Az erdőben düledező faházakban laktak, amikben vaságyakon dohos paplanok hevertek jó nagy penész-, húgy-, sperma-és vérfoltokkal díszítve, mint az olyan hullák, akiknek a bőre mint a térkép a nyomozóknak: minden szépen rájuk volt rajzolva-festve egyértelműen, nyilakkal és feliratokkal. (Ebben a képben a nyilak a gyilkosok felé mutatnak, legalábbis a hasonlító jelenségkörök világában. A hasonlított jelenség – ti.a faházak, de bennük főleg a paplanok- csak faházak és bennük paplanok, semmi többet nem jelentenek amúgy.) Kérdezték is az arra vándorlók, akik ottlétük alatt kénytelenek voltak azokat a paplanokat (meg párnákat meg lepedőket) használni, hogy vajon ezeket a paplanokat (meg párnákat etc.) vajon kik használták őelőttük?  

A másik gyakran ismételt kérdés pedig, hogy vajon ki vagy kik mossa/mossák ezeket a paplanokat párnákat lepedőket? – Válaszolta ilyenkor a táborvezető (vagy aki a csoportot, illetőleg az arra járókat kalauzolta a hatalmas bükkfaerdőben), hogy ne kérdezősködj pistikém meg marikám, fogd be a szádat, inkább menj aztán vakard le a cipődről a vaddisznószart. Mi, vaddisznószar?, ijedt meg ilyenkor a kisgyerek, és jót kacagva elkezdte levakarni a sarat a cipője talpáról, a tanár (vagy túravezető) nagy örömére, hiszen a gyerek legalább addig is elfelejtette a kérdést, amire amúgy nincs is válasz. A nagyobb lányok úgy nyolcadik tájékán már nem felejtették el olyan könnyen a feltett és őket is érintő kérdéseket, úgyhogy, miután végighallgatták a kisebb fiúk lerázásának humoros procedúráját, odakígyóztak (mert ők még itt is tudtak, az átkozott kis hetérák, kígyózni és a csípőjüket ringatni) a jóképű negyvenes férfitanárhoz, és megismételték a kérdés őket leginkább érdeklő részét: ugye néha azért kimossák azokat a paplanokat, L. bácsi?, csak azért, mert, és ilyenkor suttogóra fogták a hangjukat, és nagyon bután vigyorogtak hozzá, csak mert mi menstruálunk is, tetszik tudni. Na, a jóképű negyvenes tanár ezzel aztán igazán nem tudott mit kezdeni, voltak ugyan lányai, de ők még nem, meg egyébként is, az asszony dolga ezt velük megbeszélni, úgyhogy mit tehetett, komolyan-megértően biztosította a lányokat, hogy ezeket a paplanokat minden táborozás után kihipózzák. A lányok megkönnyebbülten ellibegtek, és folytatták csípőriszáló nyolcadikoslányos életüket, de sem ők, sem a tanár nem számoltak azzal, hogy a közöttük lezajló pár-vagy több-beszédnek egy harmadikos kislány volt a fültanúja.

Igen, ott vagyok én, modja a lány a camera obscurában, nézd, elég szarul nézek ki, olyan vékony szálú haj és gagyi ruhák, ott kuporgok a patakparton, aztán meg fekszem az avarban, és azon gyötrődöm, hogy mi a jóisten az a menstruáció. Ha fiú lennék, akkor könnyebb dolgom lett volna, mert akkor megtudom és jót röhögök, hisz engem nem érint. (Minden férfi, főleg ha író, előszeretettel mesél a lányokkal kapcsolatos ilyen félelmeiről és vonzódásáról, körülbelül ilyen narratív sémákban: És ott volt az a lány. Szép volt, pattanásos arcú, de én nagyon szépnek láttam. Akkor, azon a délutánon az a lány, nevezzük B.-nek, becsalogatott arra a titkos helyre, az iskolaudvar egy rejtett sarkába, amit egy bogyoróbokor takart. Ezen a titkos helyen szoktak a nagyobbak cigizni egyébként. A lánynak barna bőre volt, és a bőrének a szagától valami megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. A szeme nagy fekete lyuk volt, egy összesűrűsödött, ősrobbanás előtti állapotban mozdulatlanul izzó galaxis: mindent láttam benne és semmit egyszerre. Vörös volt és fekete, forró meg hideg. És hirtelen megragadta a farkamat. Azaz, természetesen, akkor még nem volt farok, csak kuki, és ezzel a lány is tökéletesen tisztában volt, de azért is megfogta, nem rántott rajta, csak fogta és néha kicsit megsimogatta a másik kezével a makkját. Éreztem a leheletének szagát, az is olyan  volt, mint a haja meg az arca meg mindene: olyan ősi, mély és elkerülhetetlen, mint majd lesz a későbbiekben a pina szaga. A szeme, a mozdulatai, a mellei által lágyan közrefogott hasadék a tapadós póló alatt: mind a szájürege meg a pinája felé mutató fekete-vörös nyilak voltak; az ösztön kérlelhetetlen parancsai. – Valahogy így.) Tehát a menstruációról, ha fiú lettem volna, felnőtt férfikoromban, amikor már író vagyok, karakteres lobogó hósörénnyel vagy lefittyedő vörhenyes szakállal, de mindenképpen megvetésre és gunyoros mosoly létrehozására (előrángatni hirtelen, mint a bűvész a lila és piros és kék varázzsebkendőket a farzsebből) állandó készenlétben remegő ajkakkal, valahogy így írnék:

A lányok – hónaljszőrös, verejtékszagú, sűrű banda -, igen, a lányok, a nyolcadikosok, akik abban a táborban, egy erdő közepén, patak partján, vaddisznótúrásos földutakkal épp hogy csak körülszántott helyen is ragaszkodtak, méghozzá szó szerint foggal-körömmel, bimbózóban lévő nőiességükhöz – ha azt a   már-már titkos fétisként imádott, leélvezett szubsztanciát annak lehetne nevezni, ami nem volt, azaz: kifejlett nőiségnek. A  nő. A serdülő nő. Számomra a serdülő: a koszos vaddisznó, a földet ügyetlenül böködő kismalac. (Süldő.) A nő az más, de azok a lányok, a nő idétlen skiccei úgy szaladgáltak a fák között, mintha csontvázak volnának heloweenkor. S mi, kisfiúk: a töklámpák, akiket kifirkálnak és lázas bőrrel körülugrálnak. Hó, józan ész, matchbox, vagy valami, ami fiú? Ami potenciálisan férfi?! – De semmi. És csalogattak.