A lány barátnője mindig elszarja.

Fekszenek az ágyon, például, a fiúval, egy a fiú miatt gyorsan lezajlott (s a jelenből szemlélve szinte csak egy pillanat erejéig tartó) szeretkezés (inkább párosodás) után, késő délután, a lány szobájában, ahol a plafont csak a mindörökké láthatatlan szentlélek tartóztatja meg lágy kezeivel az össze (vagy le-) omlástól. Fönt hajszálrepedések és penészfoltok, mintha szándékoltan nonfiguratív pacák volnának. Most ez az ég fölöttük, vagy az óvó háló, a dunnyha, a meleg simogató anyai kéz. Paradox módon épp a szülőktől legtávolabbra repítő tevékenység után érzi magát az ember néha legközelebb a szülőkhöz (az anyaméhben pl., vagy az anyai ölelésben – mindegy is; közel az anyag s az eredet istennő-szubjektumához, a megszopogatható, megfacsarható megragadhatatlanhoz) – gondolja a lány barátnője, s pechjére, a gondolatát hangfolyamhoz kalapálja, mely folyamot nagy sóhajjal ereszti ki még nyálcsillámlású ajkai közül.

Mi van?!, kérdi a fiú, kinek testében még bőven eleven a pár perccel előbb robbant élvezet. (Azaz, már csak parázslik a robbanás után; narancssárga vérerek, ritmusát újra feltaláló szívverés.) – Na itt szarja el a lány barátnője; – Csak azt kérdeztem, gondolsz-e anyádra szeretkezés közben…- két oldalról, mint a jól megtömött kurva.

Mert egy, mi az, hogy szeretkezés?! Derogál. A fiú nagyonis poszt, mit kezdene egy ilyen romantikus kifejezéssel. Bölcsész egyébként, ha a lány jól emlékszik, esetleg valami szociológus. Vagy talán pszichológus? Ógus, mindegy: nem autószerelő. (Ha az lenne egyébiránt, akkor meg mi?!) És nem is filológus. – Pátosz tehát, hogy lehet ilyet mondani? (Volt olyan már, egy, akinek tetszett. Vagy nem derogált neki. Mindenesetre, nem izzadt le a szó hallatán, nem érzett felgyülemleni magában olyféle megzabolázhatatlan taszítást, amit a zsíros haj vagy a pattanás vagy az alig-mell láttán.) Pátosz, az istenbasszameg! Rá is gyújt. Meg a lány barátnője is. A nikotin plusz orgazmus, majdnem mint a kávé és a tej. (Már aki tejjel issza. Már aki rágyújt sz. után.)

Szóval szex vagy baszás.

Kettő: mi az, hogy anyádra?! – Magyarázatra sem érdemes.

Rágyújtanak, a füstöt fel a plafon felé, elkendőzni az anyai simogatást, ezt az anyaméhbe. A lány barátnője derűsen tekereg az ágyban, mit sem sejt még. Sejthetne már, hisz volt pár hasonló eset; de a remény ugye, utoljára. Eszébe jut egy hang:

Eszednél légy mán, mari! Hát miajóistent csinálsz te? Már megin kurvákocc? Inkább egyé, mer sovány vagy mint a fogyókúra.

Tekereg tovább, miért ne tekeredne; a kígyók is így csinálják a mesekönyvben, meg a kis férgek a gyerekek seggében meg a kutyáéban, ő miért ne csinálhatná.

Hagyd már abba, az istenbasszameg.

A cigaretta végét már egyedül szívja el, a második cigaretta végét, mert időközben, a felgyülemlett (fokozatosan emelt s púpozott, mint a homokvár) feszültség új cigarettákat lobbantott füstre, s a fiú, hát mondhatni, úgy otthagyta a lányt, azon spermaszagban, azon verejtékben, azon langyosságban – mint a frissen baszott lányokat, akik csak arra jók.

A lány barátnője egyébként nagyon vékony. Talán egészségtelenül az. Bár, egészség? – ebben a világban, főleg így a vége felé, az egyik legtaktikásabb fogalom, amit eddig emberi elme megteremtett. Viszonylagos, relatív; függőben van, mindentől. Civilizációs betegségek, mondják, meg a kultúra átka, meg az évezred átka, meg ilyenek. A lány barátnőjének egyébként semmi komoly baja nincsen.

Magának semmi komoly baja nincsen – mondta is a szürke bajszú, jóképű háziorvos, az ötvenes éveiben járó -, hacsak az nem, hogy túl sokat idegeskedik; meg kéne nyugodnia tán, többet aludni, nem agyonhajszolni magát: akkor megjön az étvágya.

A lány meg a lány barátnője talán ezen az egyetlen ponton érintkeznek (szellemileg) ti., hogy egyikük sem szeretett enni, mikor még kisebb volt.

S ott vannak azok a szörnyű nagymamák, akik, jó népszokás szerint, s azoknak a jó kis létfenntartó ösztönöknek hűen engedelmeskedve, csak tömik és tömik és tömik a karmaik közé került unokákat. Láccik, hogy városi vagy – köpik a szavakat a ráncok közül -, láccik, megláccik, hát ez a vézna kölök, hát nem lesz ebből semmi. Na jól felhízlallak én, ha akarod, ha nem – s a kislány (a lány barátnője) ettől rettegett, ettől a hízlalástól, mert tudta: még ha meg is jön itt az étvágya, a folyó mellett nem sokkal, ebben a kis kunyhóban, amiben a nagymamája meg a nagypapája töltötték az egész nyarat, ha visszakerül a városba, rögtön elmegy a kedve az evéstől. Teleszítta a tüdejét az erkélyen állva a lány a friss vidéki levegővel, a folyó szagával telített levegővel, az esti párával túltelített nehéz levegővel, és érezte, hogy ez valami nagyon egészséges, ez valami ősi és igaz, és ilyen körülmények között érdemes enni, zabálni, mint a disznóknak (amik egyébként nem voltak a kertben), vagy mint a libáknak (amiknek a tömését sem a lány, sem a lány barátnője nem látta soha.) A lány barátnője sokszor elképzelte, hogy egy tanyán lakik most épp, egy olyan tanyán, amiről sokszor ábrándozott – kacsák, lovak, frissen fejt langyos tej kora hajnalban, bodros felhők a végeláthatatlan rét fölött, ilyenek -, és abban a világban a nagymama kicsit megemberesedett, összeszedte magát, hogy jobban nézzen ki (pl. szépen meg volt mosva az ősz göndör haja), és kedvesebb is volt sokkal.