Meleg ügyek és forró témák (A Mannok)

Lebilincselően izgalmas könyvet olvastam el a héten. Karácsonyi ajándékba kaptam egy kedves baráttól, és bár a kötet elég vaskosnak és nagy darabnak tűnt, szűk egy hét alatt “befaltam”. A könyv szerzője Tilmann Lahme, német irodalomtörténész, a címe pedig A Mannok. Alcíme szerint Családregény, de természetesen nem az, azaz nem fikciós mű: Thomas Mann családjának, azaz feleségének és hat gyermekének életeseményeit dolgozza föl az érintettek leveleinek, naplóinak és egyéb személyes feljegyzéseinek segítségével. Az alcím nyilván azért lett Családregény, hogy ezzel utaljon vissza a szerző egy 2001-es filmre, amely a német televízióban volt látható, és amely A Mannok. Egy évszázados regény címet viselte. Az a film tele volt legendásítással, féligazsággal és dezinformációval, így Lahme munkája szigorúan az elérhető (a film óta újabb fontos adalékokkal duzzadó) feljegyzésekhez ragaszkodik, szinte teljesen mellőzve azok kommentálását. Dehát így lesz a könyv igazán megdöbbentő.

Hogy a Mann-család különleges volt, azt persze már a kortársak tudták. A hat gyermek mindegyike írt — valamit. A legidősebb gyermek, az 1905-ben született Erika Mann egészen különböző műfajokban alkotott; a második, a 43 évesen öngyilkos Klaus Mann elsősorban regényíró volt (hihetetlenül termékeny és önkritikátlan, de különösen két műve, a Mefisztó, illetve a Vulkán máig olvasható nagy értéke a német irodalomnak); Golo Mann (1909—1994) a XX. század második felének egyik legkiválóbb és legnagyobb hatású német történésze lett; Monika Mann (kétes értékű)  impresszionisztikus novellák és regények szerzője; Elisabeth Mann a tengerek és óceánok kutatója, környezetvédő, a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszék alapítója; Michael Mann pedig zenekritikus, irodalomtörténész volt, 1976 szilveszterén elkövetett öngyilkosságáig.

Már így, első pillantásra sem “akármilyen” család, de ha megismerjük a részleteket, melyekben köztudomásúlag az ördög lakozik, benyomásunk csak megerősödik. Ennek a családnak a tagjai folyamatosan színezték a valóságot, legendákat, mítoszokat gyártottak maguk körül, életüket azonban állandó irigység, féltékenység, szeretethiány vagy éppen eltorzult szeretet, belső démonokkal való küzdelem rángatta.

A legnagyobb démonok egyike nyilvánvalóan a homoszexualitás volt. Magam hajlamos voltam elfogadni az érvet, hogy Thomas Mann úgymond nem lehetett homoszexuális, ha megházasodott egy nővel, akivel hat gyermeket nemzett. Az életrajz részletei fölülírják ezt a naiv elképzelést. A naplókból kiderül, hogy Thomas Mann-nak a legkevésbé sem okozott gyönyört a feleségével való együttlét, ellenben élete utolsó éveiig kezdeményezett viszonyt különféle fiúszeretőkkel. A családban öröklődött a hajlam. Klaus teljesen nyílt homoszexuális életet élt (és megírta az első, a témáról teljesen nyíltan beszélő német regényt is A jámbor tánc címen); Erikának is számos női szeretője volt, bár ő férfiakkal is létesített viszonyt (Klausnak csak egyszer, Greta Garbo közelében fogant meg a gondolat a fejében, milyen lenne egy nővel…); Golo pedig szintén számos férfi szeretővel élt élete során, melyek közül az egyiket, Hans Becket hivatalosan örökbe is fogadta. (A három kisebbik gyereknek ilyen hajlamairól kevesebbet tudunk, bár házasélete egyiknek sem volt éppen közönségesnek mondható. Elisabeth például a koránál mintegy 20-30 évvel idősebb férfiakhoz vonzódott.)

Mindez pletykálkodásnak, irodalmi bulvárnak tűnhet, de az intimitáshoz való (nevezzük így) zavart, nehézkes  viszony nagyon is kulcsjelentőségű a Mann-szövegek értelmezésében. A kifejezés állandó problémává vált, és ez megmutatkozott a család fölöttébb furcsa politikai állásfoglalásaiban is.

Thomas Mannt tisztelni szokás azért, mert nyíltan kiállt a “fasizmus”, vagyis a nemzetiszocializmus ellen, rádióbeszédeiben folyamatosan bírálta Hitlert, és már 1933-ban megszakította kapcsolatait a Harmadik Birodalommal. A történet szépen hangzik (a Mann-család mindig gondosan ügyelt a “szép hangzásra”), csak éppen nem tárja föl az igazság minden részletét.

A család politikai nézeteinek olvasása közben egyébként is sokszor fogja el kínos feszengés az embert. Klaus és Erika fanatikusan náciellenesek voltak, amivel nem is lenne semmi baj, nagyobb gond, hogy ezt a fanatizmust az egész német népre kiterjesztették, gyűlölettel írtak mindenkiről, aki Hitler hatalomra jutása után nem emigrált; és a világháború után kategorikusan megtagadták a Németországba való visszaköltözés lehetőségét. Fanatizmusukkal megfertőzték apjukat is, akinek egyes naplórészletei a pusztulás feletti örömről tanúskodnak, miközben a XX. század másik nagy európai diktatúrájáról, a kommunizmusról fölöttébb elnézően jóindulatúnak mutatkoztak.

Üdítő kivétel az egész családban Golo Mann, “a család konzervatívja”, akinek politikai állásfoglalásai már a világháború idején éleslátásukkal tűntek ki. Már a harcok közepén megjósolta, hogy az angolszászok és a szovjetek szövetsége nem lesz tartós, és a frontvonalak nemsokára e két nagy tömb közé kerülnek majd. Golo pedig tisztán látta, hogy a németek jövője a nyugati elkötelezettségben és a békeprogramban lehet. A harmadik gyerek számomra amúgy is egyre rokonszenvesebbé nőtt, ahogyan megismertem a család “viselt dolgait”. Kinőve a családi komplexusokat, a filozófushallgató történész egyre inkább a komoly és alapos munkának szentelte magát. Az jutott eszembe, hogy talán éppen ez, vagyis a filozófiai felkészültség óvhatta meg őt a kínos tévelygésektől, a politikai, társadalmi helyzet teljesen torz értelmezésétől.

De hogy példát is mondjak e torz értelmezésekre. Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, Thomas Mann nagy örömmel konstatálta az eseményt, a következő okokból: 1, Németország hamar legyőzi majd a Szovjetuniót, de ezzel legalább kis időt nyernek az angolszászok [a Mann-család Hitler ellenségeinek “szurkolt” a háborúban]; 2, a támadás azt jelzi, hogy Hitler teljes mértékben tábornokai kezében van; 3, Sztálin legyőzése után a német hadvezetés gyorsan kiiktatja Hitlert; 4, a béke tehát már nagyon közel van. (Mindez ugye 1941-ben történt; a világháború, mint tudvalevő, 1945 nyaráig tartott.) Négy állítás, négy elképesztő tévedés. Ezt már az egyébként fölöttébb szűkszavú Tilmann Lahme sem állja meg kommentár nélkül:

“Hogy egy másik, jobb Németország képviselője a politikai események elemzésében folyamatosan melléfog — ebben az esetben mindjárt négyszeresen —, szerencsére csak kevesen tudják meg.”

Thomas Mann úgyszólván mindig melléfogott, ha politikai kérdésekről volt szó. Mint írtam róla az első világháború során elkészült esszéáradása (Egy apolitikus ember vallomásai) kapcsán, ezek a tévelygések hozzám közelebb hozták a szerzőt, mert az íróként rendíthetetlen, jéghideg kősziklaként fölénk tornyosuló szobor-alaknak megmutatkozik benne az emberi oldala. Aki nem tud mindig mindent, aki feltevésekbe bocsátkozik, spekulál, és a valóságot a fantáziájával keveri.

Vajon miért bosszantóbbak Thomas Mann-nak a második világháború idején és után nyilvánvalóvá váló tévedései, mellényúlásai és torz helyzetértelmezései, mint a korai esszé Thomas Mannjáéi? Miért, hogy azt a nagy esszét — minden torzsága dacára — inkább örömmel olvastam, ezeket az újdonsült spekulációit pedig elfintorított arccal?

A fő ok, azt hiszem, az, hogy a korai Mann sokkal őszintébb és így tisztességesebb volt, mint a kései.

Mit tudott Thomas Mann a társadalom mélyebb rétegeiben lezajló folyamatokról? Egész életét elképesztő luxusban töltötte, pénzhiánnyal, pénzgondokkal sohasem küszködött. Felesége szülei Németország leggazdagabb emberei közé tartoztak, München központjában, egy gyönyörű palotában éltek; és Thomas Mann családja sem éppen egy rozzant viskóban lakott a Poschinger utcában.

Amikor egy ilyen ember elkezd bizonyos kommunisztikus nézeteket hangoztatni — anélkül hogy bármiféle fogalma lenne róla, milyenek voltak a kisemberek hétköznapjai a sztálini Szovjetunióban vagy akár az NDK-ban —, akkor abból valami nagyon-nagyon disszonáns hangú szöveg fog keletkezni. Egy ilyen ember sokkal hitelesebben és szerethetőbben szólal meg, amikor a szív demokratizmusáról beszél, mint amikor az észéről.

“Szerencsére” ezt azonban kevesen tudják.

Tilmann Lahme itt nyilván ironikusan szól. A tudás mégiscsak jobb, mint a nemtudás, pláne egy tudománnyal foglalkozó embernek, mint amilyen A Mannok szerzője.

De egyébként is. Ne higgye senki, hogy a könyv elolvasása után kevésbé szeretem Thomas Mannt és becses családját. Épp ellenkezőleg. Gyengeségeik, hibáik, tévedéseik, ostobaságaik és — úgy nagy összességében — szenvedéseik megismerése közelebb hozta őket hozzám. Nagy ember gyerekeinek lenni sohasem könnyű, és pláne nem az, ha az a nagy ember tele van elfojtásokkal, komplexusokkal, és képtelen kimutatni a szeretetét. Ugyanakkor nagy embernek lenni sem könnyű, és pláne nem az két világháború, különféle brutális diktatúrák és zűrzavaros politikai rendszerek árnyékában.

Az vesse rájuk az első követ, aki sohasem tévedett.

Én biztosan nem fogok köveket hajítani. Szeretettel gondolok ennek a családnak minden furcsa tagjára, akik, úgy ahogy van, kifejezték saját koruk mindenféle visszásságát. Számomra inkább a tanulság marad meg: aki politikai kérdésekben megnyilvánul, az nagyon nagy valószínűséggel tévedni és tévelyegni fog. Arcátlan föltevés azt hinni, hogy a tisztánlátás a tehetségesek kiváltsága.

 

 

https://mondataink.blog.hu/2021/01/16/meleg_ugyek_es_forro_temak?layout=5

Vélemény, hozzászólás?