Nem tudom, mikor kezdődött, de sajnos nem a mitikus időkben. Talán akkor, amikor az idő fölfogta a létnek egyfajta minőségét, amikor a maga kiterjedtségében láttatta az események viszonylagos egymásra következését. Vagyis egyszer csak lett, de bármikor meg is szűnhetett volna.

Nem a dolgok eme valószerűtlensége kedvetlenít el, hanem az emlékezetre való ráhagyatkozás kényszerűsége. És az a néhol kellemes, máskor komor bizalmatlankodás, mellyel e kényszerűség határait valamelyest tudomásul veszi az ember. Történet? Hol kezdődik ez a történet? Van-e saját tere és ideje, vagy észrevétlen beletagolódik a semmitmondó mindennapiságba? Mert az nyilvánvaló, hogy éppen ott kezdődik, amikor megszólal, megszólít és megszólalásra késztet, de – milyen gyámoltalan ez a szó! Nem a tapasztalat erőtlensége miatt, hiszen a tapasztalat mindenkor készséges sejtelmeket támaszt, hanem a történet kiszámíthatatlansága miatt. Gyökerei nincsenek, melyek táplálnák, mélyforrásai, melyek éltetnék – nincs mire hivatkozni, ha elmesélni akarnám. Persze nem is mese, mely mindig is volt; ha kezdetét fölismerem tehát valahol, a végét is vállalnom kell. Kárpótol ezért a köztese, mögöttese? Ó, nyomorúság, mely a nagyszerűség sarkába harapsz odvas fogaiddal! Gyűlöllek. Boldog az az ember, aki benne él a történeteiben. S én, aki most írni kezdem, olyan rémmel nézek szembe, melyen nem enyhít ez a teremtésnek hitt veszteség. Egyre inkább megkísért az az érzés, hogy sohasem leszek boldog. Rettenetesen egyedül vagyok a történetemmel. Annyira, hogy szinte őszinte akarok lenni.

Pár napig nem történt semmi. Azazhogy minden énbennem történt. A szerelem hamar megteremti a saját feltételeit. Minden percben a Felügyelőre gondoltam, s ez egyre erősebben kimunkálta ezt a közeget. Hangulatok ébredtek bennem, rejtjelek üzentek nekem, létemnek ez a része önálló életre kélt. Aztán egy keddi napon fölhívtam. A szöveget többször átírtam, bővítettem, szűkítettem, és persze jól begyakoroltam – szellemes akartam lenni és rendkívül kulturált, mert minden ajtó megnyílik az ilyen ember előtt. Márpedig, amennyire lehet, tisztában voltam azzal, milyen kemény munka lesz a Felügyelőt meghódítani. Főleg úgy, hogy pár napig csak a rögzítőjével sikerült csak kapcsolatba lépnem. Már kívülről tudtam. A 3-713-792-es hívószámú telefon és fax üzenetrögzítője hallható, a szöveg végeztével, kérem, hagyjon üzenetet vagy kapcsolja be készülékét, Báthory Ervin. Végül a szerencse kedvezett nekem: a következő szerdán megláttam őt.

Erre a színházi előadásra Elina, az egyetlen barátnőm cipelt el engem. A darab valójában saját létrejöttének folyamatáról szólt, a színészek egyszerre játszották szerepüket és „önmagukat” a fűrészporral hintett színpadon, és egy életveszélyesnek tűnő háromszintes fémszerkezeten. A Felügyelőt az előadás utolsó képében vettem észre. Minden villany égett, a szereplők a fémszerkezet egy-egy sarkában állva több percig nézték egymást, majd tompán és litániaszerűen, egyre erősödő hangon ismételni kezdték – szeretlek –, végül őrületes kergetőzésbe csaptak, és teljes sötétség borult a színpadra és a nézőtérre egyaránt. Csak a fémszerkezet kínlódó, roskadozó hangját lehetett hallani. Majd, mikor kivilágosodott a tér, mindannyian ott álltak a helyükön immár minket nézve. És ekkor láttam meg őt. Néhány sorral előrébb ült. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el, az előtérben meg kell szólítanom. De egyedül találom-e, vagy lesz mellette valaki? Ezt a két lehetőséget olyan rettenetesen nagy különbségnek éreztem, hogy egészen elgyengültem. Gépiesen vettem sorra a dolgokat. A hajam viszonylag tisztességes kontyban, a sminkem reggel óta kissé elmosódott, a ruhám, az ékszerek rendben, a szöveg készenlétben, és nagyon félek – vajon ennyi elég lesz? Aztán az események vittek magukkal. Odakint a szokásos előadás utáni tülekedésben rátaláltam, amint fehér gyapjúsálját tekerte nyaka köré az egyik tükör előtt. Egyedül. Nem volt idő sokáig gondolkodni, odaléptem.

– Jó estét kívánok. Beszélhetnék Önnel pár percet?

– Parancsoljon.

– Loránth Mariann vagyok, végzős pszichológushallgató, ott voltam a két héttel ezelőtti előadásán, és ennek hatására úgy döntöttem, hogy a következő félévi műhelymunkát kriminálpszichológiából végzem. Szeretném tehát megkérdezni, remélhetném-e azt, hogy Ön mellett töltsem a kéthónapos terepgyakorlati időmet. Tiszai professzortól megkaptam a telefonszámát, de eddig nem találtam otthon, ezért vagyok kénytelen most, e váratlan találkozás okán zavarni.

– Nézze. Nekem ma este, sőt éjjel még sok munkám van, úgyhogy állapodjunk meg egy időpontban, amikor meg tudjuk beszélni a lehetőségeket. A csütörtök milyen napja magának?

– Mármint a holnap?

– Nem, a következő hétre gondoltam.

– Ráérek.

– Öt óra?

– Tökéletes.

– Aznap délután be kell néznem az egyetemre. Van a közelben egy presszó, Kamilla a neve.

– Igen, ismerem.

– Találkozzunk tehát ott. Szabadna még egyszer a nevét?