Az egyik, különösen ronda és pattanásos, sőt még zsíros hajú is, becsalogatott a faházukba. Azt az émelyítő rózsaillatot! Sehol a jól ismert lábszag, meg a férfidezodorok tömény orgiája a földre hajigált boxeralsókon. A lányok – a serdülő nők – mindent lehugyoztak az édeskés szagukkal. Erőltették a fürdést, még akkor is, amikor fazékban, tűz fölött forraltuk a vizet, amivel zuhanyozni lehetett. – Ó, én nem akartam. (Akkor.) De utána sztár lettem – vissza a bandába, remegő térdekkel, de olyan tapasztalatokkal, amiket csak én éltem át! – megérte. Egy szebb lány, akinek a haja göndör volt, és volt benne egy elfonnyadt mezei virág a füle mögött, kedvesen rámmosolygott, és odalépett hozzám. Tudod, mi az a menstruáció?, kérdezte mosolyogva, minden gúny nélkül; csak a többiek röhögtek körülöttünk. Nem, mondtam felvetett fejjel, bátran állva a pillantását. Ekkor hirtelen egy csúnya lány oldalról (észre sem vettem előtte, hogy ott állt!) közém és a szép lány közé lógatott egy duzzadt véres egeret. A farkánál fogva. EZ!, kiáltott mindegyik lány körülöttem, EZ a tampon, EZ a menstruáció, EZ a nő! EZ, EZ, EZ!!! – Ordítottak, és körülfögtak, és nem tudtam menekülni. Az ájulás szélén álltam, egész testemben remegtem, de a szép lány bátor pillantása nem engedett – és én továbbra is ragaszkodtam hozzá (kapaszkodtam belé). Ekkor, ugyanolyan hirtelen, amilyen hirtelen a tampont az orrom elé lógatták, a szép lány közelebb lépett hozzám: Ügyes, bátor fiú, most megcsókollak – és tényleg megcsókolt. Az erdőben besötétedett, a tanárok a tábortüzet készítették elő. Nem menekülhettem.-
De sajnos lány voltam, akkor még főleg (most talán már nő vagyok?), és nézd, ott fekszem az avarban, épp belefészkeli magát a fejbőrömbe egy piros kullancs (nini, tényleg piros, és milyen ronda nagy vörös gumó lesz, ha pár nap múlva kiszedik, hű, de nagyon iszonyúan fogok sírni!), igénytelen kisgyerek, mert hát nem a leggazdagabb családból származok (apukám tanár, anyukám tanár), a ruhámon hülye mikiegér-figura, ami töredezik (mármint a festék; atyaisten, lila alapon virágot tartó mikiegérlány, és pattogzik, mert ez nem is festék, hanem műanyag minta, valahogy rásütve a kapucnis pulóver lila hasára?!), és azon rágódom, vajon mi is az a menstruáció, amit suttogva és vihogva mondanak a nagylányok, és ami miatt fontos, hogy ki legyen mosva a paplan (majd, ha elmentünk innen, tovább a vándortáborba).
Várj csak – szakítja meg a mesét a lány barátnője hirtelen –, az egy dolog, hogy erről is kell neki beszélned, de lehet, hogy amúgy már tökéletesen tisztában lesz ezzel az egésszel. Lehet, hogy jobban tudja, mint te. Lehet, hogy megjött már neki?! – Nem, sóhajt lemondón a lány, nem jött még meg neki, ebben biztos vagyok. – A lány arra gondol, hogy vajon miért választotta a sok ezer, sok millió lány közül, akik vannak a világban, pont ezt, aki itt sétál mellette (épp a lány barátnőjének a kutyáját vitték ki a lakótelep mögötti erdőbe), hiszen annyira idegen, annyira más, mint ő. Ha megkérdeznék a lány barátnőjétől, hogy hé, neked hogy jött meg először, emlékszel rá?, akkor valószínűleg ezt válaszolná:
Nemtom, egyáltalán nem emlékszem, fontos ez? Inkább arra emlékszem, hogy használtam az első tampont: hát kurva egyszerűen. Kicsit fájt, de aztán szépen becsúszott. Hallottam nőkről, akiknek ez nagy kínt okoz…
Vagy így:
Hát egyszer csak megjött. Megijedtem, mert barna foltot találtam a bugyimon egy szombat délután, anyukám meg erre nevetett, és azt mondta: na gratulálok, nővé értél. Ennyi volt, nem kell ezt felfújni –
De nem csak ebben különböztek.
Szóval ott fekszem, nézd, kislány – várj, ez nagyon vicces: azóta is kacagok rajta. Nem is kacagok, hanem röhögök. Böfögve, horkantva, zsírosan, mint a házimalac kis elkerített területén a feltúrt föld, olyan igénytelenül, semmi könnyű virágpor vagy csilingelés, ahogy a cizelláltabb narratívákban a szép nők, azok a finom hetérák a két világháború között (szépség és csábítás, a femme fatale-ok), nem, ez: színtiszta hisztérikus és megállíthatatlan, mint a földrengés, olyan elemi, mint a szökőár, olyan hirtelen és nehéz – mert az életemnek az a része csak így dolgozható fel, mint: a viccek. Hogy is kezdődnek? – Vékony kis könyv, rajta ronda, címnek nem igazán nevezhető felirat: Viccek nőkről. Vagy: Viccek a szerelemről. Szerelmi viccek, azaz: szerelmes viccek; vicces szerelmek – na jó, ez inkább, mint egy szappanopera. Táborban a kisfiú megkérdezi a tanárbácsit: Tanárbácsi, itt ki szokták mosni a paplanokat? Erre a tanárbácsi…
De ez az egész, hidd el nekem, te, aki látod az életem eseményeit (mert hogy hol vagyok én, azt nem tudom – ott, abban a dobozban, annak a doboznak az egyik rejtett sarkában, a fény kívülről, előttem a vászon, de te?! – te vagy a doboz?!), ez az egész egészen olyan vicces, mint amikor kisebb lány voltam, majdnem akkora, mint most te vagy, nézd: igen, ott vagyok az asztalnál, magasított széken, és előttem egy hatalmas adag krumplistészta. (Miért pont az?) Divat volt, vagy, mivel a szüleim tanárok, a menzakaját hazahozták az iskolából és azzal etettek. Milyen furcsa, gondolom épp, ha az ember egyáltalán nem éhes, vagy fáj a hasa, vagy a hülye fiútesója elvette az étvágyát mert feldugta az orrába a sültkrumplit, aminek a vége így véres és taknyos lett, akkor sokkal többnek tűnik az étel a tányérban. (Pont, mint néha az álmokban az ujjak meg a tenyér megduzzadása – érezted már? Mint amikor sokat fut az ember és egészen kimelegszik, akkor szokott lüktetni az összes ujj a kézen, lüktetnek és verejtékeznek az ujjak, mint a duzzadt giliszták.) Miért tűnik most megint soknak? Bárcsak kevesebbnek tűnne. (De csak tűnik, csak tűnik, gondolom, mint a gyakorló buddhista szerzetesek: ez csak látszat, valójában nincs is, vagy ha van, akkor kevesebb, és különben is mit rinyálsz, ez csak kaja, méghozzá nem is olyan rossz, gondolja a buddhista pap, aki már három hete rizst eszik, egy tányérral naponta.) Ha tudnám akkor, mi az a buddhista, mi az a szerzetes, biztos azt kérném az istentől karácsonyra: isten, bárcsak szerzetessé változtatnál engem is, hogy többé ne kelljen lenyomni magamba a krumplistésztát.
Egyáltalán, minek enni?! Gyűlölöm. Nagyon nehezen megy. Talán mert nem tanítottak meg az ízek élvezetére. Néha a nagymamámnál egy hétig nyáron, mondja is az öregasszony: pfű, de vézna ez a kölök, hát mi ez, láccik rajta hogy városi, hát mi lesz így ebből, elfogy mielőtt stb. (A kedvenc mondatom: hát mik ezek a darázscsípések a mellkasodon? – Azok a melleim, nagyi… – Hogy mik?! Neked?! Ezekkel még egy szúnyoglárvát sem tudnál szoptatni, nemhogy egy kisbabát. Hehe. – A nagyi néha gonosz volt, határozottan, mint egy boszorkány. Azt is mondta: Addig nem állsz föl innen az asztaltól, amíg le nem nyomod a torkodon a csirkeragut! – És tényleg nem állhattam fel; tettem pár kísérletet, de nagy lendülettel visszahullottam a párnákba.) És azok a palacsinták az émelyítő csokiöntettel! Plusz házi habarású tejszínhab. Parasztromantika.
Tehát, ér a történet végére a lány abban a törénetben, amiben elképzelten megtörténik mindaz, amit mesél, történetesen épp a barátnőjének: a menstruáció és az evés, van azokban valami közös, talán a kínosság érzése, vagy az erőltetés.