POMPEI

 

Maradjunk így: állig kőbe metszve,

én az ágyon, te az ablaknál állj,

nincs már idő semmiféle tervre,

a falak között füst és félhomály.

 

Esőcsepp a homlokodra szórva,

láthatatlan szemed, mint egykoron…

„Így ért véget Pompeiben egy óra!

Szobrok vagyunk, csak kőzet és korom!”

 

S miként álmodó agyán a szavak,

rózsák úsznak át a tengeren.

Szerelem: semmi. Minden úgy marad

elfelejtve, mint a történelem.

 

 

FÉM

 

Belé szárad az alkony a májba,

egyetlen tűérben lüktet az agy,

a kiáltás, ha hangfekvést találna…

– Ki fekszik benne? – Te vagy!

 

Mint az ólom, a talpamra szárad

az egész ország – forró, szagos massza;

kiejtem nevét, mint hogyha százas

szög fejét köpném az alkonyatba.

 

 

KÉREG

 

Szabad, kimunkált

tér a ketrec.

 

Egyetlen mozdulat,

melyet megtalálnod,

mely hogy megtaláljon.

 

S utána már

semmi sem kimunkált,

semmi sem van,

semmi sem nincs,

és semmi sem lehet.

 

Nincsen, amiért,

nincsen, amikor.

 

Csak a kéreg.

A kéreg.

 

 

HISZTÉRIA

 

a kések lárvák

 

lárvából kenyér

kenyérből hóhér

a hóhérból víz

 

szíve a vállapján

körmével fészket

a bőrén a szíve

a bőr alatt ránc

 

lárvából kenyér

kenyérből hóhér

a hóhérból víz

 

a vágy kórsága

tenyérnyi tűpárna

a részvét egy állat

 

a részvét a víz