más-más olvasói hozzáállást igényelnek. A leginkább egészszerű, novellaszerű, a hagyományos befogadói stratégiákkal leginkább olvasható írások kétségkívül a kötet második részében, az Esti Kornél című ciklusban találhatók. Tizenkét fejezetet, tizenkét olyan írást tartalmaz ez a rész, amely külön-külön is zárt egészet alkot; némelyik szöveg pedig olyan remeklés köztük, amely még az Esterházy-életműben is a kiemelkedők közé sorolható. Ezek a novellák (bízvást nevezhetők novelláknak) mind egy-egy váratlan, belső vagy külső történésre vannak kihegyezve, melyek egytől-egyig fönntartják (egyszersmind ki is forgatják) a referenciális olvasás lehetőségét is. Ha egy olyan embert, aki még semmit sem olvasott a szerzőtől, be akarnánk „vezetni” ebbe a páratlanul gazdag életműbe, talán kezdhetnénk egy ilyen Esti-novellával. Mert noha e szövegek pontosan olvashatók úgy is, mint cselekményes (bár ilyen értelemben meglehetősen cselekménytelen) történetek, egyszóval mint klasszikus novellák, egy szálon futó, csattanóval záruló kisepikai művek, egyszersmind láthatóvá teszik azt is, hogy az efféle olvasási stratégia mitől, miért és mennyiben problematikus. Amikor például egy novella azzal a mondattal kezdődik, hogy „Akkoriban Esti Kornél éppen kutya volt.”, akkor mind egy névértelmezési hagyomány félrevezető voltának, mind a valóságreferencia önkényességének, mind az intertextualitás jelentésmódosító szerepének problémája egyből előttünk áll; pedig a novellaolvasás élményét („valami történni fog valakivel”) nem éri irritáció. Ha csupa ilyen novellából állna a kötet, akkor mégse érezhetné az olvasó, hogy a könyvnek több vagy nagyobb tétje van, mint a Kosztolányi teremtette alak előtti tisztelgés. Némi malíciával szólva: azt eddig is tudtuk, hogy Esterházy képes rendkívül nagy igényű, posztmodern életérzést és nyelvfelfogást tükröző szövegek megalkotására.
A kötet többi része azonban egy efféle „most olvassunk el egy jó novellát” olvasói hozzáállás számára értelmezhetetlen marad. Első pillantásra ennek persze műfaji okai vannak; mondhatni, a „vak is látja”, hogy a kötet első és harmadik ciklusának szövegei nem novellák. Ha azonban megpróbáljuk megválaszolni a kérdést, hogy „akkor mik?”, rájöhetünk, hogy az igazi, lényegbevágó különbség a második és a többi ciklus darabjai között nem műfaji jellegű. A különbség – úgy tetszik – sokkal inkább abban ragadható meg, hogy míg a középső ciklus szövegei egészként és (le)zártként is értelmezhetők, addig a körbeölelő két rész szövegszeletei önmagukban sokkal kevesebb jelentéspotenciállal bírnak, mint intertextuális környezetük figyelembevételével. Példaként említhetjük a Mottókollekció című alfejezetet, amely huszonhárom jelölt idézetet (mottót) tartalmaz. Természetesen az idézetek, afféle életbölcsességként, aforizmaként, filozófiai forgácsokként önmagukban is értelmezhetők (az első például így szól: „A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.”); kötetben betöltött szerepük azonban rávilágít olyan jelentéseikre, amelyek lényegi módon alakítják át értelmezhetőségüket. Hogy mást ne említsünk: az, hogy a mottók nem a kötet elején találhatók, eleve átértékeli a mottóadás aktusát, rávilágít annak önkényes, változtatható, konszenzuális voltára, amely által értelemszerűen az is kétségessé válik, hogy léteznek-e egyáltalán nem önkényesen változtatható műfaji jegyek. (Itt jegyzendő meg, hogy hasonló eljárással Esterházy a Bevezetés a szépirodalomba című kötetben élt, amely szintén feszegette szépirodalom és nem szépirodalom határait; talán nem véletlen, hogy az eljárás éppen egy Esti Kornélról szóló kötetben köszön vissza.)
Az első és a harmadik rész ugyanakkor egymástól is jellegzetesen különbözik. A Hetvenhét történet címet viselő nyitó fejezet a könyv legváltozatosabb, legheterogénebb, legkevésbé egységesíthető szakasza. Ha Kosztolányi Esti Kornél-írásaival vetjük össze ezeket a szövegeket, akkor kétségkívül leginkább a rövid publicisztikákhoz találhatjuk hasonlóknak őket, legalábbis pusztán formai jegyek alapján. A fejezet címét a szerző a Tengerszem kötetből emelte át, éreztetve, hogy az itt olvasható „történetek” egyrészt többet, másrészt kevesebbet adnak, mint az Esti-szövegek, ahogyan Kosztolányi talán legjelentősebb novelláskötete sem csupán annak utolsó ciklusáról lett nevezetes. Ahogyan a kötet középső része inkább a zártság karakterjegyeit hordozza magán, úgy ez az első rész már a címének intertextuális kapcsolatai nyomán is inkább a heterogenitást hangsúlyozza. A hetvenhetes szám ugyanakkor Illyés 77 magyar népmeséjét is fölidézi, szintén egy olyan olvasási, olvasói helyzetre emlékeztetve, amely a „magas irodalom” befogadása szempontjából a legkevésbé sem nevezhető prototipikusnak. Az Esti Kornél kalandjai című harmadik rész ezzel szemben (és e tekintetben inkább a kötet középső ciklusához igazodva) formailag egységessé tett szövegekből áll azáltal, hogy (csaknem) valamennyi itt olvasható írás az „Ez a… volt Esti élete.” mondattal vagy annak valamiféle változatával zárul. A három szakasz tehát egységesség és zártság szempontjából három különböző „feszességi szinten” áll, vagyis a kötet már felépítésénél fogva is éppen ezt, éppen a zártság és feszesség problémakörét tematizálja, illetve nem is annyira tematizálja, mint inkább feszegeti, járja körül, nyüstöli, csiszolja, provokálja.
Kétségtelen, hogy az Esti Kornél történetek olvasásának egyik alapproblémája, ha nem éppen az alapproblémája, hogy mennyire tekinthetjük lezártnak, lezárhatónak, ha úgy tetszik: késznek ezeket a szövegeket. Noha valóban létezik egy Esti Kornél címet viselő, Kosztolányi által kiadott kötet, mely önállóan is elolvasható, és önmagában véve is remekmű, Esti Kornél alakja (vagy inkább: neve) nyilvánvalóan túlnő ezen a köteten, és nem (pontosan) olyan értelemben, ahogyan Szindbád neve nő túl Krúdy novelláin. Estinek ugyanis mintegy létfeltétele az, hogy ne legyen kanonizálva, ne kerüljön bele az irodalmiság rendszerébe, ne éljen „rendes” életet, vonja ki magát minden polgári szabály alól; vagyis létfeltétele, hogy ne legyen kötet belőle, hogy ne adják ki, ne kerüljön bele az irodalom utált rendjébe. Kosztolányi ezt a paradoxont úgy oldja föl, hogy a saját nevén futó könyv mellett lépten-nyomon beidézi publicisztikáiban is, rövid írásaiban is Esti nevét, hivatkozik rá, önálló mitológiát teremt köré, érzékelteti, hogy saját Esti-képe nem azonos a „valóságos” Esti Kornéllal.
Esterházy, amikor belép az Esti-univerzumba, kénytelen tehát már az első pillanatban elhatárolódni tőle. Az Esti első mondata („Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.”) Kosztolányi Esti Kornéljának első fejezetéből származik. Nem egészen érdektelen ideidéznünk a részletet Kosztolányi szövegéből:
n       – Szóval útirajz lesz? – firtattam. – Vagy életrajz?
n       – Egyik sem.
n       – Regény?
n       – Isten ments! Minden regény így kezdődik: „Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.” Aztán kiderül, hogy ez a feltűrt gallérú fiatalember a regényhős. Érdekcsigázás. Borzalmas.
n       – Hát mi lesz?
n       – Mind a három együtt. Útirajz, melyben elmesélem, hol szerettem volna utazni, regényes életrajz, melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában. Egyet azonban kikötök. Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.
 
Hasonlítsuk össze ezzel Esterházy könyvének kezdő mondatait:
 
„Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.” Ez én vagyok, idézőjelek közt, én vagyok az én útirajzom, regényes életrajzom (melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában), maradok töredék. Füzér. Senki sem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni. Mindazonáltal jó volna még élni egy darabig.
 
Az Esti Kornél által kipellengérezett, „érdekcsigázó, borzalmas” mondatot az Esti írója mintegy „magára vállalja”, ezzel is érzékeltetve, hogy hasonulni csak elkülönüléssel lehet, illetve hogy Esti alakjának újrateremtése csak Esti eszményeinek ellentmondva, Esti paradox (nem)létét fölvállalva lehetséges. Éppen a megírás vállalkozásának sikere (vagyis hogy „töredék” maradhasson) függ attól, hogy képes-e az író fölvállalni a tudatot: Esti Kornél mindig kivonja magát a megismerhetőség alól, mindig üres hely marad, mindig csak felszín, látszat; és ha írni akarunk róla, csak azt írhatjuk meg, ami nem ő: a fiatalembert a sötét utcán, feltűrt gallérral.
Esterházynak mindebben azonban nagyon tréfás módon játszik kezére a magyar nyelv, pontosabban egy szerencsés véletlen: saját családneve. Azzal, hogy az Esterházy név hasonlít az Estihez, sőt részben meg is egyezik vele, sokkal markánsabban képes a könyv fölkelteni azt az illúziót, hogy a benne előjövő Esti éppen olyan távolságban van Kosztolányi Estijétől, mint saját szerzőjétől, éppen annyira utal írójára, mint amennyire elődjére, és ez az összefüggés akkor is termékenyítő módon hat az olvasásra, ha persze tudjuk, hogy Esti sem Kosztolányi teremtményével, sem Esterházyval (legyen akárki is ő) nem azonos, és nem is lehet azonos.
Így aztán a kötetben olvasható történetek és történet-töredékek „hőse” gond nélkül tart távolságot mind elődjétől, mind alkotójától, miközben e távolság által értelemszerűen újra is teremti őket. A hol kutyaként, hol Mátyás királyként, hol huszonegyedik századi íróként, hol férfiként, hol nőként föltűnő Esti az élet olyan sokféle lehetőségével rendelkezik, hogy egyértelmű arcot (karaktert) adni neki reménytelen vállalkozás volna. Időről időre, olvasási aktusról olvasási aktusra mutatja más-más arcát, betöltendő, identitás nélküli „üres hellyé” válik, újabb és újabb létlehetőségek kipróbálására csábítva olvasóját. De kénytelen mégis könyvvé, nyelvvé, mondatok alanyává válni, és pontosan ezért nem maradhat meg Estinek.
Nagyszerű, érzékeny megoldás a kötet szerkesztőjének részéről, hogy a borító belső oldalára Esterházy Péterről egy éppen csak felismerhető, ám „elrajzolt” fényképet helyezett el. Az Esti legfőbb tétje ugyanis talán éppen ez: hogyan lehetséges az irodalmi termelés közegében beszélni arról, akinek lényege, hogy nem lehet író? Hogyan lehetséges az író pozíciójából írni egy olyasvalaki nevében, aki sokkal több vagy kevesebb annál, hogy író (egyáltalán: valaki) legyen?
 
Esterházy Péter: Esti, Budapest, Magvető, 2010.
 

 

 

Bejegyzések

Klasszikusan egy klasszikusról

Hozzászólás most!

 

Noha a könyv szerzője a kötet lapjain gyakran figyelmeztet a túlzó megfogalmazások veszélyeire, hadd jelentsem ki mégis, már itt, e recenzió nyitányaként: Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi Dezső című könyve az utóbbi évek legjelentékenyebb termése a Kosztolányi-szakirodalomban.

 

E megállapítás súlyát részben növeli, részint viszonylagosítja, hogy az utóbbi néhány évben még a megelőzőkénél is nagyobb mértékben föllendült az irodalomtudományos érdeklődés az Esti Kornél szerzője iránt, és az egyre-másra megjelenő tanulmányok egészen példátlan (és termékeny) heterogenitást tükröznek, mind a földolgozott szövegek típusát, mind a földolgozás módszertanát illetően. Egy ilyen dzsungelben az egyszeri Kosztolányi-kutató igen nehezen igazodhat el, különösen akkor, ha nem éri be egyes részterületek adott szempontú vizsgálatával, hanem legalább viszonylagos egységben (is) szeretné látni a huszadik század első fele magyar irodalmának egyik (ha nem a) legjelentősebb életművét. Szegedy-Maszák könyvében erre a feladatra vállalkozott, és a kötet végigolvasója számára kevés kétség maradhat afelől, hogy sikerrel.

A könyv fülszövegéből és a fejezetcímek átfutásából a Kosztolányi-szakirodalomban járatos olvasó akár azt a következtetést is levonhatná, hogy a kötet nem egyéb, mint Szegedy-Maszák korábbi, ismert és nagy hatású tanulmányainak némileg kibővített egybegyűjtése. Bizonyos fejezetcímek (mint A kánonok hiábavalósága? vagy A történelem mint újraírás) a szerző írásait ismerők számára otthonosan csenghetnek; és a felületes pillantás könnyen láthatná a kötetet inkább gyűjteménynek, mintsem friss és önálló teljesítménynek. A könyv elolvasása azonban egyértelműen cáfolja ezt a sejtelmet. Nemcsak (a korábbi Szegedy-Maszák tanulmányokhoz képest) vadonatúj témákat földolgozó fejezetek illeszkednek a korábbiakhoz, de a már ismertnek vélt részek is jelentős átdolgozáson estek át, a szerző egyfelől kibővítette, másfelől új szempontból közelítette meg az általa korábban már tanulmányozott kérdéseket (is). A kötet önállósága, önértéke mindazonáltal nem csak abban áll, hogy a benne közölt tanulmányok jelen formájukban még nem jelentek meg. Legalább ennyire fontos megjegyezni, hogy a szövegek – számos tanulmánykötettől eltérően – oly módon alkotnak koherens egységet, hogy, noha az egyes fejezetek külön-külön is olvashatók, a könyv elejétől végig történő elolvasása jelentős mértékben hozzátesz az egyes részek értékéhez is. A verseskötetek füzérszerűségének méltatása például éppúgy segítheti az Esti Kornél kötet értelmezését, mint ahogy a Kosztolányi újságírói munkásságáról szóló megállapítások is tovább visszhangoznak a regényértelmezésekben. A könyv egyik legfőbb értékét éppen abban láthatjuk, hogy szerzője egy ilyen rendkívül bonyolult és szerteágazó életművet képes volt úgy egységben láttatni, hogy közben a művek önértékét nem oldotta föl, sőt a kötet számos pontján éppen ennek a föloldásnak, egységesítésnek, homogenizálásnak a veszélyeire hívja föl a figyelmet.

Szükséges hangsúlyozni – erre az előszóban a szerző is kitér –, hogy a Kosztolányi Dezső című könyv nem életrajzi monográfia. Természetesen ez se nem erénye, se nem hiányossága a kötetnek; egyszerűen műfaji meghatározás. Olyan tanulmánykötetről van szó, amelyben az egyes tanulmányok nagyon szorosan összefüggnek egymással, és Kosztolányi munkásságának valamennyi jelentősnek tekinthető részletére kitérnek: olvashatunk elemzéseket a szerzőnek mind költői, mind írói, mind hírlapírói, mind műfordítói, mind színműkritikusi teljesítményéről, és a legfontosabb verses- és novelláskötetek mellett valamennyi regény külön fejezetben olvasható. A teljességre törekvő összeállítás néhány bekezdés erejéig Kosztolányi társművészetekben tett kirándulásait is érinti, illetve hangsúlyosan kezel olyan – a szakirodalomban rendkívül aktuálisnak számító – problémákat, mint a költő által kiadott Vérző Magyarország című irredenta antológia értelmezhetőségét, Kosztolányi szerepvállalását az Uj Nemzedék című lapban vagy viszonyát az új médiumokhoz.

A kötet egy kilenc oldalas előszóval kezdődik, amelyben a szerző – igen nagyvonalúan – egyrészt az általa megállapított igazságok viszonylagosságára emlékeztet, másrészt módszertani irányát tisztázza: mégpedig azt, hogy „a magyar irodalomtudomány eredményeit összehasonlító szempontokkal” egyeztette; hogy ez mit jelent, arra már maga az előszó is példát mutathat. A szerző szinte valamennyi megállapítását összefüggésbe hozza a világirodalom, illetve a nemzetközi irodalomtudomány valamelyik kanonizált szerzőjének egy-egy kiváló érzékkel kiragadott szövegrészletével, érzékeltetve azt az együttgondolkodást, amely végsősoron a magas (színvonalú) irodalom létmódja. Sőt nem is csak irodalmároktól és íróktól olvashatók idézetek. Amennyire ez egy ilyen vállalkozásnál lehetséges, Szegedy-Maszák a társtudományok és -művészetek egy-egy jeles képviselőjének megnyilatkozásaiból is ihletet merít, Kosztolányi írásművészetét igen tág (ugyanakkor mindig jól nyomon követhető) kontextusba helyezve ezzel. Ez is magyarázata a kötet borítóján található, első pillantásra talányosnak tekinthető Vermeer-festménynek a Kosztolányi Dezső cím alatt.

Kosztolányi lírai munkásságával kapcsolatban Szegedy-Maszák már a Négy fal között kötetnek is jelentőséget tulajdonít, elismerve persze, hogy a verseskönyv „nagyszámú sikerületlen verset tartalmaz” (32.). A Négy fal között szövegeit egyrészt a kortárs világirodalmi tendenciák némelyikével (és így közvetve Kosztolányi műfordítói munkásságával), másrészt a magyar irodalomtörténeti hagyománnyal vonja összefüggésbe a szerző, megállapítva, hogy a kötetszerkesztés tudatossága már ekkor figyelemreméltó, illetve hogy a versek egyike másika (illetve a kötet egész szemlélete) a francia parnasszista költők felfogásával rokonítható. Megjegyzésre érdemes, hogy már a Négy fal közöttben föllelhetők a kései nagy versek bizonyos nyomai és jellegzetességei; már csak azért is, mert a Kosztolányi-szakirodalomban gyakran találhatunk olyan állításokat, amelyek szakadásokat tételeznek föl az életműben. Szegedy-Maszák Mihály inkább a fokozatos átmeneteket és a belső összefüggéseket hangsúlyozza, ebben látja a szerző a két nagy verseskötet, A szegény kisgyermek panaszai és A bús férfi panaszai jelentőségét is: „Az 1924-ben megjelent kötet s elődje kölcsönösen elolvassa, újraírja, értelmezi egymást, s ennyiben egyedülálló a magyar költészetben.” (72.)

A kötet egyik legizgalmasabb, egyszersmind a kortárs Kosztolányi-szakirodalom egy részével legerőteljesebben vitába szálló részében Kosztolányi politikai nézeteit, Uj Nemzedékben betöltött szerepét, illetve a Vérző Magyarországgal kapcsolatos dilemmákat értelmezi a szerző. Tudvalevő, hogy a kritikai kiadás előkészítő munkálatai kapcsán több komoly tanulmány is megjelent a témában az utóbbi években, és a Pardon rovat befogadástörténete ezekben az években – az előző rendszerben megfigyelhető elfojtást követően – különösen virágkorát éli. Az új tanulmányokban gyakran észrevehető tapasztalat, hogy a rovattal, illetve az irredenta antológiával kapcsolatban meglehetősen leegyszerűsítő, a szerzőt morálisan egyértelműen elítélő vélekedések látnak napvilágot. Szegedy-Maszák értelmezése azért különösen értékes, mert rávilágít olyan szempontokra, amelyek segítségével az egyértelműsítő, fekete-fehér kép jelentősen árnyalható. Egy olyan, fölöttébb zavaros és a korszak lényegében valamennyi jelentékeny alkotója számára nehezen kiismerhető időszakban, mint amilyen a huszadik század első fele volt, meglehetősen irreális elvárás huszonegyedik század eleji elveket számonkérni egy regényírón. Miközben Szegedy-Maszák természetesen rámutat Kosztolányi ténykedésének etikailag vitatható, sőt elítélhető mozzanataira, fölhívja a figyelmet az „enyhítő körülményekre” is, egy olyan kiigazítást hajtva végre ezzel, amely valamennyi Kosztolányi-kutató számára legalábbis megfontolandó tanulságokkal szolgálhat.

A kötet regényelemzései akár külön-külön is elolvasható példaértékű tanulmányok, melyek egytől-egyig magukba olvasztják a szakirodalomban előforduló különféle vélekedéseket, vitatkozva velük, de építve is rájuk. Talán két olyan elv van, melyet Szegedy-Maszák a Kosztolányi-regények értelmezésekor egyértelműen – és alighanem joggal – elutasít: a példázatként való olvasást, illetve a pszichologizáló olvasatokat. Noha ilyen világosan néven nevezve csak az Édes Annáról szóló fejezet tér ki a Kosztolányi-recepció e két makacsul kísértő tendenciájára, voltaképpen a kötet valamennyi elemzése hangsúlyoz egy olyan elvet, amely e két olvasási móddal nem egyeztethető össze: a nézőpontok viszonylagosságának elvét, mely szoros összefüggésben áll a Kosztolányi-regények nyelviségével. Amikor tehát valamiféle példázatként vagy pszichológiai esettanulmányként kezdené el olvasni valaki például az Aranysárkányt, akkor kimondva-kimondatlanul eltekint attól, hogy az egyes szereplők nézőpontja (perspektívája) nem azonos az elbeszélői nézőponttal, amelyik pedig szintén nem azonos az értelmezőével. Ilyeténképpen mondható el, hogy A véres költő nem (csupán) a dekadencia regénye, és nem Szabó Dezsőről szól; a Pacsirta nem a parlagiság irányzatos kifigurázása, és nem is pszichológiai esettanulmány; az Aranysárkány aligha értelmezhető helyesen a humor és a nézőpontváltások figyelembevétele nélkül; az Édes Anna pedig éppúgy nem szociográfia, mint ahogy freudista kulcsmű sem. A kisajátító olvasatok megbírálása mellett Szegedy-Maszák ugyanakkor sok olyan értelmezésnek is teret enged, amelyek e regények újabb olvasói és értelmezői számára fölöttébb hasznosnak és újszerűnek tűnhetnek. A számos példa közül említsük itt meg az Aranysárkányban az asztaltáncoltatás motívumát, amely Kosztolányi érdeklődését – több újságcikk tanúsága szerint – ekkortájt nagyon is magára vonta. Azért is érdemes ilyen példát hozni, mert a könyv szerzőjének értelmezése e ponton túlságosan is egyértelműnek hat: „Nyilvánvaló, hogy az asztaltáncoltatás Hilda fölszínességét hivatott tanúsítani.” (276.) Tekintettel arra, hogy az elbeszélő nézőpontja a regény végén egybeesik a szellemidézést végző Hildáéval, az Aranysárkány ezen a ponton is alighanem többféle értelmezést enged meg. Mégis nagyon fontos, hogy Szegedy-Maszák fölhívta a figyelmet Kosztolányi vélekedésére a spiritualizmusról, mert egy olyan motívumról van szó, amely az író szinte egész életművét végigkíséri, alapos elemzés tárgya mégis alig-alig lett.

Az Esti Kornél történetek kapcsán a kötetben egy nagyon lényeges filológiai anomáliára hívja föl a szerző az olvasó figyelmét; arra tudniillik, hogy a jelenleg legtöbbet forgatott kiadások (mindenekelőtt a Szépirodalmi Kiadónál megjelent, Réz Pál szerkesztette kötet) olyan szövegösszeállítást tartalmaznak, amelyre maga Kosztolányi semmiképpen sem bólintott rá. Természetesen ezt az anomáliát (is) majd a már készülő kritikai kiadás fogja pontosan helyre tenni. Addig is azonban Szegedy-Maszák a szerzői szándékot tükröző kiadások alapján értelmezte az Esti Kornélról szóló szövegeket, különválasztva tehát az Esti Kornél című kötetet a Tengerszem kötet Esti Kornél kalandjai ciklusától, fönntartva, hogy értelemszerűen e szövegek együttolvasása is legitim értelmezési stratégia. A kötetben való olvasás nyilvánvalóan más hangsúlyokat eredményez az értelmezésben, élesebben vetődik föl például Esti Kornél önazonosságának problémája, illetve a szövegek párbeszéde, egymásra hatása, belső összefüggései. A kötetként való olvasás még erősebben veti föl az önellentmondás mint szövegszervező erő kérdését, rámutatva közvetve arra is, hogy megszakítottság és folytonosság, következesség és következetlenség váltakozása nem csupán az Esti Kornél történetek, de az egész életmű jellegzetessége is. Valószínűleg tehát elhibázott minden olyan olvasási stratégia, amely az életmű homogenizálásában érdekelt.

A kötet végén négy olyan fejezetet találunk, amely Kosztolányi életművének egy-egy átfogóbb, időben az egész alkotói periódusára kiterjedő részletét dolgozza föl; műfordítói munkásságát, színikritikáit, világirodalmi kritikáit és nyelvtisztítói munkásságát, nyelvről szóló állásfoglalásait. Föltétlenül kiemelendő, hogy nemcsak a kötetben, de az Esti Kornél alkotójának gondolkodásában is szervesen illeszkedik az életmű többi részéhez ez a bizonyos értelemben elméletinek is nevezhető munkásság. Örvendetesnek tekinthető fejleménye az utóbbi évek, évtizedek Kosztolányiról szóló irodalmának, hogy egyre inkább tudatosult: jelentős gondolkodó nemcsak az lehet, aki kifejtetten és rendszerezetten írt filozófiai problémákról; sokszor éppen azok az elméleti meglátások a legizgalmasabbak, amelyek implicit, ki nem fejtett előfeltételezések figyelembe vételével nyerik el mélyebb értelmüket. Fordításelméleti meglátásai ugyanúgy rokoníthatók például Walter Benjamin megfontolásaival, mint ahogy nyelvfelfogása filológiailag is alátámasztható módon került közel a New Criticism körének Wilhelm Humboldtig visszanyúló nyelvi viszonylagosság elméletéhez. Az, hogy Kosztolányi költő létére nem foglalta rendszerbe sok tekintetben a legjelentősebb kortársaival egy irányba mutató elmélkedéseit, nem von le ezen elmélkedések értékéből semmit, csupán azt mutatja meg, hogy a szerző alkatától ezen a téren is idegen volt a rendszeralkotás.

Már csak ezért is méltányolható különös okkal Szegedy-Maszák Mihály törekvése, hogy a Kosztolányi életművét földolgozó, értelmező kötetében maga is viszonylagos kötetlenséggel fűzte össze a hatalmas életmű különböző mellékhajtásait. Mindig kérdéses persze, hogy egy alkotóról szóló könyvnek mennyire kell idomulnia az alkotó szemléletéhez; illetve hogy egy ilyen idomulás erénye vagy hátránya-e egy munkának. Egy alapos, beható foglalkozás valamely életművel azonban alighanem eleve magával von egy bizonyos mértékű szemléleti idomulást is. A modernitás utáni hermeneutika leszámolt azzal a tévedéssel, hogy értelmező és értelmezett élesen különválasztható volna egymástól. Közvetve alighanem ez is oka lehet annak az irodalomtudományos szakmunkák esetében viszonylag ritka tapasztalatnak, hogy Szegedy-Maszák Kosztolányi-könyvét jó olvasni. Minden bizonnyal nem függetlenül a Halotti beszéd szerzőjének ösztönzésétől, a kötetben szinte egyáltalán nem találunk idegen szókat, magyartalan mondatokat, nehezen követhető, túlbonyolított szerkezeteket.

Tudva, hogy nincsen olyan munka, amelynek akár egész koncepcióját, akár egy-egy részmegállapítását ne lehetne vitatni és akár kemény kritika alá vonni, a hangsúly e recenzióban legyen mégis azé a szinte önfeledt elégedettségé, melyet a könyv olvasása a kritikusból kiváltott. A Kosztolányi Dezső című kötet mind a szerző iránt érdeklődők, mind a szakmai közönség számára a legmélyebben ajánlható végigolvasásra, végiggondolásra.

Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső, Budapest, Kalligram, 2010.