élete vége felé már rettentően sokat fázott, és egész nap, reggeltől estig a szobájában kuporgott egy olyan kályha mellett, amiben soha nem parázslott fahasáb, csont és bőr lett, a sok reszketéstől, (mintha naponta több órát fogyózott volna – kondi meg ilyenek), csak bőr lett meg összekoccanó fogak meg némi ruhacafat itt-ott, arc beesve, szem mint a félelmes drágakövek, beszippantva egy gödörbe, volt egy gyűrűje, ezüst, mert férje régen sem volt, tehát gondolni sem kellett soha, szellemekre, semmire ami múlt, a gyűrűt csak úgy találta egy dobozban ennek az elhagyatott háznak a legmélyén, amikor még idejött, mint az elefántok, magányosan meghalni; és egyre jobban idegenkedett (már-már undorodott) a hótól, az meg csak záporozott, záporozott (nem hullott, hullott csendesen, szentségesen) az ablakon túl, amit egyébként, mármint az ablakot, jégvirágminták hálóztak (jégpók), és sokat perelt ezért az istennel, az élete vége előtt pár nappal például ordibált is, kinyitotta a szobaajtót, és kisétált a kertbe, és az égre nézett, és azt kiabálta: mondd meg nekem, hol, melyk’ uccába lakik az isten?, mint anno a nagyi, és mondta még, hogy mért, mért, mért kínzol engem édesisten, bassszon meg, szüntesd már be ezt az egészet, az időjárást, minek van egyáltalán olyan, mért nincs inkább semmi az időjárás helyett, mondd meg nekem isten, mért kell az eső meg a hó meg a hideg, mért nem vagyok én kályha, akkor nem fáznék soha –

de aztán, egy szép napon, a halála előtt egypár órával, hirtelen megnyugodott, már több napja sötét volt előtte odakint, vaksötét, méregsötét, és annyira ideges volt az esemény előtt, mintha a sötétség minden gyűlöletét, amit érzett a magány miatt, az elidegenedettség, a hideg és főleg a sok fázás, didergés miatt, mindent felerősített a feketeség: eszébe jutott az anyja, az apja, a kiskutyája, az első szerelme, egyszóval minden csalódása, minden döbbenete, és olyan hevesen rázkódva átkozta az istent, mint még soha, de akkor a csontjaiban már lobogott a láz, és összekoccintotta és ripityomra törte őket, kis darabkák, amiket már csak az örökkön láthatatlan szentlélek mágnesezett egymáshoz, szóval azon a napon, az esemény napján, a halála előtt pár órával, hirtelen megnyugodott, és mint a mesékben, a sötétség azonnal bomolni kezdett kifelé önmagából, mint egy öreg nevetés, a kandallóban pattorogni kezdett a tűz, a hózuhogás hóhullássá szelídült, egészen mint a mesékben trallala, mondta ő, és még kicsit el is mosolyodott, bár a technikájára már nem emlékezett pontosan, mármint a mosolygás technikájára, s eleve, milyen nehéz egy koponyának mosolyogni gondoljunk csak bele, torz mosoly, halálos mosoly, idétlen mosoly; abban a pillanatban hirtelen arra is rádöbbent, hogy ő már soha többé nem fog beszélni, mert minek, hiszen tudja, tudta, megtudta (az angyalok tudatták vele) azt, amit idővel minden élőlény (lehet, hogy életek miljomjainak váltogatása-lecserélgetése után) meg kell hogy tudjon, mert olyan nincs, hogy valaki ebből kimaradjon, mint amikor a mikulás a cukrokat meg csokikat osztogatja:

hogy az isten a holdban lakik, a holdban, nem máshol, és olyan mint egy tó a hegyek között, tengerszem, annyira mélyen meg van nyugodva, sőt, ő maga a nyugalom, az isten a holdban lakó nyugalom, ott mosolyog, telve, tele szájjal, mozdulatlanul, és nagyon szereti az embereket meg az állatokat meg a növényeket meg a köveket, csak hát, nem mindig tud velük foglalkozni, nem is ő teremtette őket egyébként, bár sokan azt gondolják, á ez butaság, ő csak egy opció a holdban, mert lehet a napot is választani, a nap egészen más világot kínál azoknak, akiket inkább az érdekel, de ő akkor már tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az ő sorsa, életének minden eseménye egy a hold felé kígyózó láncra van felfűzve, hogy az ő lényege a holdban van, és akkor halt meg, abban a pillanatban, amikor ezt, mármint a sorsát, végre elfogadta és megnyugodott benne.

És akkor te is tengerszem leszel?, kérdezte erre a kislány, aki ott ült velük az asztalnál és rajzolgatott valami lovacskát, ami egy réten hever és a fejét nemesen föltartva szagolgatja a levegőt. Hát, mondta a lány barátnője, amilyen lúzer vagyok, egészen biztosan, sőt valószínűleg bele is fulladok a tóba, mint egy muslica a pohár vízbe, amit nyáron kinnfelejtettek a kerti asztalon. Mert úgyis el fogom szarni, már mért ne, minden pasiügyet elszarok. Talán túl sokat pofázok, és az nem tetszik nekik. Lehet, mondta a lány, megvonta a vállát, és belekanalazott az eperpudingba.