– Miért vagy ilyen kíméletlen hozzám?

– Mert a dolgok úgy végződnek, ahogyan kezdődnek. Unatkoztál, kinéztél egy férfit és elhatároztad, hogy szerelmes vagy belé. Ez példás, megrázó és csodálatos. Egyszer majd őt is megunod, kinézel valaki mást, és éppen ilyen szerelmes leszel. De azelőtt évekig szenvedsz, és azzal bíztatod magad, hogy legalább méltó férfi miatt. Mariann, Mariann! Nem hallottál még arról, hogy a dolgok mennyire egyszerűek? És hogy mennyire kisszerű a megoldása minden emberfeletti lángolásnak? Hogy mennyire cudarul bánik az élet azzal, aki benne keresi az igazolást az ilyen kalandokhoz? Mert játéknak indul, ne is tagadd. De mi lesz belőle? Mert feleségül nem fog venni, az bizonyos. Az életre szóló kapcsolatait megkötötte már. A szeretője akarsz lenni? A karjába omlani egy porhanyós estén, a szerelem szegényes szókincsét eldadogni a nagy szakmai szemfényvesztés után? Csakhogy addigra meggyűlölöd őt, kedves húgom, mert az első hibákat felfedezed benne, s nemigen marad időd megbocsátani neki. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ha őrült akarsz lenni, légy egészen az. Ne keress indokokat, ürügyeket, és legfőképpen ne hozz létre olyan műfajt, melyen belül csak a magad számára élhetők meg az érzéseid. Ne a tudományos ambícióidról beszélj vele, hanem a vágyról, amit keltett benned. Mondd meg neki, hogy belehalsz, ha nem lehetsz az övé. Hogy megérezted benne a mélységet, a titkot, a csodát. Mondd meg neki, hogy még mindig nem ismered a szerelemet, de általa megszólított a létezés, vagy valami hasonló szörnyűséget (nevetett), mondd el neki, hogy ő meg tudna érinteni téged, és nem kérsz tőle semmi mást, csak ezt a pillanatnyi örökkévalóságot. Kérd meg, hogy ne akarjon megóvni önmagától, mert ezt már úgysem lehet, és úgysem kaphatsz mást, csak ezt a vakító, bénító, megsemmisítő fényt általa, belőle, tőle. Merd kimondani, hogy amíg nem érzed magadban az áhított és áldott éltető nedvét, addig alkalmatlan vagy az életre, és méltatlan a halálra. Merd kimondani, hogy ha már nem lehet vele élned, lehessen legalább belé halnod. Az erejébe, a fenségébe, az isteni lényébe. Mert nyilván ilyeneket mondanál.

– Tudom, hogy ezt kéne tennem. De nem merem. Miért nem?

– Szégyen. Büszkeség. Tapintat. De mindez csak álneve valaminek, amitől éppen ő szabadíthatna meg. Az életbe vetett hit a te bajod. Az, hogy azt hiszed, a szerelem nem csak éltető, hanem élhető is lehet.

– Olyan magabiztossággal beszélsz erről, mintha nem bánnád, hogy így van.

– Pedig nagyon is bánom. Mélységesen csalódtam, nem egyszer és nem kétszer, de nem tudtam elveszteni a hitet. Ezért mondtam, hogy neked van igazad, bár nem sokra mész vele. Mert nagy luxus ám, amit tenni készülsz. Majd megfizetsz érte. Lelked rajta.

– Lelkem rajta. Unatkoztam, kinéztem egy férfit és elhatároztam, hogy szerelmes vagyok belé. Talán valóban csak ennyi. A játék, a kaland kéje, ez a luxus, amiről beszélsz, ami által az ember kitalál, kiszakít, kimódol magának valami rendkívülit, mert neki természetesen a legjobb kell, még ha közben sokkal szánalmasabb is, mint azok, akik a tét nélküli kapcsolatukat vonszolva maguk után bambán bandukolnak kézenfogva. Talán valóban csak ennyi. És akkor még nem beszéltünk a mélyreszántó szakmai szempontokról, melyeket a dolog komolyságára való tekintettel ezúttal nélkülöztél: az apa hiánya, a bájos, de kétségbeesett ragaszkodás, hogy mindenképpen fölényben tudjam azt, akit szeretek, s hogy általa visszatérjek olyan érzésekhez, melyeket túlhaladtam magam is, ugyanakkor mégsem, hogy remegni akarjak pusztán attól, ha rágondolok és a többi badarság – talán valóban csak ennyi. De érzem, hogy nem véletlenül köt ez a férfi. Meg fogom találni azt a pontot, amikor föltárul előttem a vegytiszta szerelem, amikor elhagyom e sok kellékét annak, hogy odáig eljussak, s akkor… Hát, azt nem tudom, mi lesz akkor.

– Semmi. Akkor múlik majd el a szerelem. A kérdés csak az: vele vagy nélküle jutsz el odáig.

– Úgy tűnik, te tudod a választ erre a kérdésre is.

– Ne haragudj, Mariann. De ez a szerelem benned jött létre és nem köztetek. És benned is fogja kitombolni magát.

– Vagyis nincs értelme.

– Nincs. És van.

– Vagyis akárhogyan lesz, egyedül maradok. Egyedül, ha megmondom neki, egyedül, ha elhallgatom. Csak magányt szülhet a szerelmem. Magányt és szenvedést.

– Talán. De, tudod, éppen ebben van a remény. Hogy a szerelem mindennek ellenére éltető. Éltet örömben és bánatban, félelemben, veszélyben, harcban és kudarcban, ha önfeledt vagy és keserű, éltet, amikor egyedül sétálsz a rakparton, aztán leülsz a lépcsőre, nézed a vizet és ki tudja, milyen különös ok miatt rettegsz az életéért, mintha az anyja volnál, akit tébolyultam imádsz, mert azt hiszed, neked foganta, de egyben a lánya is szeretnél lenni, s ha fájdalom gyötör, az ő karjában kipihenni, éltet, amikor valami harmadrangú buliban iszol és táncolsz ostoba ritmusokra, de a csöndedben, a te örök-csöndedben őrzöd őt, olyan józansággal, melyhez nem férkőzhet érdek vagy átok, olyan józansággal, mely az Isten része benned, és az által élsz, ha az alkonyi órán hozzá érsz, és neki készülsz, neki érsz, de ő nincsen sehol, és olyankor nincsen Isten sem, éltet, amikor ünnepelnek, mert sikeres vagy, de a te ünneped másban van – benne –, de nem tudod elmondani neki, mert eltűntek a szavak, melyeket a szerelem isteni tehetsége már százszor a szájadra csalt, és éltet, amikor a fájdalom egy senkiházi ágyába söpör, s aztán forró vízzel és durva szappannal mosakszol, éltet, amikor mindennek ellenére élsz és dolgozol, és senki nem tudja, milyen lélekkel, amikor hajnalban kelsz és mikor fested a szempilládat, lassan a szemedbe siklik az az olyankor bárgyú tekinteted, s egy pillanatra elmerengsz, vajon melyik vonásodban hagyott nyomot az iszonyat, melyet magadnak szereztél, éltet, mikor átülteted a kaktuszaidat, pucolod az ablakaidat, engeded a fürdővizeidet és főzöd a nyugtató teáidat, mert előző este elpusztítottál minden ehetőt a lakásban, mert nem volt, mi betöltsön, majd jársz egyet az utcán, öntudattal lépkedsz, mert ez mindig megmarad, a szél belekap a hajadba és ezért az ősi bizsergését meg tudnál bocsátani mindenért, még azért is, hogy a széles gesztusaiddal és a harsány nevetéseddel elhitetted másokkal, hogy neked aztán van helyed a létezésben, éltet, amikor a gyönyörhöz elég az ő puszta léte, s amikor semmi nem elég, mert a tárgyaknak ütődsz, ahogy imbolyogsz, belázasodsz, lehanyatlasz, és kinyújtod a karod a sötétnek, amikor zenét hallgatsz, amit nagyon szeretsz, és rájössz valamire, és neki akarod elmondani, mert csak neki lehet, éltet, amikor büszke vagy rá, és még büszkébb, mert nincs jogod hozzá, hogy büszke légy rá, éltet, ha vágynak rád, de hideg asszonylelked megvetően utasítja el az üdvösséget, mert neked megvan a magad jól kitervelt, külön bejáratú üdvösséged, s ha mégis elgyengülsz, mert csak az Isten ismeri az asszonyok iszonyatos gyengeségét, akkor hangtalanul sírsz, mint a szűzlány, ki helyette adta magát másnak, s most kivételesen nem tudsz ámulni a saját mélységeid felett, a könnyek pedig belefolynak a füledbe, csípik a nyakad érzékeny bőrét, amely nem ismerhette meg a száját, s úgy mondod, suttogva, magadnak, gyűlölve a törvényt, mely ezt engedte csinálni veled, de tudva, hogy másnap kilépsz az utcára, s így is élni fogsz, mert van, aki éltessen: megölöm magam, megölöm magam, megölöm magam…