(A január 15-i diszkótragédia kapcsán.)
Fiatalok vagyunk. Vedelnünk kéne, mint a gödény! Elvileg rosszul kéne viselkednünk és halálra dugni egymást. Bulizásra lettünk teremtve! Erről van szó! Igen, néhányunk túladagolja magát, esetleg bekattan. Charles Darwin megmondta, nem készíthetsz omlettet anélkül, hogy feltörnél pár tojást. Erről szól ez az egész, a tojások feltöréséről!Tojások alatt azt értem, hogy beállni pár csúcsszuper anyagtól. Csak nézzetek magatokra! A szívem szakad. Kardigánt viseltek! Minden adott volt. Mi sokkal jobban elcsesztük, mint bármelyik korábbi generáció. Csodálatosak vagyunk! Elcseszettek vagyunk. Elcseszett vagyok, és elcseszett is maradok, a húszas éveim végéig, talán a harmincas éveim elejéig is. Előbb fogom megdugni a saját anyámat, mielőtt hagynám neki, vagy bárki másnak, hogy mindezt elvegye tőlem! – mondja az egyre népszerűbb Misfits című angol sorozat egyik szereplője, egy viccesen Jézusra rájátszó jelenetben, amit most nem is írok precízebben körül, akit érdekel, ITT megtekintheti.
A szombat éjjeli diszkótragédia után rengeteg látszólag különböző vélemény született az esettel kapcsolatban, volt azonban bennük egy, amúgy érthető, közös pont. Mindenki bűnöst akart, kezdve a kuruc.info mindenre ráhúzható cigányátok-elméletétől, egészen a cizelláltabb publicisztikákig, amelyek csak finoman sugallták a szervezők és/vagy azok felelősségét, akik a szervezők rendelkezésére bocsájtották a helyet. Persze, nem akarok én senkit felmenteni a felelősség alól, mindenki kapja meg a maga méltó büntetését, de ez a bűnbakkeresés szerintem egy sokkal mélyebb dolognak – ami a priori ahhoz, hogy problémának nevezzük – az elfedése.
A nyugati világban a második világháború után alakult ki a mai értelemben vett ifjúság, saját kultúrával, és főleg a felnőtt generációtól eltérő életszemlélettel. Előtte, „kicsit” leegyszerűsítve a fiatalok a szüleik zenéjét hallgatták, és tulajdonképpen látható törés nélkül, egyenes út vezetett a felnőtté válásig. Ez, a maga frusztrációival együtt persze, egy egységes társadalom volt, aminek végső soron a reprodukció, és – pfff, hogy is mondjam – a generációkon átívelő egzisztenciális előrelépés volt a célja. Az ifjúsági kultúrák, és az ún. szabadidő megjelenése azonban szétforgácsolta ezt a – most nevezzük így, hogy – családi teleológiát, amihez ezen esszén belül nyugodtan hozzágondolhatjuk a munka általi előrejutást is, mint a szabadidő és fiatalság oppozícióját. Ez a tendencia mára odáig fokozódott, hogy még az olyan álmocskos, és igazságos happy-endjeikkel bőven az Amerikai Álmon belül maradó filmek, mint mondjuk, az Amerikai Pite egyenesen azt hirdetik például, hogy az embernek öt jó év jut, ez esetben ez az egyetem, amikor élhet, szülők nélkül, gyerekek nélkül, egyszóval felelősség nélkül. Aztán ezek az emberek öt-tíz év után tapasztalataikkal visszatérnek a régi, kisbetűs, vagy annak tűnő – ne döntsük itt el – életbe, ami persze már sose működik úgy, mint szüleik esetében. Valószínűleg a tömeges válások is ennek a sokadik kiűzetésnek eredményei. Aztán csonka családok és ördögi körök, ahogy Morris mondaná tömören.
A dolog gyökere ott van, hogy ami ártatlan szabadidőnek, kikapcsolódásnak indult, az mára sokaknak az élet lényegévé vált. És ez a nézőpont radikálisan szemben áll a családi nézőponttal, ami számot vet múlttal és jövendővel. Mert, mondjuk ki, ha nem is mindenkinek, de sokak számára a szórakozás részét képezi a drogokkal, alkohollal vagy csak simán eszetlenséggel a halált közelebbről-távolabbról kísérteni. A szabadidő számukra nem pihenés, hanem egyfajta virtus, aminek nagyon könnyen meg lehet találni a romantikáját, szemben a mindennapi élet cammogó szürkeségével. Aki benne van, vagy volt ezekben a dolgokban, tudja, hogy a „csapjuk szét magunk” jelszó, amellett, hogy vastagon benne van a freud-i halálösztön és persze a halálesztétika, egyszerre azt is jelenti, hogy éljünk, éljük az igazi életet. És azzal, hogy az alkohol és mindenféle tudatmódosítók egy sokkal intenzívebb életélményt adnak, na, azzal legfeljebb azt lehet a másik oldalról szembeállítani, hogy nem az az élet.
Azok a bloggerek és véleménymondók, akik a bűnöst keresik, ezzel nem akarnak szembenézni, hogy – egy inkluzív MIvel élve, – elcseszettek vagyunk, esendőek, hogy hiába csukják le a szervezőket, hiába zárják be az összes diszkót, hiába cserélik le azokat, akik betartatják a törvényt, hiába írnak új törvényeket, sőt, hiába építenek egy szebb és jobb világot, minden unalmassá válik egy idő után és csak a menekülés marad a mindenkori ifjúságnak olyan szubkultúrákba, amik a családi nézőpont felől teljesen értelmetlennek tűnnek. A paradicsomba sosincs visszaút, de kifelé mindig.
Vigyázzunk egymásra.