„I came to dance not to socialize”
A globális falu kifejezés jól tükrözi azt a kettősséget, amit a huszadik század tömegkommunikációs eszközei áldásaként és átkaként szokás emlegetni. A tömegkommunikációs eszközök történetének egyik releváns narratívája szerint a huszadik század és napjaink az eltűnt idő visszafoglalásáról és a beláthatatlanná vált tér újrarendezéséről szól. A telefontól kezdve egészen az internetig a tömegmédiumokkal szembeni kimondott, vagy ki nem mondott elvárás az volt, hogy valamiféleképpen visszahelyezze az elidegenedett, magára maradt embert az optimálisnak vélt szociális közegébe. Ez a közeg egy hozzávetőlegesen 150 főt elrendező koncentrikus körök modelljével írható le, amelynek – természetesen csak a modellben meglévő – középpontjában az egyén áll. Tulajdonképpen ennek a revíziós követelésnek a beteljesítése volt az internet, és elsősorban annak úgymond személyre szabottá válása. (Ez alatt azt az újítást értem, amit a facebook hozott be a régi típusú keresőkkel szemben. A google – régebben – még egy szimpla népszerűségi – esetleg a felhasználó feltételezett állampolgárságát, vagy nyelvét figyelembe vevő – hányados alapján dobálta ki a találatokat. A facebook ezzel szemben azokat a dolgokat ajánlgatja, amelyek ismerőseink is használnak és tetszik nekik.) Az internet, vagy szűkítsük most csak a facebookra, egyfajta anti-kopernikuszi fordulatnak is tekinthető, hiszen – így vagy úgy, de – visszaállított bizonyos szociális hálózatokat.
Sokan egyetértenek azzal, hogy a tudomány absztrakttá válása és eltávolodása az Élettől – egyfajta tautologikus redukcióval élve, hogy ne kelljen túl hosszan magyaráznom – az életnek és az értelmének elválása lett. A sensus communis, az ún. közösségi érzék a 18. századig ugyanis biztosított egyfajta felületes kapcsolódási lehetőséget a két oldal között, ennek felbomlása után azonban a filozófiának óhatatlanul vissza kellett fordulnia magába. Ha meglepően is hangzik, a facebook tulajdonképpen egy új sensus communis. Ennek legjobb példája a lájkolás, ami nem az értelmen, hanem az érzéken alapszik, a fogalmi tudással szemben egy szimbolikus jel, aminek a lényege mindössze annyiban áll, hogy hozzátéve egy arányosan kicsi részt, visszautal és -csatol a hálózat egészére. Andy Warhol mondta egyszer, hogy a popkultúra mindössze annyiból áll, hogy „liking things”. Szerintem az után, hogy nagyjából minden művészet és tudomány megcsömörlött attól, hogy saját lényegét képtelen volt megfogalmazni, akár ki is lehetne jelenteni, hogy a kultúra (mert már úgyis csak popkultúra van) egyenlő azzal, hogy kedvelünk dolgokat. Nekem minden egyformán popzene.
Persze, mint általában minden jó dolognak, a facebooknak is megvan a hátulütője. Mintha az egyén nem tudna mit kezdeni azzal, hogy újra közösségben van – olyan közösségben, amit ő már – és még! – nem tapasztalt. Ennek kapcsán egyfajta új nárcizmus kialakulásáról beszélnek. A facebook egy olyan középpontban levés érzetét adja meg azzal, hogy tökéletesen személyre szabottan rendezi a világot az egyén köré, amilyen nem volt jellemző semmilyen kicsit is demokratikus közösségben sohasem. Tulajdonképpen annak a fent is említett koncentrikus modellnek az illúzióját nyújtja, ami amúgy egy redukált modell mindössze. Az individuumnak – persze vannak erősebb, és visszahúzódóbb egyének – csak részarány juthat. Így magát a középpontba képzelő, önmagát túlreprezentáló egyénnek napról napra szembesülni kell azzal, hogy annyira nem ő áll a középpontban, hogy a legjobb barátai is képesek jól érezni magukat nélküle, nem mindenki lájkolja a megosztásait, meg hogy úgy általában, az élet milyen frankón megy nélküle is. Így a világfalu egy olyan hely lesz, ahol annak ellenére, hogy mindenki túl sok mindent tud rólunk, még csak az egónk se lesz kielégítve. Persze, itt is megtanulunk majd élni, aztán amikor elég, akkor irány a dzsungel.
(Lábjegyzetek: Borbély András, Popmatters, Nyíri Kristóf.)
