„Az ember a lét pásztora.” 

Ahhoz, hogy a gyöngyöspatai eseményekről Musil Tulajdonságok nélküli embere, és az esszé mint életforma gondolata jusson eszembe valószínűleg az is kellett, hogy az elmúlt hetekben olvassam a regényt. De lévén, hogy végső soron a gondolkodásunknak nem vagyunk urai, inkább csak terelgetni tudjuk a gondolatainkat, most – miként mindig – be kell érnünk ilyen esetlen kiindulóponttal.

Még egy éppen a cigány-kérdésről szóló Újnautilus-esten merült fel az a gondolat, miszerint a cigányság beilleszkedését az nehezíti meg leginkább, hogy a magyar cigányok a magyar állammal szemben nem individuumként, vagy legalábbis nem abban az értelemben individuumként, ahogy a sima magyarok gondolkoznak magukról, hanem inkább csoportként határozzák meg magukat, és inkább a maguk archaikus természetű hierarchiáját tekintik érvényesnek, mint az ország alkotmányát, és az arra épülő jogrendszert. Amikor a gyöngyöspataihoz hasonló helyzet áll elő, akkor vajmi keveset érnek mind az integrációra, mind a cigányok autonómiájának fenntartására vonatkozó hosszú távú elképzelések, és már nem lehetséges több éves programokban gondolkodni. Természetesen mindez ugyanúgy vonatkozik a magyar magyar kisebbségre is, akik szintén az alkotmányos kereteken felül, kívülről határozzák meg magukat.

Musil, hasonlóan ahhoz, mint amit Husserl mondott az Európai tudományok válságában, arról ír, hogy a tudományok és szakterületek felaprózódása oda vezetett, hogy megszakadt a rész kapcsolata az egésszel, azaz tulajdonképpen eltűnt az egész, vagy pontosabban annak illuziója. Musil tulajdonképpen az esszészerű gondolkozásban látja az európai gondolkodás egyetlen lehetséges folytatását. Nála az esszé valahol a tudományok egzaktsága és a művészetek szubjektív invenciószerűsége egyensúlyozik, amivel úgy tud feltűnni, mint a részek közti lehetséges kapocs. Ez az esszészerű gondolkozás-mód különösen fontos lehetne Magyarországon, hiszen a – bizonyos szempontból teljesen érthető – nyugat után rohanás oda vezetett, hogy csak elidegenedett tudásanyagon munkálkodunk, amit még akár el is ismerhetnek nyugaton, mint felzárkózás, sőt eredményei is lehetnek, de a – magyar – valóságtól tök távol állnak. Elég itt arra gondolni, hogy a derridai dekonstrukció- és elkülönböződés-fogalmak például mennyire a francia nyelvbe (és persze filozófiai hagyományba) ágyazódik bele.

Hogy ne a szomszédba menjek példáért: itt vagyok én. Lassan befejezem magyar-szakot, tanultam egy csomó mindent, be tudom bizonyítani, hogy József Attila, Szabó Lőrinc, Márai vagy Eszterházy jók, de csak középiskolás naivitással tudom elmondani, hogy mégis miért tartom ezeknél többre Adyt. Tanultam csomót a posztkolonializmusról is, hogy miben másabb a kelet nyugatnál, hogy miben másabbak az ottani emberek, tudok úgy gondolkozni a cigányokról, mintha ők lennének a kelet, mi meg a nyugat. Közben itt élünk egymás mellett – térben legalábbis.

És mégis mit ér ez? Persze, ebben a gondolkodási rendszerben simán le tudom írni, miféle ellentétek játéka van Gyöngyöspatán, tudnám azt is, hogy a cigányság integrálása egy végső soron gyarmatosító megoldás lenne. De pusztán, bölcsészként, ha megkérdeznének, nem mernék semmilyen javaslatot tenni. Még csak egy millió forintot se mernék átutalni. Musilt olvasva és a híreket figyelgetve arra – a már hallott tételre – kellett gondoljak, hogy végső soron a magyar tehetetlenség – ha van ilyen, ha nincs – arra vezethető vissza, hogy nincs magyar filozófia (vagy metafizika – nem tudom). És most még csak nem is arra gondolok, hogy milyen kevés esszéistánk van, hogy ezek nagy része meglehetősen mellőzött is, nem is arra, hogy nincsenek világhírű filozófusaink, hanem arra, hogy nincs senki, aki vállalva a lehetetlent, és leszálljon a maga magas lováról. Hogy egy nyugati képzettségű kulturális antropológus, neadjisten egy filozófus beleártsa magát mindenféle gazdasági mutatóba, hogy a jog textológiája mögött meglássa a joggyakorlatot is, hogy ki merje próbálni az élet nagyszerű összefüggéseiben magát – vagy csak nyitná ki az ablakot. Mert, hogy egy saját metaforát is mondjak végre, az esszé: ablak. Kilátás, betekintés lehet egy olyan területre, amelyben nem állunk benne. Az egész elvesztésébe való beletörődés, nem lehet egyszerre a részek közti kapcsolatról való lemondás – azaz, persze, lehet, de akkor ne lepődjünk meg Gyöngyöspatán.

(Művészet Auschwitz után)

Jean Baudrillard, posztmodern gondolkodó egy 1975-ben írt könnyed hangvételű, de súlyos témájú tanulmányában, aminek a Szimulákrum elsőbbsége címet adta, a platóni idea és látszat relációját fordítja meg, azt állítva, hogy nincsen se objektivitás, se igazság, de még csak referencia sem, pusztán képekkel találkozunk, amelyek mögött semmilyen biztosra vehető igazság nincs; mindössze a kép állít egy lehetőséget. Baudrillard rendre a hétköznapi életből vett, sokszor demagóg, és csak az amerikai társadalomra igaz példáit teszi általános érvényűvé. Ilyen például az az eset, amikor az orvostudomány csődjének nevezi azt a szituációt, amikor az orvos besorozásnál a külső tünetek alapján nem tudja objektíven megítélni, hogy a besorozás előtt álló embernek valóban van valami deficite vagy sem, így az egyértelműen szimulálókat is felmenti; azzal mentve a saját maga döntésképtelenségét, hogy aki ilyen színjátékra képes, az semmiképpen sem lehet alkalmas katonának. Baudrillard ebben a tanulmányában igazából nem jut túl azon, hogy Orwell 1984-ének ad egy erős posztstrukturalista/dekonstruktív olvasatot, kibontva egy olyan mára banálissá lett világképet, ami szerint egy utópisztikus-jellegű totális fikcióban élünk, és a Disneylandtől kezdve a politikai diskurzusig minden arról szól, hogy a hatalmon lévők eltitkolják a nagy semmit, a világ értelmetlenségét az emberek elől.

Baudrillard az értekezés egy másik, kicsit finomabban artikulált vonulatában a megfigyelői paradoxon gondolatát radikalizálja, mondván, amit megfigyelünk, értelmezünk, azt egyben fel is számoljuk, egyik példaként a valóság-show-k egyik ősképének számító műsort a Loud-családot említi. Ennek a tévéshow-nak az volt a célja, hogy „úgy figyeljék meg a család életét, mintha nem is figyelnék őket” – a hét hónapos kameratűz azonban így is betöltve rendeltetését, szétbomlasztotta a családot. Úgy tűnik nekem, hogy Baudrillard se tudott kikeveredni abból, amiről beszél, és mindent csak mestereinek, Derridának, Lacannak meg tudom is én kinek az elméleti szűrőjével képes látni a világot, és bármennyire tagadja a valóság létét, valójában szüksége van rá kiindulópontként, miként arra az implicit feltevésre is, hogy a valóság egybeesik az igazsággal és a jóval, amit aztán majd a gonosz értelem öntudatlanul szétzilálhat.

De nem így a Való Világ 4. sorozatának a készítői, akik totálisan szembementek a Loud-család művészet-filozófiájával. Már rég nem számít, hogy szimpatikus, esetleg az elavuló értelemben vett tehetséges emberek, tudomisén valóságos értékek legyenek a képernyőn, amire a magyar valóságshow-k korábbi szériáiban azért még figyelgettek. Eddig még, ugye, az volt az érdem, ha valaki végig önmagát adta, most a nemrég kiesett Szandikának egy érve van, ha betalálják éppen, méghozzá az, hogy ő legalább csinálta a showt. Emellett már igazából az se számít, hogy a verseny tisztaságának a látszatát fenntartsák, mindössze egy nyíltan vállalt cél van: a nézettség. Ennek az érdekében mozog az egész diskurzus, ami azt eredményezi, hogy a show korlátai, úgymond kirojtozódnak, és az is a részévé válik, hogy akkor most előre meg van írva a forgatókönyv, vagy sem, lényeg, hogy megmaradjon a folyamatos figyelem, és a Való Világ legyen a beszédtéma. Tőke és vágy – mint Baudrillard is idézi Lacant, aki úgy vélte, – vagy talán csak úgy volt hangzatos – hogy a tőke élvez minket. Szerintem a Való Világ producerei csak legyintenének erre, hogy óh, nem pontosan így van ám ez. Ők épp azt keresik, amivel a lehető legtöbb magyar embert le lehet ültetni a tévé elé, és nem elbutítani, hiszen gyakorlatilag nyíltan vállalják, hogy egy tök jól kitalált show az egész – a néző kezébe nyomva magát a reflexiót is.  A villában azt a világot akarják megteremteni, ami leginkább egybe esik a nézők vágyaival, azt a szégyellni való örömöt, amit ennek a sivár valóság a megfigyelése okoz. És most úgy tűnik, hogy sikerült egy végletekig üres társaságot összehozniuk, amit még a kamera se tud fikcióvá silányítani. A Való Világ az eddig takargatott semmit, a szellemi halálösztönt mutatja fel valóságként, referenciaként, végső objektivitásként.

Az a pluralitás, amelyet a világháló lehetővé tesz, megszűntet mindenféle abszolút autoritást. Az ellenvélemény, a részletek ördöge ezentúl mindig jelen lesz, a kételkedés és a mindent legfeljebb feltételesen elfogadó irónia mindenhol megveti a lábát, majd, talán először a világtörténelemben, felszámolja a Másságot is.

Váel Hunémnek
Habár a posztkolonialista elméleteknek egyik legitimáló alapfeltevése az volt, hogy a Másikat a maga másságában kell megérteni és elfogadni, most az éppen változásban lévő arab világ kapcsán – megfeledkezve a Másságról – egyre felbukkannak olyan pándemokratizmus eljövetelét hirdető elméletek, amelyek az egyiptomi eseményeket az ’56-os, ’68-as és a ’89-es forradalmak vagy „forradalmak” – tök mindegy, csak értelmezések, nem? – folytatásaként igyekeznek kanonizálni, mintha, végső soron minden emberben eredendően benne lenne az individualizmusra és a demokráciára való hajlam. Ez az elgondolás, egyrészről hamis, másrészről igaz is lehet, harmadrészről pedig előre jelezhet valamit, amire talán kevesen gondolunk.
Azért gondolom, hogy részben hamis az európai demokratikus törekvésekhez hasonlítani az arab világban zajló eseményeket, mert meglehet, irányában azonosak a törekvések, azért az arab országok, vagy inkább, hogy pontosabbak legyünk, az arab emberek egy egész más hagyomány felől közelítenek a demokrácia eszméje fele. Azzal, hogy összemossuk ezt a demokralizálódást az európai hagyományból fél évszázadra kiszakított poszt-szocialista országok törekvéseivel, olyan valós különbségeket fedhetünk el, amelyeket most akár nem is látunk, de később súlyos problémákat okozhatnak. A tüntetéseket megszakító imádkozásokat látva nem zárható ki, hogy az egyiptomiak demokratikus jog-követelései és demokrácia-fogalmuk értelmezésének gyökere nem épp a Koránhoz lehet visszavezethető, szemben a Vulgátára vagy kevésbé áttételesen a reformációra hivatkozó európai demokráciával. Emellett egy a nemzetközi sajtóban végigfutó francia liberális cikk, amikor egy ilyen demokratikus üdvtörténetről kezdett el beszélni, arról azért megfeledkezett, hogy Ausztriától keletre, a demokrácia és az Európai Unió sokszor csak a nyugat kihelyezett érdekeltségeit jelenti, és csak a plázák Ugyanolyanok, de körülettük minden mennyire Más, és ahogy Tar Sándor egy bölcs szereplője jósolta, vendégmunkások lettünk az egykori gyárunkban, a saját hazánkban.

Másik oldalról viszont igenis, lehet világtendenciákról beszélni. Perpillanat elég nehezen cáfolható Kittlernek az a tézise, hogy a történelem inkább köthető az önmagukat prezentáló technikai médiumokhoz, mint magához az emberhez. Úgy tűnik, hogy a rádió még nem volt elég ahhoz, hogy a mi ’56-unk elérje célját, az internet azonban a facebook, a twitter és az egyéb közösségi oldalakkal lehetővé tette többszázezres tüntetések egyidejű megszervezését. Majd mire a hatalom lekapcsolta az internet- és telefonhálózatot (az igazi hatalmat), természetesen már késő volt. Kittler felől értelmezve az eseményeket, úgy tűnik fel, hogy az arab világ demokrácia-igénye végső soron csak egy médium gyarmatosító hadjáratának egy állomása. Mindezzel nem csak a szervezés megkönnyítésében játszott szerepére gondolok, hanem az internet egyéb általános tulajdonságaira. Az a pluralitás, amelyet a világháló lehetővé tesz, megszűntet mindenféle abszolút autoritást. Az ellenvélemény, a részletek ördöge ezentúl mindig jelen lesz, a kételkedés és a mindent legfeljebb feltételesen elfogadó irónia mindenhol megveti a lábát, majd, talán először a világtörténelemben, felszámolja a Másságot is. Persze, ez igazából nem is felszámolás lenne, csak egyfajta láthatatlanná tétel, de hát, hé!, nem ez a demokrácia lényege?!!??