Tóth Andrea összes bejegyzése

A minimalista próza és a szerelem

 „Színének szépségét jelzi, hogy virágok közt tölti életét; ami ugyanis nem virágzik vagy már elvirágzott, legyen az test, lélek vagy bármi más, abban Erósz nem rak fészket, ahol azonban virággal s illattal ékes a hely, ott letelepszik és ott marad”[1] – hangzik el Platón A lakomájában Agathón véleménye a szerelemről. „Terri elmondta, hogy az a férfi, akivel Mel előtt élt együtt” – olvashatjuk jóval később Raymond Carver Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk? című novellájában – „annyira szerette őt, hogy megpróbálta megölni. Aztán azt mondta: – Egyik este nagyon megvert. A bokámnál fogva vonszolt végig a nappalin. „Szeretlek… szeretlek, te kurva…”, ezt hajtogatta, és csak vonszolt végig a nappalin. Sorban vertem be a fejem mindenbe. – Végignézett rajtunk. – Mit szóltok ehhez a szerelemhez?”[2] E két igencsak szélsőségesnek mondható vélekedést (természetesen a második inkább egy múltbeli tapasztalati példa, mint csinos eszmefuttatás) nemcsak a téma, hanem a beszédhelyzet is összeköti, bármennyire hosszú idő is választja el őket a bennfoglaló mű keletkezését tekintve: a kontextus egy beszélgetési szituáció, beszélgetés a szerelemről. A következőkben arra teszek kísérletet, hogy ezen két szöveget a teljesség igénye nélkül összehasonlítsam, s utána a minimalizmus jegyeit keresve, mélyebben feltárjam az utóbbi novella szövegvilágának működési mechanizmusait.

A beszéd valamiről, hasonlóképp, ahogy az írás valamiről, szükségképpen távolít az elemezni kívánt dologtól, s ez az üdvös távolság teszi lehetővé egyáltalán a beszéd megindulását. (Perspektívára mindig szükség van a beszéd keletkezéséhez.) A perspektíva megképződésének alapfeltételeihez tartozik azonban egy szükségképpen szubjektív mozzanat is: minden nézőpont (minden rá-pillantás valamire) egyéni, a nézőpont eleve magában foglalja a szubjektivitást. A nézőpont nemcsak távolság, hanem lehatároltság is egyben, mely horizontot teremt, de ez a horizont valamilyen szinten zárt (ha nem is csőszerű, de alagútszerű, határai vannak). Richard Rorty szerint, aki egy könyvében[3] éles különbséget tesz a metafizikus és az ironikus gondolkodásmódok, világhoz-való-viszonyulási módok között, az egyik leglényegesebb jellemzője a metafizikus gondolkodásnak az, hogy – s amit ő egyébként a „Platón-Kant-tradíció” összefoglaló névvel illet – feltételez valamiféle végső igazságot (a dolgok lényegi, elvont magját, gondoljunk csak a platóni ideákra), amihez a gondolkodónak el kell jutnia, ha gondolkodik valamiről; a nyelv ezen cél-orientált útnak igen fontos szolgálóleánya. A metafizikus gondolkodásmód dualisztikus: szétválasztja egymástól azt a romlandó árnyékvilágot, mely körbevesz minket, s melyről csak vélekedéseink lehetnek, s azt az elvont, objektív, végső igazságokat tartalmazó másikat, amiről tudást és bizonyosságokat lehet szerezni az arra igyekvőknek. Ha nem is értünk Rorty véleményével mindenben egyet, egy bizonyos megközelítés szerint az azért szembeötlik, ha az említett művet nézzük, hogy, ha némiképp ismerjük a Platón-dialógusok „általános jellemzőit”, Szókratész beszédének van egyfajta „súlya”, mely az előtte felszólalók megnyilvánulásait vélekedésekké „degradálja”, a sajátját viszont mintha az azokhoz a bizonyos végső igazságokhoz közelítő bizonyosságok rangjára emelné. Természetesen ez is csak egyfajta megközelítése A lakomának, s abból az alapismeretből indul ki, hogy Platón „írói módszeréhez” tartozik, hogy szívesen adta az általa mélyen tisztelt Szókratész szájába saját filozófiai rendszerének kikristályosodott igazságait. Ha azonban leválasztjuk a hagyományról, és pusztán szövegszerűen közelítünk A lakomához, úgy is gondolhatjuk, hogy a műre jellemző többszólamúság ugyanilyen erővel lehet rorty-i értelemben ironikus is. Bár Szókratész a legmegbecsültebb, bizonyos presztízzsel rendelkező tagja a társaságnak (amit a betoppanó Alkibiadész nyafogva dicsőítő története is alaposan alátámaszt), az ő önreflexiója így hangzik: „Ha akarjátok, szívesen elmondom az igazságot a magam módján[4] (kiemelés tőlem T.A.) Lehet ez a híres szókratészi szerénység (illetve ál-szerénység), de ugyanúgy egy a szerzői intenciót némiképp feltáró, a mű szerkezetére reflektáló megnyilatkozás is: a nyíltan felvállalt többszólamúságé, hogy ti., ahogyan Rorty is értelmezi az ironikus gondolkodásmódot, egyik igazság sem a végső, s a szubjektív mozzanat súlya kiiktathatatlan a dolgokról való beszélgetés közben. A lakoma felépítését tekintve sok minden támasztja alá a relativitás tényét: a beágyazott megnyilatkozások sokasága, a történetmesélésben inherensen benne levő múlt, a keretes szerkezet. A keret: Apollodórosz elmeséli a barátjának, hogy ő (ti. Apollodórosz) nemrégen elmesélte Glaukónnak, amit ő (még mindig Apollodórosz) Arisztodémosztól hallott: hogyan történt a híres lakoma Agathónnál. A felidézett lakoma akkor esett meg, mikor ők (Apollodóroszék) még gyermekek voltak, mikor ugyanis Agathón díjat nyert első tragédiájával. A lakoma alatt folyó beszélgetést is egy idézet indítja: Erüximakhosz tesz javaslatot, hogy az előző estére való tekintettel, mikor ugyanis valószínűleg mindenki sokat ivott, a mai estét mérsékletesebben töltsék, kevesebbet igyanak, és inkább beszélgessenek. Erüximakhosz Phaidroszt idézi szó szerint, aki úgy vélte még régebben, hogy a többi istenhez képest Erószhoz nem írnak elég dicshimnuszt, mintegy mellőzik őt az emberek. A beszélgetést Erüximakhosz baráti ajándéknak szánja. De még a szókratészi monológba is egy megidézett, a lakomán jelen nem levő személy vélekedése ágyazódik bele: Diotimáé. Szókratész bölcs magatartásáról pedig, mely egy bizonyos megközelítés szerint a filozófia szereteteként felfogott szerelmi magatartás (életvitel) csúcsteljesítményeként értelmezhető, is a részeg Alkibiadésztől tudunk meg adalékokat. A szöveg tehát bővelkedik elbizonytalanító elemekben. Ebből a szempontból miért lépjünk fel olyan igényekkel, hogy bármelyik beszéd is a szerelemről, bárkinek a szájából hangzik is el, a végső igazsághoz juttat el minket?

Érdekes, hogy nagyon kevés redundáns elem fordul elő a műben: minden megnyilatkozó eltérően közelíti meg a témát. Phaidrosz szerint Erósz a legősibb istenek közé tartozik (Hésziodoszra hivatkozva), szép dolgokra sarkall és arra hogy a rút dolgokat elkerüljük, s kiemeli a szerelem egy olyan tulajdonságát, mely a Carver-novellában is megemlítődik majd: „Sőt egymásért meghalni egyedül a szeretők hajlandók, nemcsak a férfiak, de még a nők is.”[5] Pauszaniász úgy véli, nem csak egy Erósz van, hanem kettő: égi és földi (lelki és testi, megszentelt és alacsonyrendű), mely gondolat szintén visszaköszön majd a novellában. Ebből a szempontból tehát a szerelemnek morális töltete is van („jobbá tesz” az erkölcsös érzelem). Arisztophanész következne, de egy meglehetősen „profán” esemény elvonja a hangját: csuklani kezd (ez a novellában az étkezésnek a beszélgetést időnként megszakító felemlegetésével hozható párhuzamba), ezért Erüximakhosz következik helyette: ő kiterjeszti a megkettőzött szerelmet (jó-rossz) az egész világegyetemre, amely oppozíció (tézis-antitézis) szükségképpen szintézisbe kell hogy torkolljon egy idő után, ha az ember törekszik erre (ahogy az orvos és a zenész is meg kell hogy teremtsék az egymással ellentétes dolgok között a harmóniát). Arisztophanész, miután a tüsszentős módszerrel megszünteti csuklását, felidézi a gyönyörű mítoszt az androgünoszról, s valamiféle mélyebb magyarázatát adja a szerelem mechanizmusának, miért vonzódnak egymáshoz az emberek. A beszélgetést itt megint megszakítja Szókratész és Agathón enyelgése (ahogy a novellában, pont ellentétes előjellel, Mel és Terri vitái), s utána Agathón a szerelem esztétikai jellege mellett foglal állást: a szerelem a szépet szereti (itt felidéződik az összes ezzel kapcsolatos toposz: virágok, költészet, meghittség az idegenség helyett), a rútat elkerüli. Ehhez képest Szókratész bevallottan nem akarja és nem is tudja a szerelmet dicsőíteni, ő a „puszta” tapasztalatok alapján igyekszik a legjobban, mintegy deskriptíve, „csak leírni”. Egy logikai bukfenccel ráveszi Agathónt, hogy ismerje be, Erósz nem lehet szép és jó (hiszen akkor miért vágyakozna rá), illetve isten sem lehet, hanem félúton leledzik az istenek és emberek között (itt a megiédzett Diotima szintén egy mítosztra hivatkozik, de mintha az volna a legnagyobb evidencia – Porosz és Penia története). Diotima, egészen mellesleg, valószínűleg valamiféle kurtizán lehetett, hisz Szókratész azt mondja róla: beavatta őt a szerelmi mesterségbe. (Ez megint egy más kontextusba helyezné az ő véleményét.) Szókratész szerelme szinte skizoid vonásokkal rendelkezik: „egész életében filozófus, félelmetes varázsló, bűbájos és szofista. (…) egyazon napon megesik vele, hogy él és virágzik, amikor éppen jól megy sora, majd meghal és újjáéled az apja természete szerint. De mindaz, amit szerez, mindig kifolyik az ujjai közül, ezért soha nincs Erósz inségben, de bőségben sem.”[6] S ezt még egy ismeretelméleti problémára rávetítve: „nemcsak hogy ismereteink is folyton keletkeznek és pusztulnak és sohasem maradunk azonosak ismereteink tekintetében sem, hanem minden egyes ismeret is elszenvedi ugyanezt”[7]. Ez egészen úgy tűnik, mintha radikális állásfoglalás volna egy rorty-i értelemben vett ironikus magatartás mellett (egyébként már Kierkegaard is Szókratészt tekintette az általa definiált ironikus attitűd megelőlegezőjének): a szerelmes (tehát tudatállapotát tekintve szerelmes) gondolkodóban csak egy szilárd meggyőződés van, hogy semmi sem szilárd, minden relatív, de törekedni kell a szilárd igazságok elérésére. A filozófiai (szerelmes) attitűd tehát egy permanens keresési állapot, mely beismeri magáról, hogy semmiben sem lehet biztos, csak abban, hogy van egy végső cél: a végső szépség, melyről úgy nyilatkozik Szókratész, hogy nem viszonylagos, örökké létező, nem keletkező és nem pusztuló, s minden más szépség őbenne részesül. (Ez tehát a szép-jó ideája, s ha a barlanghasonlatot idézzük, ennek képi megjelenítése a Nap, amely mindent megvilágít fényével.) Lehetne még beszélni az antik görög szerelemfelfogásról, a paiderasztiáról, illetve Szókratész azon megjegyzéséről, miszerint „Akik pedig lélek szerint termékenyek – mert ilyenek is vannak, akik inkább lelkükben, mint testükben hordozzák a nemzési vágyat”[8], de ezek már tényleg messzire sodornának, s kibontásuk talán nem illene szorosan a dolgozat főtémájához.

Végső soron tehát, ha csak a szókratészi monológ filozófiai sűrítményéből indulnánk ki, azt állapíthatnánk meg, hogy meglehetősen metafizikus atmoszférát teremt. (De, mint említettem, a mű holisztikus szerkezetét tekintve pedig pont az ellenkezője igaz.) Ha egy meglehetősen nagy irodalomtörténeti ugrással Carverhez és a minimalizmushoz érkezünk, egy a metafizikai világképpel gyökeresen ellenkezővel találjuk magunkat szemközt. Abádi Nagy László (s a következőkben mindent, amit a minimalista próza jellemzőiről mondok, az ő könyvére[9] hivatkozva teszem) az amerikai minimalista prózát, csak nagy vonalakban, az amerikai posztmodern próza időszaka utánra helyezi, az 1970-es, 1980-as évek környékére. Szerinte a posztmodern próza szükségszerűen kellett hogy kifulladjon, a magánmitológiák gondos felépítése után a minimalista irodalom egyfajta visszfordulást jelent egy az olvasóhoz inkább közelítő alkotási technikához. A minimalista irodalom a posztmodernhez képest még abban is (sok egyéb más mellett, természetesen) váltást jelent, hogy itt egy egész nemzedék „áll össze”, ellentétben a posztmodern szerzőkkel, akik – pont a magámnitológiák formai-tematikai jellemzői miatt – nem nagyon sorolhatók „egy kalap alá”. A következőkben Abádi olyan fogalmait, mint az érzéstelenített én, artikulácóképtelen ember, többszöröző exponencialitás stb., majd a konkrét novella kapcsán szándékozom megemlíteni, helyettük egyelőre álljon itt egy szerintem sok mindenre sűrítetten rámutató jellemzés: a minimalista próza „a privát, intim szféra kis tragédiáiba dermedt, miniatűr aktivitásába (interakcióiba) ragadt ember, a hétköznapi valóság banalitása fölé emelkedni programatikusan nem hajlandó, redukált világú-eszközű-stílusú próza”[10].

A What we are talk about when we talk about love, ahogyan már a címéből is következtethetünk, több problémát is felvet: egyrészt kérdés formájában utal a témára, mely már egy eleve elbizonytalanító intenciójú aktusként értelmezhető, másrészt magára a beszédre irányít reflektorfényt a „talk” szó kétszeri említésével (mi a beszéd egyáltalán, miféle igazságtartalom bontakoztatható ki belőle, hogyan működik a beszéd?), harmadrészt, a többes szám első személy szerepeltetésével a problémát egyrészt kitágítja (mindenki érintett a kérdésben), másrészt profanizálja (nem metafizikusan teszi fel a kérdést, nem az alapjaira kérdez rá, mert ha ezt tenné, így kéne hangoznia: Mi a szerelem?). Ahogyan sejthetjük, a novellát csak közvetetten érdekelheti a szerelem maga mint jelenség, s ezzel együtt a minimalista próza egyik sarkalatos jellemzőjére is rávilágíthatunk (mondhatni módszertani mozzanatára): arra ti., hogy a minimalista próza lemond a heroikus távlatokról (s a heroikus távlatokból feltehető kérdésekről is), s inkább az emberre, annak mikrokörnyezetére és az ebben a mikrokörnyezetben történ(het)ő megnyilatkozásokra irányul. Ezt a „realisztikus”, sőt néha hiperrealisztikus (Super Realism) szövegvilágot stilisztikailag jellemzi az egyszerűsített, az élőbeszédhez közelítő elbeszéléstechnika, a párbeszédek gyakori alkalmazása, a redukált alkotói expresszivitás, a személytelenség, a felületi valóságok megjelenítése – ez utóbbi nem a rokokóra jellemző értelemben, hogy ti. a valóság felületét minél több jelzővel megragadni, a nyelv segítségével minél teljesebben birtokba venni a világ felszínét, hanem pont ellenkezőleg: a jelzők kiszorításával teremteni egy premier planba állított, eleve (természete szerint) redukált s így a leghitelesebben ábrázolt világot. A minimalista próza világa – természetét tekintve – egyszerű és minimális. Ebben a világban nincsenek panorámák, társadalmi és történelmi távlatok, s ebből fakad egyfajtja sajátos pesszimizmusa is: „rombadőlt édeneken kalauzol végig bennünket”[11] – s pont azért, mert nagyon közel hozza az olvasó számára a romokat, elkeserítő is egyben.

A novella, szerkezetét figyelembe véve, kilenc részre bontható, de ezek az egységek sem tematikájukat, sem felépítésüket tekintve nem különböztethetők meg egymástól, inkább csak töredékessé, elliptikussá teszik az elbeszélést. Vannak természetesen átfedések és rokonságok közöttük, így pl. az első és második rész is Laura jellemzésével záródik.  A szituáció hasonló, mint a Platón-műben: italozás mellett egy társaság a szerelemről próbál beszélni. Hogy miként vetődött fel a téma, nem tudjuk meg: „Jégtartó állt az asztalon. A gin és a tonik körbejárt, és valahogy a szerelemre terelődött a szó.”[12] A referenciális központ, azaz az elbeszélővel azonosítható kiindulópont egyes szám első személyű (a nevét megtudjuk: Nick), de egyenes idézések formájában a referenciális központ és a tudatosság szubjektuma (az a nézőpont, amely felelőssé tehető a megnyilatkozásért) folyamatosan átadódik a felvonultatott szereplőknek. A beszélgetés az aktuális megnyilatkozás szempontjából a múltban történik (ahogy A lakománál is), de a referenciális központot az elbeszélt én kapja meg. A beágyazott megnyilatkozások is igen gyakoriak, például Ed egyik korábbi mondata idéződik meg Mel által: „Meg vannak számlálva a napjaid, te rohadék”[13], illetve az idős bácsit is Mel idézi: „Odahajoltam a szájlyukához, és azt mondta, nem, nem egészen a baleset miatt van ez, hanem csak mert nem látja a feleségét a szemlyukából.”[14] Szubjektivizáció (mikor az elbeszélő a saját megnyilatkozásához reflektíven viszonyul) elhanyagolhatóan fordul elő (ez nem is jellemző a minimalista prózára, annál inkább a posztmodernre), például amikor Nick megjegyzést fűz Terri egy reakciójához: „Terri ránk nézett, aztán megint Melre. Riadtnak tűnt, de ez lehet, hogy túl erős szó.”[15], továbbá a novella is azzal kezdődik, hogy az elbeszélő kissé ironikusan nyilatkozik Melről: „A barátom, Mel McGinnins beszélt. Mel McGinnins szívsebész, és ez néha feljogosítja rá”[16]  – mármint arra, hogy egyáltalán beszéljen. Valóban, a novellában Mel nézőpontjából terül elénk a legtöbb információ (mondhatjuk, hogy ő ragadja magához a legtöbbször a referenciális központot és a tudatosság szubjektumát): ő beszél a legtöbbet. Szókratészi figura, természetesen egy más kontextusban, bár lehet, hogy az intertextuális utalások véletlenek: többször is jelzi, hogy ő nem tud semmit biztosan, illetve, ahogyan Terri nyilatkozza róla, mindig a szerelemről beszél/ a szerelemre gondol. Melről tudjuk meg a legtöbb információt, de ahogy egy minimalista prózához illik, ezek csak felületi információk (fenomenológiai ember – csak felületeket enged láttatni magából, illetve az alkotó is csak hiányosan engedi láttatni): szívsebész, 45 éves, nyúlánk, göndör hajú, napbarnított, sokat teniszezik, ha visszamehetne az időben, inkább főszakács lenne, illetve lovag, gyűlöli a volt feleségét, és beismeri magáról, hogy nem ért semmit. Terri megjegyzéseivel kiegészítve az ő szájából ismerjük meg Ed és az idős emberek történetét. Terriről kiderül, hogy barna szermű, nagyon vékony, szereti a türkiz nyakláncokat és a hosszú fülbevalókat, a volt férje Ed, sokszor gúnyolódik Melen (hűbéresek, biztonságiöv-reklám, Mel „depcsis”), s bár állást foglal amellett, hogy Ed tettei mély szerelmét bizonyítják, ezt a meggyőződését csak motorikusan ismétli, s nem indokolja meg. Úgy tűnik, mintha ez volna a rögeszméje, s mikor már nem erről van szó, kikapcsol a figyelme: Mellel kötözködik, azt gondolja, részeg stb. Laura az elbeszélő felesége, megtudjuk róla, hogy lakkozottak a körmei, 35 éves, titkárnő, jogi vonalon dolgozik, könnyű kijönni vele és az asztal közepén elhelyezett jégkockatartó hideg pólusával szemben ő képviseli a melegséget (keze és combjai is melegek, arca piros) – mely „jelképezheti” az intimitást, erotikusságot is, de itt talán inkább a nő naivitását és egyszerűségét hangsúlyozza. Gyakran rukkol elő közhelyekkel (ki tudná megítélni mások helyzetét, mire nem képesek az emberek, megdöbbenés, hogy az ember barátaival ilyenek történhetnek, olyan az egész mint egy rémálom stb.). Maga az elbeszélő a legszemélytelenebb, ez is tipikus jellemzője a minimalista prózának, mindenesetre ő a szöveg origója, a térkijelölések az ő kiindulási pontjából értelmezhetők: tőle tudjuk meg, hogy Albuquerque-ben vannak, Melék házában a konyhaasztalnál; az ő nézőpontjából helyeződik el a kint (udvar, kutyaugatás). Ő kommentálja a helyzetet néha: „Lehet, hogy akkorra már berúgtunk egy kicsit. Tudom, nehéz volt egy dologra koncentrálni. A fény lassan kiszivárgott a konyhából, az ablakon át vissza, ahonnan jött. Mégsem mozdult senki, hogy fölkapcsolja fölöttünk a lámpát.”[17] S ő is kezdi el és zárja le a történetet.

Az artikulácóképtelenség a minimalista próza által felrajzolt kor-problémák közül talán az egyik legfontosabb. Nem új keletű dolog ez, s a magyar irodalomban is találunk rá példát: Molnár Ferenc a Lilomban (mely darab a bemutatásakor Magyarországon csúfosan megbukott) arra tesz kísérletet, hogy drámájában olyan szereplőket szólaltasson meg, akik alig vagy csak nagyon nehezen képesek reflektálni saját életükre. A drámairodalomban „könnyű” művelt, okos embereket szerepeltetni (tanárokat, tudósokat), akik akadály nélkül végigbeszélik a drámát, s maguk mondják ki problémáikat. A problémák, ha artikulálódnak, elindulhatnak a megoldás útján (a kimondás: felszabadít, ahogy a pszichoanalitika is tartja), de mi történik olyan szereplők esetében, akik nem tudnak beszélni? A Liliom egyik leghíresebb jelenetében Juli („te csak most aludjál, Liliom”[18]) bevallja, hogy még sosem mondta ki (a mit is?), de most kimondja, s közben mégsem mondja ki, de a nem-kimondás után már rögtön mentegetőzik is: azt, hogy szerette a férfit, minden hibája ellenére. Liliom a túlvilágon nem bán meg semmit: „Eljöttem, hát eljöttem. Minek menjek vissza?”[19] – Egressy Zoltán, csak hogy jelen korunkhoz közelebbi példát említsünk, a Portugálban szintén ezzel kísérletezett: egy főként kocsmába, de alapvetően egy apró (ténylegesen nem is létező) falubeli környezetbe helyezte szereplőit. Ebben a drámában az egyik legérdekesebb s az artikuláció-önartikuláció szempontjából  a legjobb példa a pap alakja, aki viszonylagos műveltsége ellenére sem akar már beszélni. Lényeges hasonlóságok még egyébként a minimalista próza és mondjuk utóbbi dráma között a csehovi modellt idéző következményesség: a szereplők következményes én-ek – a trauma, válság, döntés, fordulat utáni állapotban vannak, a nagy események utáni hétköznapi létbe beleragadva. Érdekes párhuzam lehet még, hogy ahogyan Mel monológjait is megszakítják a gyomorral kapcsolatos, hússal kapcsolatos dolgok (evés felemlegetése), a Portugálban is megfigyelhető ugyanez. (Lsd pörkölt, 45.o.)

Visszatérve a novellára: míg a posztmodern irodalmi művekben a szereplők képesek definiálni a körülöttük levő világot, s ennek segítségével el is tudnak határolódni tőle, addig a minimalista prózában ez nem adatik meg az embereknek. A nagy gépezet, mely ha nem is közvetlenül, de ostormolja az ént, itt láthatatlan: csak a családi és mikrokörnyezet marad meg, amely úgy veszi körül, olyan szorosan, az ént, mint a magházat az alma húsa. Az eredmény apátia, de mégis: túlélés. Kérdés persze, hogy milyen minőségben. Terri apatikus személy, a vele megtörtént tragédiáról majdhogynem szenvetlenül, részvéttelen együttérzéssel beszél; Laura sem nagyon viseli el a nagyobb érzelmekkel, súlyosabb tragédiákkal járó terheket – legjobb példa erre, mikor a felhevült, valószínűleg tényleg részeg Melt azzal próbálja megnyugtatni: szereti őt, Melt mindenki szereti. Egyedül Mel igyekszik az artikulációra, s példája, melyet zavarosan készít elő (az autóbalesetet szenvedett idősek szerelme), a káromkodásokkal kísért előadásmódban mintha univerzumokra repülne (paradox módon ebbe a redukált világba belecsöppenve) a megértéstől (mind az értő elbeszéléstől, mind az értő meg-hallgatástól.) Sem rendszerezett előadásmód, sem elvárt befogadás nincs („Értitek, hogy miről beszélek?”[20]). Nemcsak a környezet, hanem önmaga, saját énje miatt is: a maga által felidézett, példának szánt szerelemről nem tud magasztosan, csak cinikusan és idegesen beszélni, ezáltal pont példa (példázat)-jellege és eredendő szépsége sikkad el. Arról ne is beszéljünk, hogy önmagát is megszakítja az elbeszélésben: először eltereli a szót – arról kezd beszélni, hogy a szerelem elmúlik és tárgya cserélődik -, máskor Terri szakítja meg (biztonsági-öv), harmadszor a vacsorával jön váratlanul elő. Minden szereplő hárít, pedig már a novella elején egy brutális példa (Ed) kerül elő, mely tökéletesen diszharmonizál nemcsak az olcsó gin egyszerűségével, profán konnotációival, hanem a napfényes, békés délutáni környezettel is.

A novellában csak úgy hemzsegnek a szerelemmel kapcsolatos toposzok: Mel szívsebész (a szerelmet a testen belül a szívben szokták lokalizálni), az az igazi szerelem amiért hajlandóak meghalni a szeretők (Ed esete), Laura pirulásai, a még mindig nászútjukat élik-szerelem (ami kissé, valljuk be, egyszerű és felszínes), Mel volt felesége iránti gyűlölete (mely már korábban tematizálódik Mel monológjában arról, hogy a szerelem elmúlik és tárgyai folyton cserélődnek), a testi és a lelki szerelem különválasztása, Nick látványos és felülretorizált kézcsókja, Mel és Terri vitái, a lovagok említése, s a plátói szerelem (bácsi – csak látni a szeretett személyt). A hússal, a világ brutális kegyetlenségével kapcsolatos képek azonban többségben vannak a műben: patkányméreg, öngyilkossági kísérletek, fejbelövés, az autóbaleset, a lovagok élete a páncélban („…ott feküdtek egészen addig, amíg valaki nem jött, és vagdalthúst nem csinált belőlük.”[21]). Az alapvetően szépnek szánt ellensúly (az idősek története) a közbeszólások, a káromkodások, az értetlen befogadóközönség miatt folyamatosan töredezik, a csillogó máz lepattogzik róla, és csak az enyhén részeg hallgatás marad utána, a sós ropogós, az elfogyott gin: tehát a hiányok.

    Hova jutunk tehát, amikor a szerelemről beszélünk? Érdemes-e egyáltalán beszélni róla? Létezik-e, s ha igen, milyen formában? Köthető-e történelmi korszakokhoz, s ha igen, mennyiben befolyásolják a szerelemről alkotott nézeteinket annak a kornak a divatjai, amelyben élünk? Abádi Nagy szerint a novella azért is kiemelkedő a carveri ouvre-ben, mert kicsiben mutat nagyra: „a szerelem annál ellentmondásosabb, minél többet beszélünk róla”[22], tehát inkább ne beszéljünk, mert nem is tudunk (lehetne ez a carveri művészet alapköve és forrása.) Sok mindenről lehetne még szólni a minimalista próza, s főleg Carver kapcsán: kik hatottak rá (Cheever – még ittak is együtt, Hemingway), milyenek a minimalista próza időviszonyai (megtartják-e a kronologikusságot, mennyire hangsúlyozódik a jövőtlenség s a jelenre való koncentrálás), mennyire metaforikus a minimalista próza (inkább metonimikus), milyen terekkel dolgozik, a megjelenített tárgyaknak milyen jelentőségük van, mivel jár még a konkrét dolgokra való fókuszálás (pl előtérbe kerülnek a színek stb.). Ezek a kérdések azonban tényleg szétfeszítenék ezen dolgozat kereteit, pedig rettentően izgalmasak.


[1]    PLATÓN, A lakoma, Phaidrosz, ford TELEGDY Zsigmond, KÖVENDI Dénes, szerk. STEIGER Kornél, Bp., IKON Kiadó, 1994, 39.

[2]    CARVER, Raymond, Nem ők a te férjed, ford BARABÁS András, FAZEKAS Péter és társai, szerk. GÉHER István,  Pozsony, Kalligram, 1997, 63.

[3]    RORTY, Richard, Esetlegesség, irónia és szolidaritás, ford. BOROS János, CSORDÁS Gábor, Pécs, Jelenkor, 1994.

[4]    PLATÓN, A lakoma, Phaidrosz, ford TELEGDY Zsigmond, KÖVENDI Dénes, szerk. STEIGER Kornél, Bp., IKON Kiadó, 1994, 42.

[5]    Uo., 23.

[6]    Uo., 48.

[7]    Uo, 52.

[8]    Uo., 53.

[9]    ABÁDI NAGY Zoltán, Az amerikai minimalista próza, Bp., Argumentum Kiadó, 1994.

[10]  Uo., 25.

[11]  Uo., 35.

[12]  CARVER, Raymond, Nem ők a te férjed, ford BARABÁS András, FAZEKAS Péter és társai, szerk. GÉHER István,  Pozsony, Kalligram, 1997, 63.

[13]  Uo., 65.

[14]  Uo., 72.

[15]  Uo., 69.

[16]  Uo., 65.

[17]  Uo., 72.

[18]  MOLNÁR Ferenc, Színművek, vál, szerk. VILÁGOS Beatrix, Bp., Európa, 1999, 171-172.

[19]  Uo., 179.

[20]  CARVER, Raymond, Nem ők a te férjed, ford BARABÁS András, FAZEKAS Péter és társai, szerk. GÉHER István,  Pozsony, Kalligram, 1997, 72.

[21]  Uo., 71.

[22]  ABÁDI NAGY Zoltán, Az amerikai minimalista próza, Bp., Argumentum Kiadó, 1994, 62.

Egy kis regény (?/3)

A lány barátnője mindig elszarja.

Fekszenek az ágyon, például, a fiúval, egy a fiú miatt gyorsan lezajlott (s a jelenből szemlélve szinte csak egy pillanat erejéig tartó) szeretkezés (inkább párosodás) után, késő délután, a lány szobájában, ahol a plafont csak a mindörökké láthatatlan szentlélek tartóztatja meg lágy kezeivel az össze (vagy le-) omlástól. Fönt hajszálrepedések és penészfoltok, mintha szándékoltan nonfiguratív pacák volnának. Most ez az ég fölöttük, vagy az óvó háló, a dunnyha, a meleg simogató anyai kéz. Paradox módon épp a szülőktől legtávolabbra repítő tevékenység után érzi magát az ember néha legközelebb a szülőkhöz (az anyaméhben pl., vagy az anyai ölelésben – mindegy is; közel az anyag s az eredet istennő-szubjektumához, a megszopogatható, megfacsarható megragadhatatlanhoz) – gondolja a lány barátnője, s pechjére, a gondolatát hangfolyamhoz kalapálja, mely folyamot nagy sóhajjal ereszti ki még nyálcsillámlású ajkai közül.

Mi van?!, kérdi a fiú, kinek testében még bőven eleven a pár perccel előbb robbant élvezet. (Azaz, már csak parázslik a robbanás után; narancssárga vérerek, ritmusát újra feltaláló szívverés.) – Na itt szarja el a lány barátnője; – Csak azt kérdeztem, gondolsz-e anyádra szeretkezés közben…- két oldalról, mint a jól megtömött kurva.

Mert egy, mi az, hogy szeretkezés?! Derogál. A fiú nagyonis poszt, mit kezdene egy ilyen romantikus kifejezéssel. Bölcsész egyébként, ha a lány jól emlékszik, esetleg valami szociológus. Vagy talán pszichológus? Ógus, mindegy: nem autószerelő. (Ha az lenne egyébiránt, akkor meg mi?!) És nem is filológus. – Pátosz tehát, hogy lehet ilyet mondani? (Volt olyan már, egy, akinek tetszett. Vagy nem derogált neki. Mindenesetre, nem izzadt le a szó hallatán, nem érzett felgyülemleni magában olyféle megzabolázhatatlan taszítást, amit a zsíros haj vagy a pattanás vagy az alig-mell láttán.) Pátosz, az istenbasszameg! Rá is gyújt. Meg a lány barátnője is. A nikotin plusz orgazmus, majdnem mint a kávé és a tej. (Már aki tejjel issza. Már aki rágyújt sz. után.)

Szóval szex vagy baszás.

Kettő: mi az, hogy anyádra?! – Magyarázatra sem érdemes.

Rágyújtanak, a füstöt fel a plafon felé, elkendőzni az anyai simogatást, ezt az anyaméhbe. A lány barátnője derűsen tekereg az ágyban, mit sem sejt még. Sejthetne már, hisz volt pár hasonló eset; de a remény ugye, utoljára. Eszébe jut egy hang:

Eszednél légy mán, mari! Hát miajóistent csinálsz te? Már megin kurvákocc? Inkább egyé, mer sovány vagy mint a fogyókúra.

Tekereg tovább, miért ne tekeredne; a kígyók is így csinálják a mesekönyvben, meg a kis férgek a gyerekek seggében meg a kutyáéban, ő miért ne csinálhatná.

Hagyd már abba, az istenbasszameg.

A cigaretta végét már egyedül szívja el, a második cigaretta végét, mert időközben, a felgyülemlett (fokozatosan emelt s púpozott, mint a homokvár) feszültség új cigarettákat lobbantott füstre, s a fiú, hát mondhatni, úgy otthagyta a lányt, azon spermaszagban, azon verejtékben, azon langyosságban – mint a frissen baszott lányokat, akik csak arra jók.

A lány barátnője egyébként nagyon vékony. Talán egészségtelenül az. Bár, egészség? – ebben a világban, főleg így a vége felé, az egyik legtaktikásabb fogalom, amit eddig emberi elme megteremtett. Viszonylagos, relatív; függőben van, mindentől. Civilizációs betegségek, mondják, meg a kultúra átka, meg az évezred átka, meg ilyenek. A lány barátnőjének egyébként semmi komoly baja nincsen.

Magának semmi komoly baja nincsen – mondta is a szürke bajszú, jóképű háziorvos, az ötvenes éveiben járó -, hacsak az nem, hogy túl sokat idegeskedik; meg kéne nyugodnia tán, többet aludni, nem agyonhajszolni magát: akkor megjön az étvágya.

A lány meg a lány barátnője talán ezen az egyetlen ponton érintkeznek (szellemileg) ti., hogy egyikük sem szeretett enni, mikor még kisebb volt.

S ott vannak azok a szörnyű nagymamák, akik, jó népszokás szerint, s azoknak a jó kis létfenntartó ösztönöknek hűen engedelmeskedve, csak tömik és tömik és tömik a karmaik közé került unokákat. Láccik, hogy városi vagy – köpik a szavakat a ráncok közül -, láccik, megláccik, hát ez a vézna kölök, hát nem lesz ebből semmi. Na jól felhízlallak én, ha akarod, ha nem – s a kislány (a lány barátnője) ettől rettegett, ettől a hízlalástól, mert tudta: még ha meg is jön itt az étvágya, a folyó mellett nem sokkal, ebben a kis kunyhóban, amiben a nagymamája meg a nagypapája töltötték az egész nyarat, ha visszakerül a városba, rögtön elmegy a kedve az evéstől. Teleszítta a tüdejét az erkélyen állva a lány a friss vidéki levegővel, a folyó szagával telített levegővel, az esti párával túltelített nehéz levegővel, és érezte, hogy ez valami nagyon egészséges, ez valami ősi és igaz, és ilyen körülmények között érdemes enni, zabálni, mint a disznóknak (amik egyébként nem voltak a kertben), vagy mint a libáknak (amiknek a tömését sem a lány, sem a lány barátnője nem látta soha.) A lány barátnője sokszor elképzelte, hogy egy tanyán lakik most épp, egy olyan tanyán, amiről sokszor ábrándozott – kacsák, lovak, frissen fejt langyos tej kora hajnalban, bodros felhők a végeláthatatlan rét fölött, ilyenek -, és abban a világban a nagymama kicsit megemberesedett, összeszedte magát, hogy jobban nézzen ki (pl. szépen meg volt mosva az ősz göndör haja), és kedvesebb is volt sokkal.

Egy kis regény (?/2)

 

    Az erdőben düledező faházakban laktak, amikben vaságyakon dohos paplanok hevertek jó nagy penész-, húgy-, sperma-és vérfoltokkal díszítve, mint az olyan hullák, akiknek a bőre mint a térkép a nyomozóknak: minden szépen rájuk volt rajzolva-festve egyértelműen, nyilakkal és feliratokkal. (Ebben a képben a nyilak a gyilkosok felé mutatnak, legalábbis a hasonlító jelenségkörök világában. A hasonlított jelenség – ti.a faházak, de bennük főleg a paplanok- csak faházak és bennük paplanok, semmi többet nem jelentenek amúgy.) Kérdezték is az arra vándorlók, akik ottlétük alatt kénytelenek voltak azokat a paplanokat (meg párnákat meg lepedőket) használni, hogy vajon ezeket a paplanokat (meg párnákat etc.) vajon kik használták őelőttük?  

A másik gyakran ismételt kérdés pedig, hogy vajon ki vagy kik mossa/mossák ezeket a paplanokat párnákat lepedőket? – Válaszolta ilyenkor a táborvezető (vagy aki a csoportot, illetőleg az arra járókat kalauzolta a hatalmas bükkfaerdőben), hogy ne kérdezősködj pistikém meg marikám, fogd be a szádat, inkább menj aztán vakard le a cipődről a vaddisznószart. Mi, vaddisznószar?, ijedt meg ilyenkor a kisgyerek, és jót kacagva elkezdte levakarni a sarat a cipője talpáról, a tanár (vagy túravezető) nagy örömére, hiszen a gyerek legalább addig is elfelejtette a kérdést, amire amúgy nincs is válasz. A nagyobb lányok úgy nyolcadik tájékán már nem felejtették el olyan könnyen a feltett és őket is érintő kérdéseket, úgyhogy, miután végighallgatták a kisebb fiúk lerázásának humoros procedúráját, odakígyóztak (mert ők még itt is tudtak, az átkozott kis hetérák, kígyózni és a csípőjüket ringatni) a jóképű negyvenes férfitanárhoz, és megismételték a kérdés őket leginkább érdeklő részét: ugye néha azért kimossák azokat a paplanokat, L. bácsi?, csak azért, mert, és ilyenkor suttogóra fogták a hangjukat, és nagyon bután vigyorogtak hozzá, csak mert mi menstruálunk is, tetszik tudni. Na, a jóképű negyvenes tanár ezzel aztán igazán nem tudott mit kezdeni, voltak ugyan lányai, de ők még nem, meg egyébként is, az asszony dolga ezt velük megbeszélni, úgyhogy mit tehetett, komolyan-megértően biztosította a lányokat, hogy ezeket a paplanokat minden táborozás után kihipózzák. A lányok megkönnyebbülten ellibegtek, és folytatták csípőriszáló nyolcadikoslányos életüket, de sem ők, sem a tanár nem számoltak azzal, hogy a közöttük lezajló pár-vagy több-beszédnek egy harmadikos kislány volt a fültanúja.

Igen, ott vagyok én, modja a lány a camera obscurában, nézd, elég szarul nézek ki, olyan vékony szálú haj és gagyi ruhák, ott kuporgok a patakparton, aztán meg fekszem az avarban, és azon gyötrődöm, hogy mi a jóisten az a menstruáció. Ha fiú lennék, akkor könnyebb dolgom lett volna, mert akkor megtudom és jót röhögök, hisz engem nem érint. (Minden férfi, főleg ha író, előszeretettel mesél a lányokkal kapcsolatos ilyen félelmeiről és vonzódásáról, körülbelül ilyen narratív sémákban: És ott volt az a lány. Szép volt, pattanásos arcú, de én nagyon szépnek láttam. Akkor, azon a délutánon az a lány, nevezzük B.-nek, becsalogatott arra a titkos helyre, az iskolaudvar egy rejtett sarkába, amit egy bogyoróbokor takart. Ezen a titkos helyen szoktak a nagyobbak cigizni egyébként. A lánynak barna bőre volt, és a bőrének a szagától valami megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. A szeme nagy fekete lyuk volt, egy összesűrűsödött, ősrobbanás előtti állapotban mozdulatlanul izzó galaxis: mindent láttam benne és semmit egyszerre. Vörös volt és fekete, forró meg hideg. És hirtelen megragadta a farkamat. Azaz, természetesen, akkor még nem volt farok, csak kuki, és ezzel a lány is tökéletesen tisztában volt, de azért is megfogta, nem rántott rajta, csak fogta és néha kicsit megsimogatta a másik kezével a makkját. Éreztem a leheletének szagát, az is olyan  volt, mint a haja meg az arca meg mindene: olyan ősi, mély és elkerülhetetlen, mint majd lesz a későbbiekben a pina szaga. A szeme, a mozdulatai, a mellei által lágyan közrefogott hasadék a tapadós póló alatt: mind a szájürege meg a pinája felé mutató fekete-vörös nyilak voltak; az ösztön kérlelhetetlen parancsai. – Valahogy így.) Tehát a menstruációról, ha fiú lettem volna, felnőtt férfikoromban, amikor már író vagyok, karakteres lobogó hósörénnyel vagy lefittyedő vörhenyes szakállal, de mindenképpen megvetésre és gunyoros mosoly létrehozására (előrángatni hirtelen, mint a bűvész a lila és piros és kék varázzsebkendőket a farzsebből) állandó készenlétben remegő ajkakkal, valahogy így írnék:

A lányok – hónaljszőrös, verejtékszagú, sűrű banda -, igen, a lányok, a nyolcadikosok, akik abban a táborban, egy erdő közepén, patak partján, vaddisznótúrásos földutakkal épp hogy csak körülszántott helyen is ragaszkodtak, méghozzá szó szerint foggal-körömmel, bimbózóban lévő nőiességükhöz – ha azt a   már-már titkos fétisként imádott, leélvezett szubsztanciát annak lehetne nevezni, ami nem volt, azaz: kifejlett nőiségnek. A  nő. A serdülő nő. Számomra a serdülő: a koszos vaddisznó, a földet ügyetlenül böködő kismalac. (Süldő.) A nő az más, de azok a lányok, a nő idétlen skiccei úgy szaladgáltak a fák között, mintha csontvázak volnának heloweenkor. S mi, kisfiúk: a töklámpák, akiket kifirkálnak és lázas bőrrel körülugrálnak. Hó, józan ész, matchbox, vagy valami, ami fiú? Ami potenciálisan férfi?! – De semmi. És csalogattak.

 

Egy kis regény (?/1)

 

A felnőtteknek néha sejtelmük sincs, mekkora hatással lehet egy-egy mondatuk, gesztusuk, nézésük, ruhafodruk, ujjmozdulatuk, akármilyen apróságuk egy gyermeklélek későbbi fejlődésére.

Ez nem normális, mondja az asszony, a haja belecsavarva a halványrózsaszín törölközőbe, ez teljesen meghibbant ez a gyerek, mondja őszinte kétségbeeséssel, mintha valóban lényeges dolog volna az ellenőrző füzet utolsó lapjainak egyikére firkantott pár sor (amiből ez a legfontosabb rész, legalábbis az anyuka számára: “ezúttal gyermekét igazgatói intőben részesítem”), mintha kicsit az ő életét is érintené, mintha bármibe is beleszólna, ami ővele kapcsolatos. A lány csak áll a konyhában, nem mer leülni a kanapéra (az mégiscsak illetlenség volna, a leszaromság egyik feltűnőbb kifejezési módja), a gyerek a szobájában, ki sem fog jönni onnan néhány napig, egyszerre szégyelli magát és fájlalja az igazát. A bébiszitter nem is nagyon érti, most miért neki kell végighallgatni megint ezt a panaszáradatot, ő nem volt ott azon a rajzórán, őt aztán tényleg nem terheli semmi felelősség.

Kopott délután, mintha tavasz helyett ősz. Csak a madarak csicsergése.

Gyere, mondja a nő, miután már szépen beszárította a haját, s összegombolta hónapról hónapra egyre puhuló-növögető hasán a szoknyát. Gyere ki a kertbe, a virágaimhoz. Látod ezeket, milyen szépek? – sóhajtozza, szét a parfümillatát a virágai közé, a lány szinte szédül, akaratlanul is meghőköl egy kicsit – nézd, milyen gyönyörűek, tényleg, még el sem árultam a titkot, hogy mit adok nekik, mivel segítem őket, hogy átvészeljék az óceáni éghajlatot a trópusi alaptermészetükkel – s miközben sóhajtozik tovább, és szürcsöli a drága kávét, amit a drága kávéfőzőgép, amit az unalmas férje vett neki még karácsonyra, olyan profin elkészít, mintha egy étteremben pincérek hoznák ki, neki tényleg csak gombokat kell nyomogatni meg egy maréknyi kávébabot be a gépbe fölülről -, megjelenik a cica, ezt vidékről hozták, látszik is rajta, a trópusi növények és vajpuha pázsit csábításai ellenére sem hízott el, olyan eleven, lepkét kerget (általában, de most nincs lepke, mert már lement a nap, és kezd hűvösödni a tavaszi kert, úgyhogy a lepkék is nyugovóra tértek), szóval megjelenik, és az asszony lábaihoz tekergőzik, hogy azért mégiscsak kapjon valami ételt –

szóval ezt kéne beadni valahogy a gyereknek, mondja majd két hét múlva az apuka, ugyanebben a kertben, ugyanebben az időpontban (még a macska is ugyanígy, de a lány lábainál, a nőket valahogy jobban kedvelte annak ellenére, hogy kandúr), csak kicsit világosabb és langyosabb légviszonyok között, mert tavasszal, a friss erőre kapó természet meg ugye tudjuk, a kamasz-vagy serdülő egyenlő tavasz-metaforák, tehát tényleg sokat tud változni az idő ebben a gyorsan változó korban -, szóval ezt kéne, mondja a pilóta, robosztus, bajszos ember, csupa nyugalom, csupa érzéketlenség (talán akik igazán közel járnak az istenhez nap nap után, mind ilyenek): elhagyott az asszony, vallja be, még mosolyog is hozzá a bajusza alatt: elhagyott, ismétli – ezt kéne beadni a gyereknek. A lány áll tovább mozdulatlanul, erre igazán nem lehet mit mondani, bár talán kéne valamit, hogy hát igazán sajnálom – de a férfi is csak áll tovább mozdulatlanul, talán rezignáltan, gondolja a lány, ez a legmegfelelőbb szó, csak áll, és egyáltalán nem vár részvétnyilvánításokat, ő sem sajnálja magát, az élet megy tovább. (A lány csodálkozik azért azon egy picit, hogy nem kérdez tőle semmit, például olyat, hogy te lány, te bébiszitter, nem láttad te az asszonyon, hogy el akar hagyni engem meg a gyereket? – mert ha ezt kérdezné, a lány tudna válaszolni, hogy:

de igen, láttam, mert:

azon a napon, amelyiken az asszony először szembesítette magát az igazgatói intő tényével azáltal, hogy hajmosás előtt belekukkantott a kislánya ellenőrző füzetébe, akkor a lány igenis észrevett valami törést, nem a fel-alá járkáláskor, az eléggé megszokott volt ebben a famíliában, mert nagy házban laktak, ahol lehetett fel-alá járkálni, hanem amikor kitessékelte őt a kertbe, a lábainál ott törleszkedett a vörös kandúr, az orrát belenyomta a trópusi virágokba, és idegesen kortyolgatta a frissen főzött kávét – nos igen, akkor történt, mert a nő elárulta a titkot, végre-valahára elárulta, hogy mi a titka annak, hogy ezek a növények így, ilyen épen megmaradtak-)

– De a férfi nem kérdez semmit a lánytól, és nem is mond mást a továbbiakban, csak azt:

Szeretném, ha ideköltöznél hozzánk, és anyja lennél ennek a szerencsétlen kislánynak. Jól megfizetnélek.

Ezzel a kérésével vajon feleségül kért? -, nevet nem sokkal később a lány barátnője, aki, mint már tudjuk, szerette a meséket, és aki, ezt még nem tudjuk, nem csak úgy szerette elmondani élete bizonyos eseményeit, mintha történetek, sőt, mesék volnának egy nagy-nagy mesekönyben (aminek mondjuk az lenne a címe: a lány barátnőjének élete, illusztrálta satöbbi), hanem más emberek életének eseményeit is szívesen kezelte úgy, mintha azok történetek vagy mesék lennének (még nagyobb könyvekben, és a sok könyv egy sokkal nagyobb könyvtárban etc.): lehet, hogy feleségül kért, kuncogott ezen, de a lány hamar leintette: nem bazdmeg, ez nem vicces, ez nem poén, a nő tényleg elhagyta, és nekem most döntenem kell egy emberi élet felett. (Mint az eutanázia vagy az abortusz.)

 

A szél erejével

Ami magányos, annak szaga van.

Nehezen meghatározható, de mindenki érzi. Messziről bűzlik.

(Miket locsogsz? A világ illatos, ízes. Minden illatból és füstből meg némi lélegzetből tevődik össze. Csak az érzelmeknek nincsen szaguk.)

Erre gondol, mi másra, s a kerekek görögnek alatta, nem is látja, hogy azok (miből tevődnek össze), nem is láthatja, hogy küllők meg lukak meg fogaskerekek, hogy gumi és pedál, meg a pedálon egy papucs – nem nagyon lát semmit abból, ami alatta van, esetleg a szürkekrémmé nyújtott aszfaltot, s persze a tájat.

A tájnak szaga volt. Mindenféle fa, bokrok, a bokrok küllői közé darab egek beragasztva.

S ez a táj meg volt nyújtva, meg volt futtatva. (Ő futtatta. Ő mozgatta. Ő nyújtotta, mint a lángostésztát, ő nyújtott bele lyukakat.)

De ha ő, akkor?…

S megint a magánynak szaga.

A tájat ő nyújtja, mint a lángostésztát, ő csinál bele lyukakat, kisebb-nagyobb repedéseket, amikbe eget meg vattafelhőt meg fűréteket meg lápot meg sást meg autófémszínt meg kerteket meg kerítést meg a kerítések mögé két nőt ahogy a sövényt vagdossák, mindent ő, a gyereket, ahogy a tó felé szalad visítva, a szétloccsant fagylaltot a járdán, meg a szerelmesek kézszorítását, mindent. Ő csinálja. A szél meg az ő testét. Megcsinálja. Cibálja őt. mindent, amiből ő tevődik össze (szív, ércsatorna, csont, szemgolyó, tarkó a babahajjal.) Itt megtorpanna, de egy kanyar a bicaj alá gördül, és be kell venni, azt is meg kell csinálni egy kicsit, nem ér rá megtorpanni. De a kanyar után egy út, amit még sosem látott.

Meg kell fürdenem – így egy gondolat -, úgyhogy végiggurul azon az ismeretlen ösvényen (szúnyoglárvák roppanása, hajgaz, sörkonzerv), ami belefut a tóba. (Persze nem egyenesen. Kanyarog. Kicsit idegesítően túlkomplikálja a célhoz érést.) Le kell vetkőznöm, úgyhogy megtámasztja a bicajt a földdel, és leveszi (rövid farmernadrág, csinos ujjatlan, melltartó), és belelép. Ezen a partszakaszon nincs lépcső. Csak finom kis fűcsomók és föld, némi nádrengeteg még, de van egy másik ösvény, ami azt is átvágja.

Belémerül. Az a nagy zöldeskék-kékeszöld béfogadja az ő testét.

Hiába, hogy mindent ő csinál, azért a gondolat akkor is gyomorremegtető: a magány, aminek  szaga van.

(Ha megmerítkezik ebben a nagy vízben, más szaga lesz a testének.)

Mert ha érezhető, ha más emberi lények orra beszippanthatja, s más emberi lények agya felfoghatja, sőt, még jelentést is tulajdoníthat neki, akkor végső soron ő mindenki számára nyitott könyv lehet. (Könnyen értelmezhető jel, mint például a tilosadohányzás, a stop, a wc…) Akkor ő olyan lehet, mint egy mosoly (kedves, őszinte, hirtelen, szomorkás, lemondó, kívánós, bátortalan, szemtelen stb.) Akkor ő: átlátszó. Mint a víz, ami a csapból folyik. A fürdőkádba eresztett kicsi tó.) Akkor ő: mint a levegő; mintha nem is létezne.

Lebeg a vízen egy kicsit. A színük, ezeknek az egymással szembefordított nagy tavaknak most, mint a szennyvíz, két pocsolya. Valahol a peremnél felhők gyűlnek, meg robbanások, cikcakkfények.

Arra gondol hirtelen, hogy talán vissza kéne menni ahhoz a másikhoz, aki ezt az egészet, ezt az egész zavart belé oltotta, az ő testébe, az élvezetével együtt, s meg kéne neki mondani, hogy nincs igaza.

(Már hogyhogy nincs?! Mire…?)

Arra gondol hirtelen, hogy el fogják lopni a biciklijét, ez egy ilyen veszélyes környék, itt még a hajat is lelopják az emberről, és nem csak a biciklijét, hanem talán a ruháját is el fogják lopni, mer mért ne, szép ruhák, bár használtak, egy turkálóban biztos el lehetne adni, egyedül csak a bugyiját meg a testét nem tudják most ellopni, mert az bent van a vízben.

Kiemeli egy kicsit a fejét ebből a kényelmes lebegő pózból, s kikukkant a part felé.

Csak egy ember áll ott, férfiforma.

Megismeri az alakját. Az előbb még az ő testére tapadt vízszintesen, aztán függőlegesen, aztán fordítva, aztán hátulról. Akkor semmi baj nincs, gondolja – úgysem fog utána úszni, s legalább a bicikliket nem lopják el.

De hirtelen meghallja a halk csobbanást (kacsák éjjeli felderítő hadjárata, egy egész család, három picikacsa), a lassított lépteket, aztán a ritmikus úszómozdulatok…. Felé jön. Már itt is van.

Te mit csinálsz? – töri fel a két pocsolya egymásba érő csöndhéját. A születés milyen hangos mindig, miért nem lehet ezt halkabban, mint mondjuk a szarást vagy az önkielégítést.

Erre nem lehet mit mondani, mit csinálnék, gondolja ő, hát bazdmeg, fürdök a tóban, csak úgy, mert kedvem támadt.

Megsértődtél rám? – kalapál megint egy kicsit, mivel nem kapott választ, a sérült csöndtojáson. – Miért? – löki-nyomja-erőszakolja tovább. – Olyan jó volt veled, nem értem, nekem úgy tűnt, te is élvezed.

Hát persze. A baszást mindig lehet. (Kivéve mondjuk tejrészegen vagy egyebek.) Persze, hogy élveztem, nem azzal van a baj. Csak amit mondtál. – Mit?

A magánynak szaga van.

Röhög. (Ezt csak olvastam valahol, viccesnek találtam. Már hogy lenne szaga? Egyáltalán, mi a faszról beszélünk? Magány? Hát egy fogalomról beszélgetünk baszás után?! Mik vagyunk mi, kibaszott bölcsészek? Nem azért jöttünk ide. Csak úgy eszembe jutott hirtelen. Bébi, ne hülyülj. Gyere, ússzunk ki.)

 

Címezetlenül

…emlékszel-e még, karcos szél fújta szárazra az arcunkat, a tőlünk kimért távolságát ezerszeresére növelő Nap fénye a szitálós ködön szüremlett át, átgyürkőzte magát, átpréselődött, megfogyatkozott a fény, de átért, át azon a tejes ködön, mint a hegytetőkön, mint a hegyek tetején terpeszkedő réteken, ahol lovak szaladgálnak, az orrukból páragomolyagot pöfékelve, mint az unikornisok, köd, város, tejszitálás, napfény megszűrve, emlékszel, vajon, még, akkor beléd karoltam, és te nem ellenkeztél, vajon eszedbe jut-e néha.

 

A beléd-karolás. Vagy, hogy voltunk. Hogy megtörtént. (Ha, tényleg.) Csak a derengés, és a mellékutcák, amiknek útvesztőjében céltalanul bolyongtunk. Fagyott, és nemrégen kelt fel a Nap. Beszéltél. Velünk szemben emberek, babakocsik, hajléktalanok fél-fagyva, ugyanaz a póz, a sietés és a zsebbe tömött kéz póza, merevgörcs, hideg. A kar a testhez dermedve, torz kérdőjel. Az előző éjszaka, hogy akkor mi volt, és mi most jobban fázunk, mint mások, mert nem is nagyon aludtunk, igen, néhány óra a közös ismerősnél, aztán a hasító ébredés, révedés, kóválygás, egy falat ráncos zsemle, háromnapos, újramelegített citromáztatott tea. Az előző éjszaka, amely, mint mondtad, feljogosít minket arra, hogy csak csellengjünk – az egyik kedvenc szavad –, meg, hogy fázzunk. A legjobb, mondtad vacogtatva a hangokat, egymáshoz koccintva a fogaid recéjét, a legjobb az lesz, amikor hazaérünk, lezuhanyozunk, még néhány korty forró tea mézzel, és utána bebújunk a meleg ágyba, a hajunkban, mert nem fogjuk megmosni, az túl sok időt venne igénybe, a hajunkban majd érezzük a cigarettafüstöt, ami odafészkelte magát, és így alszunk el, tökéletes békében önmagunkkal.. Akkor felvetettem, jó volna együtt, összegabalyodva elaludni, de ügyet sem vetettél rám, ahhoz túl hideg volt, ahhoz alapvetően voltál közömbös és önző. Megálltunk a kis parkban, nem ültünk le, állva gyújtottunk rá, állva a pad mellett, amire hártyát nyalt a dér. Felkacagtál. (Hogy tudsz ilyen iszonyú hidegben.) Beszéltél. Emlékszel, kérdezted, arra a fickóra  – ósdi szó, olyan, mint az ósdi szó maga, de szívesen használtad, kissé megpöccintve az első szótagot -, aki a végén a combodat markolászta, csipkedte, az én kis cérnavékony, nyúllábvég combocskámat, mint a csirkéét, vagy istentudja, az olcsó kurvákét, a két ujjával, a hüvelyk-és mutatóujjával szinte átérte a térdemnél, az állandóan azt sugdosta, hogy te, te, te, hogy te-te-teee, de szeretnélek az ágyamban látni, teee. Hogyne emlékeznék, vékony volt, beesett arcú, a szeme két kis sziklácskába igénytelenül belevájt odv, az egész maszk szögletes, mint a hanyagul formált kövek az idők kezdetén, a karjai hosszúak, és úgy kérette magát, mint a gyerekek, apu, lányok, lányok, tiii, ha megkértek, még itt maradok veletek, három napja nem alszom, de ha tiii megkértek, megteszem értetek. Fogta a combodat, fogdosta, markolászta, tapintgálta, mintha lehetne, de te nem ellenkeztél, talán nem tudtad, hogyan kell. Felkacagtál. Akkor és most. (Mintha mindig.) Nem ez volt a lényeg, folytattad, mikor tettünk még néhány didergős lépést a tér körül, nem ez, hanem a forgás, a pörgés, emlékszel, amikor a madarak felrepültek a hajunkból és körtáncot repültek a kócos fejünk felett, amikor a cigarettafüst mint a kilélegzett eleven pára megállt a levegőben egy nagy foszlós tömbben, akkor, akkor történt valami. Nem kérdeztem, nem kérdezem, micsoda. Nem is akarnád soha elmondani. Közelebb húzódtam, szipogtál, nem volt zsebkendőd, a leheleted maró alkoholbűz, mosatlan fogakon erjedő ropimaradványok. Meg a dohány. Az ajkaid cserepesek. Most is azok, nem mindig, csak a nagy hidegben, s folyton nyálazod, a nyelved mint az ajkaid szorgalmas dajkája, néha elő-előbukkan, és elvégzi a rutinos fényesítést, karbantartást. Megöleltelek volna. A történetünk akkor vette kezdetét, pedig nem, nem öleltelek meg, és nem, egyáltalán nem zavart igénytelen voltod, amit hiába kendőztél a kis parfümillattal, amit mosdókban, titokban permeteztél a ruhádra meg a nyakhajlatodra. Megtettem volna, csak a hideg, tudod, meg a mennem kell, vár a paplan. Valahogy így kezdődött, emlékszel-e.

 

Valahol nagyon mélyen jártam egy aszexuális szférában, ahol hogy nő voltam vagy férfi, nem számított semmit, a nemek mint távoli csillagok ragyogtak jelentéktelen fénnyel a földbe süppedt jelenre, nő-férfi, férfi-nő voltam, vagy gyerek vagy aggastyán, igazából talán egyik sem, furcsa szagtalan tér, inkább homály, azok a köddel és dérrel bevont fenyvesek, azok a buggyanó mocsarak, vagy a furcsa lázzajjal felserkentett pestistáborok, esetleg a tenger vagy az óceán fullasztó halálsötét mélysége, a fény hiánya, a fénytelenség maga, csak azok a lámpás hatalmas szemű nagy halak meg a láthatatlan baktériumtenyészetek, szóval távol a fénytől, az élettől, a nemzéstől, a harctól, a falástól és a felfalatástól – de mégsem fenyvesnyugalom, ez amolyan gyermeki vagy aggastyáni füllentés, tévesztés vagy felejtés, nem nyugalom vagy béke, hanem az érintetlen szenvedés egy nagyon őszinte, idő előtti világból, amikor még minden elkülönített kategóriákban, csak fogalmakban létezett, vagy nem létezett, csupán volt, mint egy ötlet, a teremtő vagy a véletlen csupasz, hideg ötlete –