– Tudom. Tudom. Azt hiszed, nem ismerem ezt a világot? Azt hiszed, nem vagyok tisztában azzal, hogy amit az érzéseim elhallgatásával vállalok, olyan tudatosságot ró ki rám, mellyel eleve elzárom magam attól, hogy érthetővé tegyem számára azt, ami bennem van? De nem lehetetleníti-e el legalább ennyire a dolgokat az, ha elmondok neki mindent? Amíg hallgatok, közel vagyok hozzá, a beszéd pedig idegenné tenne. Vagy inkább fordítva: ha elárulnám, mit érzek, az alatt az idő alatt a lehető legközelebb lennék hozzá, de aztán? Távolabb, mint valaha lehetnék. Éppen ezért nagyon nehéz mondani bármit is.

– Mi a legrosszabb, ami megtörténhetik? Hidegen föláll az asztaltól és otthagy. De nem fogja ezt tenni. Kitűnő nevelést kapott, s mostanra is maradt még belőle valami. Egyébként szerintem ez a férfi kifejezetten fogékony a szerelmi vallomásra. Sőt, lehet, hogy épp ezzel keltenéd fel a figyelmét. Később pedig még nehezebb lesz megmondani. Odaállsz majd a gyakorlat végén, kezedben a remekbeszabott összefoglalóddal és a színjeles indexeddel, hogy bocsáss meg, hazudtam, szeretlek, amióta először láttalak?

– Nem fogom neki megmondani. Nem értené meg.

– Nem értené meg? Ennyire nem bízol meg benne?

– Igen, tulajdonképpen ez a legnehezebb. A közelségnek és a távolságnak ez a hihetetlen kettőssége. Bizalom és bizalmatlanság. Végül is mit felelhetne? Megköszönné az őszinteségemet, aztán kifejtené a szokott kliséket a szerelem kivetítő jellegéről, mire én állnék föl az asztaltól, miután hidegen figyelmeztettem, hogy pszichológus vagyok vagy mi. Ha megismer, talán megszeret, megérez belőlem valamit. Tulajdonképpen miért nem hiszed el, hogy sikerülhet, hogy rámtalálhat, hogy boldog lehetek? Hogy engem is szerethet valaki?

– Kívánom, hogy így legyen. Végül is két lehetőséged van. Vagy rájátszol erre a megérlelt atyaiasuló férfiasságára, vagy elcsábítod szándékosan és közönségesen a megfelelő percben. Sajnos egyiket sem fogod megtenni. Túl könnyűek. Ráadásul egyikhez sem kell nagy ész. Márpedig mi, tudós nők képtelen vagyunk arra, hogy bármiből is kihagyjuk a differenciált agyunkat. Márpedig egy férfit nagyon nehéz egyszerre alulról és felülről, vagy inkább előröl és hátulról nézni. Sőt, voltaképpen lehetetlen.

– Nem tudom, Elina. Csak azt tudom, hogy rettenetesen szeretnék boldog lenni.

– De, ugye, most is boldog vagy?

– Azt hiszem, igen.

– Akkor igyunk. Ez a biztos az életben. Úgyhogy, lelkem, boldogtalan asszonynemünk árulója, sok sikert! A romantika nem ért véget (nevetett)! Isten éltessen!

Ittunk, aztán körbetáncoltuk a gyertyákat.

– Csak tudnám, miért kellett erre a képtelen darabra elmennünk – jegyeztem meg kifáradva és az egyik gyertya lángját magam felé legyezve –, van itt színház enélkül is, rituális, mágikus. Boszorkányszínház.

– Nem is volt képtelen. Jó darab, jó szerző. Állítólag ott ült a nézőtéren.

– Éljen hát! Éljen a szerző! Őt is szeretem. Mindenkit szeretek.

Még sokáig beszélgettünk, de leginkább nevettünk. Aztán zenét hallgattunk. Aztán kergetőztünk. Végül kidőltünk. A sör elfogyott, a gyertyák leégtek, és a macska, Elina macskája, becsületes neve: Franz, aki bágyadt megvetéssel figyelte az est összes jelenetét, bekéredzkedett közénk az ágyba, míg csak ezt is megunva, elegánsan tovatűnve a galériáról megkezdte szokásos éjszakai körútját a házban, mely rendszerint a szomszéd virágosládáján kezdődött, s a mindig nyitott fürdőszobaablak párkányán ért véget.