Tizenegy percem van, hogy elérjem a vonatot. Ha futok, menni fog. Természetesen futok. Kapkodok a kulcs után, nincs sehol. Tegnap én fűtöttem be, a kulcs talán a pinceajtóban maradt. Ott maradt. Kikapom a zárból, a kapu előtt rálépek valami puhára, szőrösre és ruganyosra: patkánytetem. Milyen ősi ösztönök dolgoznak a kutyákban? Futni kezdek, a földúton senki, lassan oszlik a hajnal, gyomromban ismerős, de haszontalan émelygés. Műtőasztal hidege a mellkasomban.

Valaki figyeli a testem. Talpam alatt bomlik szét az ősz, a patkányt nem tépték szét, viszont játszva végeztek vele, N. majd zacskóba lapátolja, be a kukába, igazából az erdőbe kéne vinni, mert a kertben újra és újra kiássák, újra és újra megrágják, újra és újra leteszik a lábam elé; valaha medvékre vadásztak falkákban, összehangolt támadási ceremóniával, mi nekik egy patkány. Mi a testemnek tizenegy hónap az örökkévalósághoz képest.

Van a termékeny nő, mondja B., csíkszája körül fölényes mosoly, a redőnyt nyáron leengedték, hogy a kis házba ne folyjon be a meleg, kérsz a sajtomból?, én meg báránymód bólogattam, és ettem abból, amit készített. Szavai méreggé erjedtek bennem, a sajtot kihánytam.

A vonaton nincs hely. Ha van, táskát raknak maguk mellé az öregasszonyok, és foglalják a plüssülést egy pár megállóval később felszálló barátnőjüknek, akivel aztán végigkároghatják a negyven percet. Érett tökök narancssárgállanak a földeken. Halloween-lámpát faragunk a lányommal, vagyis nagyrészt én forgatom a kést, a dísztök savanykás szaga felpuffad a konyhában. Egy pillanatra beugrik, ahogy, mint egy Frida Kahlo-képen, kibomlott hajjal és hálóingben lukacsosra szurkálom a méhemet; széttárt karokkal nézek arra, aki a képet nézi, mélyen belefúrom tekintetem az övébe: nő vagyok, halott nő egy üres bölcső mellett, tágra nyílt pupillákkal és balra húzódó vigyorral. A hasam döglött. A hasam üres, mint egy semmivel telt lufi; milyen élőlény az én hasam. A hasam olyan, mint egy lombikos üveg hasa, amiben kaján mágusok keverik az életet.

Tizenegy óra, míg egy napot nem-otthon töltök. B. a hetedik hónapig bejárt dolgozni, én lehet, hogy hetvenedik évemig fogok, folyamatosan. Egyre több ember zsúfolódik fel a vagonokba, a következő állomásnál már nem fér fel több; hova megy ez a vonat, mi a végállomása ezekkel az egymáshoz préselődött kabátokkal, hajakkal, szagokkal és indulatokkal. Ahol felszállok, fröccsentett mész a sínek között és a peronon. Mikor először láttam, az iszonytól szédülni kezdtem és ömlött a vér az orromból; előző nap a kertben gereblyéztem annak a hatalmas, haszontalan fának az ágait, amit még ősszel vágtunk ki, és akkor hallottam a mentő- és tűzoltóautók vijjogását. A fa azóta a kert elképesztő zugaiba reinkarnálódott, talán utolsó erőfeszítésből szórta szét a magvait, és bosszúból azokon a helyeken szökken szárba megdöbbentő gyorsasággal, amiket a leginkább ellenőrzésem alatt szeretnék tartani. A lányommal együtt szórjuk a magot a földbe, én ások kis gödröket, ő hint, a kutyák a kerítés mögül lesnek féltékenyen; a lányom haját két copfba fonom, a haja színe sötétbarna, szinte fekete és nagyon erős, mint az apjáé, a szeme viszont zöld, ahogy az enyém és az én apámé. A lányomnak még nincs neve. A peronra fröccsentett mész egy részegen a sínek közé tévedt néhai birkózó valamelyik testrészének bizonyos szöveteit takarja, a vasúti átjáró mellett eddig négy keresztet számoltam össze. Hogyan is várhatnánk el egy Intercitytől, hogy figyeljen a részegekre?

A hatalmas fa, amit kivágtunk, tulajdonképpen beárnyékolta az egész kertet, így esélye sem volt a diófának; a mandulafa levelein hájas, zöldhátú legyek dongtak, a homokban fáradtan burjánzott a gaz, mire a kert végébe értem az irtással, kezdhettem elölről. A lányom, akinek nincs neve, a gyorsan cseperedő napraforgó fölé hajol, és titokban, amikor nem látom, letép egy levelet. Este kiülünk az erkélyre, és mikor már alszik, zamatos irsait kortyolgatunk az apjával.

B.-t összesen tizenegyszer láttam eddig; előszörre barátságos volt és terhes. Másodszorra magunkra hagytak, és egymás szájából kapkodtuk a szavakat. Talán ötödszörre jelent meg először az a fölényes mosoly a szája körül: a nő anya. A nő anya. A NŐ ANYA.

Nincs jogom, hogy üljek a vonaton. Még páran felpréselődnek, üveges tekintettel meredeznek a kabátba húzott élőhalottak. Egy fiatal lány mellettem hirtelen elájul, de annyian vannak körülötte, hogy nem veri szét a fejét semmiben. Azonnal helyet adnak neki, kólával itatják. Kertemben, a homokos talajon, csak a madárbogyófa inkarnációi szaporodnak, a gaz és az akác. Hétvégén kapkodva gazolok és gereblyézek, mintha valami százéves lemaradást próbálnék bepótolni, igyekszem nem arra a tizenegy órára gondolni, amit nem itthon töltök. A madárbogyófa ága rendkívül rugalmas, és gyakorlatilag kitéphetetlen, ha egyszer már meggyökeresedett. Az akáccal is ugyanez van; nem tudom kiásni, így tőből vágom le, viszont legkésőbb másfél hónap múlva, három-négy friss oldalhajtással szaporodik tovább, megállíthatatlanul. Néha már szégyellem magam eszelős irtási hadjárataim után.

Egy pillanatra elkapom a lány tekintetét: kissé bamba, de mintha valami titoknak határozottan örülne. A mellette ülő nőből ömlik a szó, hamarosan a saját lábtörésének történetét ecseteli. A lány bamba mosollyal fordul felé, mintha neki mondhatnának akármit: most, az ájulás után, már bárminek örül.

Zuglónál, a pénztár előtt, általában reggel nyolctól este nyolcig, áll egy férfi, csendes bolond. Nyitja és csukja az ajtót, mintha a király terme előtt teljesítene szolgálatot. Néha, jó időben, a sapkáját is leveszi. A lányom imádja ezt a történetet, naponta legalább ötször elmesélteti velem. Részletes személyleírást követel tőlem, és néha, főleg esténként, azt kéri, hogy suttogjam el a másik befejezést. Azt, ami nem jó. Nem jó, de szép.

A lányom másik kedvenc meséje a varázslós. A hasam, kezdem mindig, és a semmivel telt lufira mutatok, egészen olyan, mint egy lombikos üveg alja, na, abban keverik fehér ruhás, jó mágusok az életet. Milyen az a mágus, kérdezi a lányom. Hát jó, mondom neki. De pontosan milyen, kérdezi, és éhes szemekkel fürkész. És akkor részletes személyleírást adok.

Néha, esténként, a lányom azt kéri, hogy suttogjam el neki a másik befejezést. Azt, ami arról szól, hogy az egyik mágus, aki nagyon jó, de kicsit még kezdő a varázslat mesterségében, egyszer véletlenül leejt egy üveget. Akkor megáll az idő. A szilánkok ezerfelé szórják az erős laboratóriumi lámpák fényét, és a hideg padlón megcsillan valami. Olyan fénye van, mint a te szemednek, mondom a lányomnak, és ilyenkor mindig megcirógatom az arcát. Szóval, mondom tovább, az a csillanás a hideg padlón, egy élet lett volna, amolyan szivárványszínű, tökéletes, pulzáló gömb; és ekkor jövök én. Lehajolok, a tenyereim közé veszem a csodát, és megbocsájtok a jó mágusnak. Még intünk egymásnak, ahogy hálóingben, bomlott hajjal kisétálok a laborból, és téged pedig, mondom a lányomnak, és még egyszer megcirógatom az arcát, hazaviszlek, és soha, soha, soha nem térünk vissza ide többé.

 

 

(Illusztráció: Gill)

Egyedül ült a padláson, a pókhálókat meg-meglengette a huzat. Csipke, rémlett neki egy név. Meg Gyurma, rémlett egy másik.

Előtte egy vödör víz. Nagyon kopott vödör volt.

Most…!

A napfény átszivárgott a padlás résein. Délután. Csipke: az ő neve volt régen. Nagyon-nagyon régen.

Mintha csak a múltunk adná meg a jelenünk értelmét egy idő után, mert amúgy önmagában semmi létjogosultsága.

A vödör fölé hajolt. Érezte, hogy beköltözik az ismerős remegés a gyomrába. Pánik, meg szorongás, mondják erre manapság, és ezzel minden el van rendezve.

Most talán…

Ökölbe szorította a kezét. Körülbelül fél óra múlva megérkezik a férfi. A vacsora kész, ki van takarítva, és most önmagában lehet a padláson. Csipke a tenyerébe temette az arcát. Még ha igaz is a teszt eredménye, és kislány lesz, ahogy a férfi várja repesve, változik valami? A víz a vödörben mozdulatlan. A felszíne kifeszített semmi.

Úgy képzelte el a halált, amilyen most volt az élete: semmi remény arra, hogy mozduljon.

Sosem gondoltam volna, sóhajtott, és kinyújtotta a kezét, drága Gyurma, hogy így lesz vége. Sosem megyünk már sehová. Szülök, etetek, dolgozok, míg beledöglök. Megdöglök a végén. Dolgozok. Nyári szünet. Emlékszel? És már mindig csak ilyen dadogás leszek, és mindig csak múlt időben fogok beszélni.

A gyerek meg telehányja a hajamat.

Volt még néhány műanyag íj a sarokban, meg pár pókhálós nyíl is, műanyag tollakkal.

Tök sokat játszottunk vele, mondaná, ha érdekelné valakit, én voltam a legjobb céllövő. A madarakat azért persze nem próbáltuk. Mindig olyan kellemes bizsergés volt a gyomrunkban, és állandóan menekülnünk kellett valahová. Az élelmet magunk szereztük meg és állítottuk elő. Cipó. Víz. Takarmánykukorica a földekről.

Már csak a gyereknek lesz nyári szünete.

A víz fölé hajolt, és meglátta benne az arcát. Fehér volt. Most!… Megragadta a vödör szélét, és belebukott a vízbe. Valamilyen furcsa szag azonban hirtelen megcsapta az orrát, és felfordult a gyomra. Döglött egér? Öklendezni kezdett.

Még csak megdögleni sem tudok tisztességesen! Röhej!

Semmi gond. Telehányta a padlót. Leszédelgett a régi lépcsőkön. Ha betörne alatta az egyik léc… de csak 53 kg maradt, terhesen is. Jó, azért még annyira nem terhes. Az sem teljesen biztos, hogy az. Megigazította az arcát. A férfi a konyhában várta, nagyon aggódó képet vágva.

Csak valami furcsa hangot hallottam föntről, mondta a lány, de aztán jött a fura szag… Egyáltalán, minek magyarázkodik?!

Depressziós vagy, drágám, mondta a férfi, és megcsóválta a fejét, aztán megölelte a lányt. Szerette Csipkét.

És ez jó.

Ennyi, mondta a lány. A gyerekkori játszótárs, Gyurma, még a vécére is elkísérte hányni. Aztán ott volt vele, amikor teleengedte a kádat forró vízzel. Ennyi, érted? De a fiú a fejét csóválta. Azért nem olyan rossz ez. Én már csak múlt időben tudok beszélni, sóhajtott a lány. És azt is tudta, hogy többé már nem tud kerek, egész, szép mondatokat megfogalmazni. De azért elkezdte mondani, hogy

amikor a fa tetejéről dobáltuk a mókusokat, és véletlenül…

és mikor elhatároztam, hogy világhírű színésznő leszek, és a tanárok azt mondták…

és amikor majdnem belefulladtam a bányatóba

és amikor annyit zabáltam a tortából, hogy

és amikor a biciklivel

a nyáron annyit

a nyáron a

nyár

ny

y

Igen, pozitív lett, esküszöm! Mondja majd reggel. És az Avon-katalógusból mit is rendeljünk? Igen, a múltkori krumplipüré fantasztikus lett. A reggel már a barátnőjénél üdvözli, aki szintén terhes, és szintén egy irodában dolgozik. De már csak négy órát, mert terhes. És ő nem hány annyit. Legalább.

 

 

 

Ridinek csak egyetlen baja volt, de az nagyon: egyszerűen nem tudta összeszedni magát. Aznap se, amikor először találkoztunk a Nextben. Ma már persze a lányok olcsó lebujokba járnak fényes nappal is: ülnek a Nextben, és sportfogadásokat kötnek, szombat délután háromkor a nap melege megolvasztja gondosan bealapozózott arcukat, és ők sört isznak hozzá.

-Ma üvegből – mondta Cinti, és elhelyezte kis retiküljét a fémasztal tetején.

-Egyet kell értenem.

A csapos egy nálunk alig idősebb lány volt, Barbi.

-A szokásos szombat délutáni kört?

-Nem – mondtam én Cinti helyett, mert ő nem akart megszólalni -, két üveget.

-Kettőt?

-Igen.

Barbi megvonta a vállát. Cinti azt suttogta Barbi után, hogy „hülye ribanc”, vagy valami ilyesmit.

-Látod, engem már észre se vesz.

Akkor tűnt fel a borostás képű, félkopasz fazon, aki pirosas, ábrándos foltokkal a szeme alatt bámult a söröskorsó mélyére, szinte mozdulatlanul.

Végül is Ridi volt az, aki először hívta fel a figyelmemet a Next név többértelműségére, a dohányzás mértéktelenségének jelentőségére, illetőleg az élet alapvető értelmetlenségére.

-Valaha tó volt itt – mondta Ridi titokzatosan, mint egy rég bevált, intellektuálisnak csalt csajozós szöveget -, látod? Arra, a fákon túl. De ma már csak utak vannak. Aszfalt mindenütt.

Tetszett a „mindenütt”, a „mindenhol” helyett: mintha egy régi regényből csalta volna elő.

-Két sör.

Kifizettem, Cinti meg olyanfajta lemondó pillantást vetett Ridi felé, mintha már nagyon régóta ismerné.

Ridi három éve járt ide rendszeresen, előtte csak péntek este nyolctól tízig, és szombaton bulik után hajnali háromkor jelent meg, hogy felverte az egész kocsmát, az összes alvó tulajt. Most szinte mindennap, munka vagy mi után, meg egyetem vagy mi után, szombatonként már délután kettőtől, aztán általában elkotródott valahova olyan hat-hét körül, hogy utána tiszteletkörét lejárva a belvárosban, visszatérjen kiindulási pontjához.

Nem tűnt hajléktalannak.

-Dehogy! A muterját ismerem – mondta Cinti, miközben egy barackot töltött nekem. – Teljesen normális nő, irodában dolgozik. Ridit is viszi néha, főleg nyáron, hogy legyen egy kis lóvéja elinni. Főleg whiskyzik a hülyegyerek – Cinti lemondó pillantással bökött Ridi helye felé -, és mindig lespannol valami öreg alkoholistával. De asszem tanul rendesen, már amennyire ennyi pia mellett lehet. Csak… történt vele pár dolog.

Kezdődött az álomnővel, mármint azzal, akivel Ridi elvesztette a szüzességét. A csaj édes, fiatal, hamvas, mosolygós: a tökéletes nő. Aranyos, főként, mivel Ridi nem mert volna bevállalni egy  dögös nőt, mert arra vigyázni kell nagyon. Lesz gyerek, meg minden, beszéltek róla, aztán egy decemberi napon elválnak egymástól: csókkal és reményekkel. Ridi hívja mobilon, az ki van kapcsolva. Négy óra múlva értesül, hogy a lányt halálra gázolták, nem sokkal azután, hogy ők elváltak egymástól.

Pár év eltelik, mire Ridi összeszedi magát, közben, mivel érzékeny lelkületű, rá se bír nézni másokra. Aztán végül enged: egy kacagó, fekete hajú, barnás bőrű olasznak, akit ránézésre képtelenség csak egy percig is birtokolni. De az olasz enged, kitünteti Ridit a figyelmével. Ridi is enged. Másfél év után értesül róla, hogy a csaj az utóbbi három hónap alatt Ridi szinte összes barátjával megkúratta magát.

-Már kicsit kínosan érzem magam – mondtam -, hogy csak hozzám beszélsz.

-Miért – nézett rám Ridi -, szerinted hányan vagytok?

Fel sem tűnt, hogy Cinti megint bent hagyott a szarban.

-Mindegy, a húgom elhúzott. Szóval miért is ülsz itt?

-És te? – kérdezte ő.

-Igazad van, de én kérdeztem előbb. Na mindegy is, nem az a lényeg, hogy ki, meg hogy, meg miért. Így is elég kínos, hogy egy egész generáció issza el azt a kevés lóvéját, ami van…

Majdnem éjfélig ott maradtunk, és beszélgettünk mindenféléről.

Másnap kora délután Ridi felhívott, hogy nincs-e kedvem kimenni a Nextbe.

Igent mondtam neki. Mindenre meghívott, és mindent elmondott, amit csak tudott. Akkor vettem észre azt a furcsa lányos pillantását, mintha már találkoztam volna vele valahol, aztán később, mikor vécére kellett mennem, a tükörben ismertem fel. A pillái, a mozdulatai, a tekintete. Minden olyan hátborzongatóan nőies volt.

Ridi másnap is felhívott, de nemet mondtam, mert dolgozni mentem. Akkor megsértődött, és azt hittem, végleg csalódott bennem. De ahelyett, hogy rám vágta volna a telefont, azt kérdezte, hogy szombaton ráérek-e esetleg. Azt mondtam, majd meglátom.

Már el is felejtettem, amikor péntek éjjel háromkor megcsörrent a telefonom.

-Helló, én vagyok. Akkor ma jó lesz, ahogy megbeszéltük, ugye? Pár óra múlva a Nextben. Csak aztán nehogy megtóóóója-lak, hehe.

Részeg volt. Reggel nem is emlékeztem rá. Délután hatkor épp egy barátnőmhöz készülődtem, amikor becsöngettek.

-Mehetünk – mondta Ridi. Tiszta, illatos póló volt rajta, csak az arcán maradt ott az a leborotválhatatlan, vastag borosta.

Magammal hívtam inkább, gondoltam, jó ötlet. Ridi körülbelül háromnegyed óra alatt belezúgott a barátnőmbe, és azóta nincs megállás.

-Tudod – mondja nekem a sörébe hajolva -, tisztára olyan, mint az exem.

Azt már nem firtatom, melyik?

Leteszem a retikülömet a fémasztal tetejére, és két egy sört rendelek, mert Cinti ma nem kísért el.

-Csak egyet? – kérdez vissza Barbi, és arcán titokzatos, gúnyos mosoly bujkál.

-Amúgy – mondja Barbi, és kinyitja nekem a sört -, nyugi, nem csak téged zaklat, ha ez megnyugtat. Szinte mindenkinek elmondja ezt az egészet, aztán hívogat mindenkit, hogy menjenek inni. Mindennap iszik. Csak egy partner kell neki, akivel ivás közben mindent elfelejthet.

-Neked is elmondta?

-Nekem nem – mondta Barbi, és megvonta a vállát. – Én nem vagyok kíváncsi senki szaros szennyesére, elég a magamé. Nekem ne pofázzon senki, én csak kiszolgálom a sört.

-Dehát mindenki neked pofáz – mondtam, és belekortyoltam a sörbe.

Barbi megint megvonta a vállát. – De én nem figyelek oda. Viszont ez… ez úgy beleissza, szó szerint, beleissza magát az ember agyába, hogy képtelenség kitörölni onnét. Olyan kurva negatív. Egy idő után majd észreveszed.

-Durva dolgok történtek vele – mondtam.

-Jó, de az élet akkor sem olyan szar, amilyennek ő be akarja állítani – mosolygott rám Barbi. – Majd észreveszed idővel. Csak nehogy késő legyen, szívem.

Nem mintha ez bármit is jelentett volna. Se a mosoly, se az, hogy szívemnek szólított, se az, hogy vedeltük a sört, és gyakorlatilag nem telt el nap, hogy ne a Nextben kötöttünk volna ki. Rövid, sör, rövid, sör. Sztori mindig volt, meg amit aztán el lehetett felejteni. Azon sem csodálkoztam, amikor egyik nap Ridi újra felbukkant. Csak úgy, minden előzmény nélkül.

-Azt mondtad rólam – mondta, és az asztalra csapta a poharát -, hogy egy idióta nyálas olaszfejű alkoholista vagyok!

Értetlenül pislogtam.

-Mikor mondtam volna ilyet?

-Ezt terjeszted rólam – mondta, és lehajtotta a fejét, és hirtelen olyan szomorú arcot vágott, hogy majdnem megsajnáltam.

Akkor is abszurd volt: Next, Ridi, Barbi, ezek a nevek, ez a hely, ez a pállott idő, mintha bekuporodott volna a sarokba megpenészedni és elhalni, hogy csak a poshadt állandóság és a kevertek szaga maradjon a levegőben terjengve meg bennünk. Mik ezek a nevek?

Felmerült bennem, hogy kinyomozzam. Mint egy olyan filmben, ahol apró jelek hívják fel magukra a figyelmet nem önmagukban, hanem azzal, amilyen konstellációban egymással állnak. Csak össze lehetne rakni valamit. Mit jelent, hogy Next? Hogy Ridi? Hogy Barbi? Legyenek inkább kis kezdőbetűvel: next, ridi, barbi…

-És ha ezt terjesztem, akkor mi van – mondtam, és megsimogattam Ridi hátát.

Ezek nem nevek, és semmit nem jelentenek, nem olyan nyilak, amik bárhová is mutatnak. Ez csak egy más életforma.

-Szóval vele is szétmentetek – állapítottam meg, mert ő nem felelt semmit. Valami könnyek gyűltek a szemébe.

Ridinek igazából ez az egy baja volt: hogy sosem tudta összeszedni magát. De arra való a sportfogadás szombat délelőttönként. Köré gyűltünk másnap páran, a lányok, akik ilyen helyeken töltik a szombatjaikat. Egy-két feles után láttam is az elaszott időt, a jobb sarokban volt, egész pontosan a tévétartó polc alatt közvetlenül. Kevert-szag terjengett a levegőben, mi meg sokat röhögtünk a semmin.

 

 

Van egy levendulapárnám.

Anélkül, hogy bárkit is provokálni akarnék: fehér alapon lila pöttyök vannak rajta. Egy nénitől vettem részegen egy aluljáróban.

Hogy jobban tudjak aludni.

Tudok is, azóta sokkal jobban, és egyre többet. Nem insomnia, de gyakran csak úgy lefekszem egy padra, a fejem alá gyűrök egy ruhadarabot, mondjuk egy pulcsit, és rettenetesen mély hasadékba zuhanok. Mindig megnyugvással tölt el a remény, hogy nincs visszatérés. De mindig van visszatérés.

A párnára teszem a levendulát, pont az orrom elé.

A kutyák a gazdák itt-ott hagyott használt zoknijait, cipőit szokták így szagolgatni: kinyújtott nyakkal bele ebbe a jellegzetes szagba, ami olyan, mint egy simogatás. Bár múlik, ahogy az álom elhatalmasodik, ahogy az álom beleszivárog és elmos, ahogy az álom valami kimondhatatlanba és megragadhatatlanba von, ahogy az álom kinyírja a tudatot.

Szóval a szag, az illat: múlik.

Fordított arányossággal azzal, ahogy az alvás: nyílik.

MONDHATNÁD, HOGY ENNEK SEMMI ÉRTELME, ÉS TELJESEN IGAZAD LENNE. DE TÉGED CSAK ÉN TALÁLTALAK KI, TE ÁLTALAM LÉTEZEL, ÉS MIVEL:

ÉN MÁR NEM AKAROK LÉTEZNI SOKÁIG, ÍGY TE SE FOGSZ. FOGD HÁT BE A POFÁD, KÉRLEK.

Néha el akarnék indulni, de valamilyen apróság mindig visszatart: ez, az, amaz. Ilyen-olyan panaszok az embertársak részéről, akikhez pedig semmi közöm. Felmegyek a MÁV honlapjára, és minél messzebbre induló, így időben is később érkező vonatokat kutatok. A Volánnál is vannak ilyen kedvezményes utazások.

Felszállnék egy járatra, leszállnék a járatról, és egyszerűen elfelejtenék visszaszállni rá.

Rám sem emlékezne aztán senki, ami nem is volna baj, ez semmiképp sem elvárás, elvégre milyen elvárásaim is lehetnének nekem másokkal szemben, mikor magammal szemben sincsenek. Leülnék a tükör elé, és az a másik, aki benne megjelenne, megemelné a kalapot üdvözlete jeléül. De itt senkiben nincs alázat, főként pedig magamban nincs.

A GŐG A ZSÍRSZÖVETEKBEN RAKTÁROZÓDIK, ÉS ITT MINDENKI ELKÉPESZTŐEN HÁJAS.

Még a kutyám is az. Én valahogy nem tudok hízni. De ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok gőgös.

A gőg tart vissza? Nem hiszem. Talán pont az, ami arra sarkall, hogy elhúzzak innen végre, véglegesen. Hogy finoman szólva “fügét mutassak”, és valahogy tovább éljen bennem, ami méltóság és élet.

Ez mind a levendulától van, talán. Amióta megvettem a nénitől részegen, akinek nem voltak fogai (már a néninek), és aki ordibált velem, meg alkudozott, én meg megaláztam szegényt, mert csak 1000-esem volt, de ő vagy 2000-ért akarta volna árulni a csomagot, mert ez egy egész szett kérlek, van egy nagyobb párna (azzal alszom), meg vagy nyolc kisebb (azokat teszem a ruháim közé, a táskámba), szóval én megaláztam őt, de talán ő az egyetlen ezen az egész világon, aki valami valóban jót tett velem, és azóta változott meg az életem, legalábbis ezt olyan könnyű mondani így:

“…AZÓTA VÁLTOZOTT MEG AZ ÉLETEM…”,

mert ez így kellően sablonos, mi meg kellően gőgösek vagyunk, hogy olyatán fontosságot tulajdonítsunk saját szaros kis életünknek, amikben vannak események, amiket piedesztálra emelve logikai kapcsolatot létrehozván közöttük, mások szájába tömjük a baromságainkat.

ŐK MEG BEKAJÁLJÁK.

A kutyám a cipőm mellé hajított zokniba tolja az orrát, és így alszik el. Én a levendula felé nyújtom a nyakam, és nyugodtan állíthatom: e között a két gesztus között – ahogy a kutya, az a szelíd és jó állat, és ahogy én, ez a nem szelíd és nem jó állat, kinyújtózunk valami felé, hogy aztán megszűnjünk pár szentséges órára, létezni -, semmi, de semmi különbség nincsen.

Talán annyi, hogy ő, mármint a kutyám, nem gőgös.

Szóval tojok a világra, fügét mutatok neki etc., és elmegyek innen hamarosan, de elébb még meghallgatom embertársaim panaszait, akikhez semmi közöm nincsen amúgy, és az ez-az-amaz még visszatart. Azért kijegyzetelem az időpontokat, a vonatokét és a buszokét, amik messzi, messzi, rohadt messzi, gatyarohasztóan meleg és elképesztően más, tehát ÉRTED?, MÁS

(MÁS, MÁS, MÁS!!!!!!!!!)

helyekre vinnének, ha végre eldönteném, hogy elidnulok, és felszállnék végre rájuk.

 

 

 

Szemek

 

 

 

Már vagy három órája gyalogoltunk a rekkenő hőségben egy többsávos autópálya mellett. Nem nézett rám. Legszívesebben kikaptam volna a kezéből a telefont, hogy az autók közé hajítsam. Folyamatosan szipogott.

-Mindjárt odaérünk – mondta. – Lesz sör.

Sörszaga volt a leheletének. Ebben a tömény kipufogószagban is ki tudtam szűrni. Akkor volt, hogy majdnem elhánytam magam. Megtántorodtam. Meg kellett kapaszkodnom egy villanyoszlopban.

-Mi bajod?

-Csak ne gyere közelebb.

Eszembe jutott egy takarítónő az általánosból, aki folyamatosan visszaszipogta a taknyát. Már akkor is idegesített, de most legszívesebben ordítottam volna.

-Csak nem vagy terhes?

Izzadtságszaga keveredett a sörszaggal és a kipufogógázzal. Ennél émelyítőbbet nehéz elképzelni. – Még csak az kéne!

Kinyújtottam a karomat, hogy távol tartsam a testét magamtól. A méregdrága napszemüvege izzadt hajában ült, mint két gonosz fekete szem. – Menjünk – mondtam. Próbáltam nem levegőt venni.

Ha azt képzelem, hogy lehunyom a szemem, minden fehér fénybe bugyolálódik.

 

 

 

Már vagy három órája vártam rá a kapunál, de minden perc legalább egy napnak tűnt. Egyik kezemmel a vaskerítést markoltam, a másikkal egy cigit. Kurva hideg volt. Szünetekben, mikor csöngettek, felbolydult egy kicsit a gimi, aztán újra csönd telepedett rá. December közepe. Három éve akkor tartott nekünk először órát. Akkor voltam tizenhét, most húsz. Ő csak tízzel több.

 

 

 

Háló

 

 

Csupán az életek titkai érdekeltek, hogy ki mit miért csinál, milyen láthatatlan szálak mozgatják a szerkezeteket, amiket mi idióta báboknak látunk. Hogy annak látjuk egymást. De nézett rám a csipás szemeivel, mintha kutakodni akarna bennem.

– Rendelünk pizzát?

Miért tennénk. Én sosem vagyok éhes, ha együtt vagyok valakivel.

Megvonom a vállam.

-Ne flegmázz – gagyogta. Nyál habzott a szája sarkában. Fél órával korábban még én vele, te jó ég.

-Ne flegmázz – ismételte. Rohadtul untam már. Az ablak sarkában egy pók mocorgott, egészen pici volt és halványzöld.

-Leviszem a kutyádat – mondtam. Megfogtam a kis fehér bolyhos dögöt, ami nyüszítve a mellemhez szorította nedves orrát. A kutya fehér volt, az orra csillogó fekete.

A kutya gazdája ez a srác volt, kvázi-férfi. Sápadt, kissé szőrős mellkas. Borosta alig.

-Simogass meg – mondta. Felém nyúlt az izzadt mutatóujjával, mintha el akarna érni, de minek? – Ha a kutyát tudod, akkor engem is!

Lövésem se volt, mire gondol. Magamhoz szorítottam a kutyát. Meleg teste volt.

-Most miért vagy ilyen?!

Magamhoz szorítottam a kutyát, és elindultam lefelé. Jól esett a lépcsőház hűvössége. A kutyát aztán elengedtem a parkban, és rágyújtottam.

 

 

 

Negyvenöt kiló voltam és nem túl magas. Magassarkú csizmát vettem fel erre az alkalomra. Vagy fél doboz cigin túl voltam, amikor észrevettem, hogy a portás egyenesen felém tart. Ugyanaz volt, mint három évvel ezelőtt, de ő nem ismert föl engem. Mindig félretett nekem, ha tej érkezett, kakaó vagy kifli, eldugta a heverője alá, mert tudta, milyen csóró vagyok. Most kurvának nézett. Úgy is néztem ki. Hölgyem, mit keres itt?, kérdezte, és olyan bizalmatlanul méregetett, ahogy a csöveseket. De tudom, hogy jó ember volt. Megmondtam neki, kit keresek. Komoran megcsóválta a fejét, és azt mondta, ő már nem dolgozik itt.

 

 

 

Pettyek

 

 

Csak a szomszéd nő rikoltását hallottam, ahogy a pasija éppen ütni próbálta, vagy valami fakanállal kergette, nem tudom pontosan. A férfi a sötét szoba sarkában gubbasztott, mint valami szárnyban összeaszott varjú. Engem nézett a fotelból. Valamit magyarázott.

-…és az a nő olyan volt…

De nem figyeltem oda, hanem a szemben lévő lakást figyeltem. A férfi fakanállal vagy valami olyasmivel kergette a nőt, aki meztelen volt. Nem lehetett komoly.

-…és sosem szerette, ha kicsit erőszakos voltam vele, de a gyengédségért sem volt oda. Szóval semmi se volt jó neki…

Nem értettem, mit gagyog. Talán ki akart sajtolni belőlem valamit. Előrehajolt.

-Te egyáltalán nem vagy féltékeny?!

A férfi elkapta a nőt, a nő sikolya átcsapott hangos kacagásba. A nő teste megfeszült, ahogy a férfi sötét alakja rákulcsolódott hátulról. Felemelte a fakanalat. Aztán kiesett a kezéből, lehullott a földre.

Szánalmas volt.

-Nem tudom, mire gondolsz – sóhajtottam végül. A sóhajomnak enyhe, savanyú vörösbor-szaga volt. Erről eszembe jutott: – Lemegyek borért, jó?

A férfi a fotelban alsógatyában ült. Egyik lába átvetve a másikon. Kicsi, göndör, barna szőrök pettyezték a combját.

Az utcán rágyújtottam. Az öngyújtó kattanásának hangja visszaverődött a szomszéd ház komor faláról. Kissé hideg volt, borra vágytam.

 

 

 

Tudtam, hogy kurva nagy hazugság, de nem mutattam ki semmit. Hiszen láttam, mondtam, láttam őt reggel bejönni, és azt is tudom, a tanáriban melyik asztalnál ül. A bácsi úgy nézett rám, mint egy eszelős kurvára. Megreszeltem a torkom, megigazítottam a hajam, és azt mondtam, feltétlenül beszélnem kell a tanár úrral, mert valami létfontosságú dolgot kell mondanom neki. Csak azt, hogy mennyire szerettem. Csak szeretném, ha tudná, hogy valaki nagyon szerette. Ennyi. Nyálas szar az egész, de igaz. A portás nyelve kisiklott a szájából, és végigfutott a cserepes ajkakon. Hölgyem, elnézést, de ez lehetetlen. Ez már zaklatásnak minősül, ha én ezt megengedem magának.

 

 

 

Vörös

 

Kinéztem az ablakon át a kopott belvárosi éjszakába. Nem volt csönd. A szemben lévő lakásban be voltak húzva a függönyök. Szürke volt minden, mintha koromhó hullott volna az égből. Visszafordultam. Az idős férfi a konyhapultnak támaszkodva cigarettázott és engem bámult. A szemei szűk, alattomos rések voltak, bennük semmi fény.

-Mondj már valamit – hallottam a hangját, ami rekedt volt a sok cigarettafüsttől.

A füst kikígyózott a szájából, és felhőbe vonta az arcát.  Nem tudtam mit mondani. A férfi negyvenöt körüli lehetett, és nem nagyon emlékeztem pontosan, hogy kerültem a lakására. Ha már itt voltam, belekortyoltam a vörösborba, amit valami olcsó vizespohárban kínált nekem. Elfogyott.

-Mondj már valamit.

Sóhajtottam.

-Mesélj a feleségedről.

Végre elkezdett mesélni valamit. Csak fél szavakat hallottam, meg hangsúlytalan, rövid, tört mondatokat. Néhány múlt időt, meg hogy „ilyen”, „olyan”, „de akkor”. Talán azt hitte, hogy odafigyelek rá, de lehet, hogy egyáltalán nem is számított neki. Ezt elcsíptem:

-…de aztán ez volt a baja velem meg az, és én erre…

Nem értettem, miért van behúzva a függöny a szemben lévő lakásban, és miért nem láthatok semmit az életükből. Úgy képzeltem, két meztelen alak kergetőzik talán egy fakanállal, a nő sikolya kacagásba hajlik, a fakanál lehull a földre, és a nőalak a férfihoz simul. Ennyi, nem több. A negyvenöt körüli férfi abbahagyta a gagyogást, és hirtelen ott termett mellettem. Be volt horpadva a mellkasa, vöröses szőrökkel. – Csókolj meg – mondta. Elhúztam a fejem. Két oldalról megmarkolta a hajamat a fülem mellett. – Te dög. – Közelebb hajolt. – Dög.

Ekkor megláttam a szemében valami undorító fényt, amitől felfordult a gyomrom. Szerelem volt. Szerelem volt a szemében. Tompa fény volt, a szája sarkában némi nyállal párosítva. Te jó ég, gondoltam, ez képes lenne azt hazudni magának, hogy mindent odaadna nekem, ha engedném: otthagyná a feleségét, a házát vidéken, mindent, az egész eddigi aprólékkal tákolt életét. Mert szeret. Felfordult a gyomrom.

-Le kell mennem…cigiért – mondtam, és kibontakoztam a szorításából. Egy ideig még nézett a sötét sarokból, ahogy felveszem a ruháimat. A melltartót itt hagyom neki, gondoltam, és szinte rohantam a lépcsőházban, a kabát alatt csupasz mellekkel.

 

 

Besötétedett. A tanár, gondolom, időközben kislisszolt egy hátsó kijáraton, mert a portás jelzett neki, hogy már megint itt van ez az őrült ribanc, és traktálni akarja az idióta szerelmével. Szinte láttam magam előtt, ahogy kisompolyog a gimiből. Sajnálom, mondta a bácsi, de ez már zaklatásnak minősül, ha én beengedem oda magát. De szeretem, mondtam, és ezt el kell mondanom neki, hogy tudja. A portás az arcom felé nyúlt, talán hogy megsimogassa, de aztán félbehagyta a mozdulatot, és leejtette a kezét. Ellenben van egy pohár tejem, mondta, szívesen megkínálom. Szemét perzverz, sziszegtem felé, és ott hagytam a gimi előtt. Ritmustalanul kopogott a magassarkú az aszfalton. Jól esett volna a tej, vagy a kifli, de nem voltam benne teljesen biztos.

 

 

 

Kád

 

A horzsolást néztem a térdemen, amikor a fürdőkádban ültem. Olyan volt, mint amilyet egészen kislány koromban szereztem nyári napokon. Ritmustalanul csöpögött a víz a kádba, visszhangzott a fürdőszoba. Akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A középkorú férfi a kád mellett ült egy sámlin, és engem nézett. A vállaimat nézte. A horzsolást néztem. Nem olyan voltam, mint amilyen szerettem volna lenni. Semmit nem tudtam mondani. Ha azt képzelem, hogy nem is vagyok ébren, talán véget ér egyszer ez az egész.