Hatalmas,
régóta várt és az egész Kosztolányi-recepciót alighanem alapjaiban, de
legalábbis jelentékenyen befolyásoló vállalkozásba fogott a Kalligram Kiadó,
illetve a nagy költő, író, újságíró életművét földolgozó kutatócsoport:
megkezdődött Kosztolányi Dezső életművének kritikai kiadása.

Az első két kötetet 2010 decemberében mutatták
be a könyvek szerkesztői és a munka koordinálói. Sejtésünk szerint már ez az
első két könyv is termékeny viták, kérdések, értelmezések kiváltója lesz majd,
és jelentőségüket mind hétköznapi Kosztolányi-képünk alakításában, mind a
szaktudományos kutatásokban aligha lehet majd kellőképpen fölbecsülni. A
sorozat első kötete Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumait,
a második pedig az Édes Anna
gondozott szövegét (szövegeit) tartalmazza. Recenzióm ezzel az előbbi munkával
foglalkozik (mely a „most elmondom, mint
vesztem el” címet viseli, alcíme pedig Kosztolányi
Dezső betegségének és halálának dokumentumait ígéri), őt kívánja bemutatni,
érintve a kiadással kapcsolatban néhány szakmai, etikai, olvasói problémát,
mindenekelőtt és elsősorban azonban üdvözölve a kötetet, melynek jelentőségét
bizonyára csak idővel lehet igazán, a maga által keltett visszhangok
ismeretében fölmérni és méltányolni.

Mint ismeretes, Kosztolányi Dezsőt több (közel
három és fél) éven át gyötörte a rák, halálosnak bizonyult betegsége pedig több
módon is nyomot hagyott életművén. Meglehetősen ingoványos talajra érkezik a
kutató, amikor közvetlen összefüggéseket próbál keresni egy szerző testi
állapota és munkássága között (ez a kérdéskör alighanem túl is mutat a szűken
értelmezett irodalomtudomány határain); annyi azonban tény, hogy Kosztolányi
életművének egyes darabjai ezen életrajzi összefüggéstől elvonatkoztatva aligha
(vagy egyáltalán nem) értelmezhetők. Ilyen darabnak tekinthetők azok a
beszélgetőlapok, melyek a szerző életének utolsó három hónapjában íródtak,
akkor, amikor egy fulladási rohamot követő életmentő gégemetszés után az Ének a semmiről alkotója már nem tudott
beszélni, és csak írásos módon érintkezhetett a külvilággal. Ezek a
beszélgetőlapok képezik a kritikai kiadás első kötetének középpontját.

Természetesen azonnal fölvethető a kérdés, az
állandóan ismert és ismételt kérdés, hogy egyáltalán ki kell-e adni ilyen
szövegeket, másképpen és egyértelműbben: Kosztolányi életművéhez tartoznak-e ezek a lapok. A dilemmát a kötet
szerkesztője, Arany Zsuzsanna is feszegeti gondolatébresztő és gondolatgazdag
bevezető tanulmányában; de a kérdést éppoly kevéssé akarja lezártnak tekinteni,
mint amennyire ez egy recenzensnek sem lehet feladata. Ilyen bizonytalan és
kétes esetekben mindenképpen helyénvaló a szövegek kiadása mellett dönteni; nem
azért, mintha az olvasó feltétlenül elfogadná, hogy „Kosztolányi”-szövegeket
olvas (a szónak abban az értelmében, mely a testi szerzőt elkülöníti attól az
imaginárius szerzőtől, melyet lényegében szerzőnek tekint a befogadó), hanem
hogy egy ilyen értelmezés lehetőségétől eleve ne legyen megfosztva. Az „új
filológia” egyik legfontosabb fölismerése, hogy szövegkiadás és
szövegértelmezés korántsem olyan könnyedén elkülöníthető tevékenységek, ahogyan
azt korábban vélhettük. Az is értelmezés
volna (mégpedig legalább olyan sok dilemmát fölvető értelmezés), ha a
beszélgetőlapok megjelentetésétől egy teljességre törekvő kiadás elzárkózott
volna. Így most előttünk állnak a szövegek, és magunk dönthetjük el, hogy az
életmű részének tekintjük-e őket, vagy pusztán szaktudósok számára érdekes
dokumentumoknak.

Persze a kiadás kérdése korántsem csupán
tudományos dilemma. Az sem egyértelmű, hogy etikailag
helyénvaló-e nagy nyilvánosság elé tárni olyan szövegeket, melyek jól látható
módon nem a nagy nyilvánosságnak voltak szánva. Erre a kérdésre talán még
kevésbé adható világos válasz, mint az előzőre. A magam részéről (mely csupán
egyetlen lehetséges vélemény a sok közül) úgy vélem, hogy egy életét a
nyilvánosság előtt élő alak esetében olyannyira elmosódnak magánélet és
nyilvános élet határai, hogy egyértelműen helyes eljárás (határvonás) az ügyben
nem is lehetséges. Saját nézetem szerint tehát jobb, ha ilyenkor kiadunk
mindent, amit csak lehetséges, az egyes szöveghelyek etikai megítélésekor pedig
messzemenően figyelembe vesszük az adott kontextust. Vagyis nyilvánvalóan
helytelen értelmezés volna figyelmen kívül hagyni azt, hogy a beszélgetőlapok
milyen módon és környezetben íródtak; és még akkor is, ha netán irodalmi
értéket látunk bele e szövegtöredékekbe (ami egyébként korántsem eleve
kizárható értelmezési mód), figyelembe vesszük azokat a meglehetősen speciális
körülményeket, melyek között e töredékek létrejöttek. Máskülönben az értelmezés
etikája ellen vétünk.

A bő hatszáz oldalas kötetnek mintegy harmadát
teszik ki a beszélgetőlapok, magyarázó jegyzetekkel együtt is valamivel több
mint a felét. Csak néhány olyasféle kérdést érintek itt, mely e (több
szempontból egyébként meglehetősen lehangoló) töredékeket olvasva kézenfekvő
módon merülhet föl az olvasóban.

Az első kérdést a kötet bevezetőjében Arany
Zsuzsanna is feszegeti, azt mégpedig, hogy milyen mértékben tekinthetők
performatív megnyilvánulásoknak e rövid szövegek. Kosztolányi számtalanszor
leírja a „Meghalok.” mondatot,
miáltal valóban egyfajta beszédtettet is eszközöl: az által hal meg, hogy ezt
leírja. Mielőtt valaki félreértené e gondolatot: természetesen Kosztolányi
akkor is meghalt volna, ha egyáltalán nem ír le semmit, vagy hogyha e lapok nem
maradtak volna fönn. Így azonban saját meghalásának egyfajta nyelvi keretet
adott; többé nem tudunk e lapok figyelembe vétele nélkül gondolni a szerző
haldoklására. Ha tudjuk, hogy a halál nem csupán fiziológiai, hanem kulturális
jelenség is, ennek a gondolatnak alighanem még nagyobb jelentőséget
tulajdonítunk majd. A „hogyan halt meg Kosztolányi?” kérdése nemcsak
orvostudományi, hanem irodalomtörténeti dilemma is, mihelyt a kérdést úgy
értjük: „hogyan írta meg Kosztolányi saját halálát?”. Ez ugyanis immár nem az
orvostudományra, hanem az irodalom- vagy kultúratudományra tartozik, és
tanulságait utóbbiak vonhatják le.

A másik kérdés a szövegek medialitására
vonatkozik. A beszélgetőlapok esetében ugyanis olyan határterületre érkezünk,
amikor az írásbeliség egy olyan emberi viszonyrendszerbe nyomul be, a
legköznapibb magánbeszélgetések rendjébe, ahol általában (legalábbis a
másodlagos szóbeliség korszakáig) nincs, illetve nem volt keresnivalója. Ebben
az értelemben a beszélgetőlapok korai előzményei olyan jelenségeknek, mint a
chat, az SMS vagy a skype, vagyis amikor hétköznapi beszélgetés során nem
emberi orgánumot, hanem valamilyen technikai segédeszközt használunk a
legközvetlenebb önkifejezésre. Nyilvánvalóan éppen a segédeszköz által
létrejött rögzítettség eredményezi azt is, hogy a szövegkiadás lehetősége
egyáltalán fölmerülhetett. Olyan helyzettel állunk tehát szemben, amelyben az
írás mintegy benyomul a hétköznapi élethelyzetekbe, és önkéntelenül is
átalakítja, módosítja, árnyalja annak logikáját. És persze fordítva: olyan
írott nyelvről van szó, mely sok tekintetben a szóbeliség szabályaihoz idomul.
Későbbi, részletes vizsgálatok alighanem kimutathatják majd azt a speciális
viszonyt, ahogyan ezekben a szövegekben az írásosság és szóbeliség jellemző
törvényszerűségei egymással érintkeznek, olyan beszédaktusokat hozva létre,
melyek valóban olvashatóvá teszik a szövegeket egyfajta avantgárd irodalomfelfogás
horizontjában.

A harmadik kérdés, mely az olvasóban
önkéntelenül is fölmerülhet, a szerző önazonosságát érinti. Kosztolányi Dezső a
magyar irodalomban kialakított magáról egy olyan imázst, szerzői képet (még
saját meghalásáról is!), mely egyáltalán nem feltétlenül azonos azzal a polgári
személlyel, melyet ez a név takar. A probléma Kosztolányit számos írásában
foglalkoztatta. A beszélgetőlapok ugyanakkor egészen más viszonyban állnak
ezzel a polgári személlyel, mint a nagy művek, a versek, regények, novellák.
Itt nem volt alkalom arra a stilizációra, mely a Kosztolányi-írásokat
Kosztolányi-írásokká tette, a mondatok, kívánságok, a szenvedés hangjai
nyersen, formálatlanul ömlenek elénk. Az olvasóban szinte visszhangzik Esti
Kornél mondata:

„Mindez
nyersanyag – gondolta Esti –, érdektelen és tartalmatlan. Csak az érdekes és tartalmas,
aminek formája is van.”

Ám éppen azáltal, hogy a beszélgetőlapok
idézetei éles ellentétben állnak a kidolgozott Kosztolányi-szövegek
megszerkesztettségével, vet fényt arra jelen olvasmány, hogy a személyiség
korántsem függetleníthető azoktól az imázsképző aktusoktól, melyek azt egy
beszélőközösségen belül létrehozzák. Kosztolányi ezeken a lapokon egy másik
ember, mint (például) az Édes Anna
lapjain, nem őszintébb, nem igazabb, nem hitelesebb: más. Ennek a
többféleségnek az elismerése pedig jótékonyan hathat a szerző
befogadás-történetére, melytől mind a mai napig nem egészen idegen a
homogenizáló, az életművet, illetve a benne megjelenő szerző alakot túlságos
egységben látó olvasatok sulykolása.

A kötetnek tehát, mint említettem, nagyjából a
felét teszik ki a beszélgetőlapok, illetve a hozzá kapcsolódó jegyzetek. Ezeken
kívül azonban a szerkesztők további igen fontos és értékes gyűjtésekkel
gazdagították a könyvet, miáltal az valóban nem csupán a szerző életének minden
mozzanata iránt érdeklődő olvasók és kutatók, hanem a szélesebb közönség
számára is rendkívül érdekfeszítő olvasmánynak bizonyulhat.

Filológiai szempontból nyilvánvalóan a
szövegközléseket tartalmazó részletek a legértékesebbek, hiszen ezek
Kosztolányinak tulajdonított
mondatokat, töredékeket sorakoztatnak föl, és még hogyha hitelesnek nem is fogadhatók
el, a szerzőről kialakított képet mindenképpen tovább árnyalhatják. Ezek a
szövegek persze már eddig is hozzáférhetők voltak nyomtatásban, ám így
összegyűjtve, egymás mellé állítva, egymást kiegészítve sokkal pontosabb képet
adnak arról, hogy hogyan viszonyult egy nagy író és gondolkodó saját
szenvedéstörténetéhez. Az egyes különbségek pedig, melyek a visszaemlékezések
és a hiteles dokumentumok között esetlegesen feszülnek, magának az
imázsalakító, alkotó visszaemlékezőnek (mindenekelőtt a feleségnek, aki persze
jórészt hiteles adatokat közöl) az eljárásairól árulnak el értékes
információkat.

Viszonylag terjedelmes részét képezik a kötetnek
azok a nekrológok, melyeket a kortársak írtak Kosztolányi haláláról, illetve
betegségeinek körülményeiről. Olyan újságcikkekről van szó, melyek egy része
kötetben már eddig is hozzáférhető volt, más része azonban eddig csupán
folyóiratok hasábjain volt olvasható. Noha a nekrológ műfaja elvileg nem ad
nagy teret az igazán elgondolkodtató értelmező aktusok közlésének, önmagukról,
illetve Kosztolányinak a magyar irodalom huszadik század első három-négy
évtizedének rendszerében betöltött szerepéről, helyéről, arról a
gondolkodásmódról, mely a kortársakban a „Kosztolányi” névhez kötődött, nagyon
sokat elárulnak ezek az újságcikkek, így dokumentumértékük szinte
felbecsülhetetlen. A kötetnek ebben a részében kapott helyet Somlyó Zoltán és
Füst Milán egymásnak felelgető két cikke a halott és a zsidóság viszonyáról,
mely egyebek mellett a Pardon rovat
értelmezhetőségének is nagy hasznára válhat majd mindazok számára, akik
behatóbban meg akarnak ismerkedni Kosztolányi életművének ezzel a vitatott,
vitatható mellékvágányával.

Nemcsak a kötet szövegeit segítik értelmezni, de
kitekintést és az érdeklődő olvasó számára további izgalmas vagy legalábbis
elgondolkodtató olvasmányélményt jelenthetnek azok az orvosi (részint
tudományos igényű) jegyzetek és cikkek, melyek a Kosztolányi betegségével
kapcsolatos orvosi irodalmat képezik. Tudvalevő a szerző érdeklődése e
tudományág iránt, illetve az a típusú materializmusa, melynek bizonyos,
halálról szóló verseiben is hangot ad. Ennek tükrében különösen érdekes annak
észrevételezése, hogy az orvostudomány iránt táplált bizalom mennyire
viszonylagosnak tekinthető (méghozzá joggal!) egy olyan haldokló számára, aki a
halállal való küzdelmet egy korábbi szövegében a vonaton a menetiránnyal
szemben visszafelé haladó utas nevetséges kísérletének tartotta, hogy később
érjen a végállomásra.

A könyv további fejezetei, azaz a bibliográfia, a
betegségről folytatott levelezés, a koszorúkimutatás és egyebek kifejezetten a
kutatóknak, a Kosztolányi-filológusoknak és az irodalomtörténészeknek szólnak,
akik ezáltal is roppant értékes információs bázissal gazdagodtak. Így, egy
helyre összegyűjtve ezeket az anyagokat, illetve a további részletek iránt
érdeklődők kutatásait jelentékenyen megkönnyítve, a kötet valóságos kincs
mindazok számára, akik a Kosztolányi betegségével, haldoklásával, halálával,
utolsó éveivel kapcsolatos szövegeket akár történeti, akár elméleti szempontból
elemezni, értelmezni kívánják.