regény címkével jelölt bejegyzések

Leánybúcsú (FOTO:FORTEPAN)

Leánybúcsú (37/15) – Regényt írok

Regényt írok. Meg kell értenem, miért. Elsősorban természetesen azért, mert szerelmes vagyok. Ha valaki erre most azt gondolja, létezik a szerelmi vallomásnak egyszerűbb módja is, téved. Talán jobb is, ha nem olvassa tovább. Mert engem nem a szerelem nagysága késztetett arra, hogy ilyen nagyszabású műfajt vegyek igénybe közlésére. Nem. A szerelem természete, mondhatni puszta evidenciája tárta föl számomra ezt az utat, amely nemcsak az egyetlennek, de kikerülhetetlennek is mutatkozott meg számomra: az írásét. Vagyis arra a kérdésre: hiú vagyok, túlzó és kevély?, az a válaszom: nem. Szerelmes vagyok.

Leánybúcsú (FOTO:FORTEPAN)

Leánybúcsú (37/14) – Boszorkány vagyok

Így történt hát, hogy a sok bánattól boszorkánnyá lettem. Ez furcsamód fölszabadított. Nem töprengtem többé, hanem átadtam magamat a hiábavalóságnak, amely azonban nem várt módon termékennyé tett. Az ember azt hiszi, végképp elfogyott az ereje, s immár semmi oka arra, hogy tartsa magát, aztán egy reggel arra ébred, hogy mégiscsak van ereje. Több is, mint hitte. Én egy ilyen reggelen arra ébredtem, hogy boszorkány vagyok. Nem büszkeségből mondom, kérkedni pedig egyáltalán nem akarok vele. Már csak azért sem, mert boszorkányságom mibenléte számomra is kérdés, jóllehet a vele járó élményvilág olyan biztonsággal, olyan sebességgel alakult ki körülöttem, hogy csak a tudomásulvétel egyszerűségével lehetett megértenem és elfogadnom.

Leánybúcsú (FOTO:FORTEPAN)

Leánybúcsú (37/13) – Meddig tart?

– Ha jól értem, amit mond – szólalt meg Tiszai professzor, fölrántva szemöldökét, félrecsapva a tömjénillatú pipafüstöt –, kételkedik abban, hogy van párbeszéd lét és létező között, kételkedik abban, vajon megszólítottság-e az, ami magával történik, és kételkedik abban, hogy van-e válasz azokra a kérdésekre, melyeket föltesz magának mindaz, ami körülveszi és fölforgatja az életét.
– Kételkedem. Kételkedem abban, hogy valóban ilyen mélységű az, ami az emberrel történik. Kételkedem, pedig…

– Pedig nagyon jól tudja és érzékeli, hogy aki tagadja a létezés ilyen szintű alapformáit, az a választásaival, döntéseivel, viszonyulásaival éppenhogy igazolja ezeket az alapformákat.

– Tudom, de kételyem ennek ellenére nem mondvacsinált. Jóllehet minden percben, igen, bevallom, minden percben világosan érzem, hogy beteljesítek valamit, aminek ha nem is értem a tartalmát, de tapasztalom a logikáját, mégis minden percben kibillenek ebből a tapasztalásból, és rémülten keresem azt a lelkiállapotot, melyben ez a logika valóban bizonyosnak mutatkozik számomra. Vagyis… nem tagadhatom, hogy ez a szerelem rengeteg örömet ad nekem, de azt sem hallgathatom el, hogy a legbanálisabbnak mondható fájdalmak zavarnak. Ilyenkor pedig fölfakad bennem az öröm, és helyébe költözik a …

Leánybúcsú (FOTO:FORTEPAN)

Leánybúcsú (37/12) – Kaland

Én csábítottam el. Már ha van értelme egyáltalán ilyen nagy szavakat használni. Az a fajta férfi volt, akit egy jól irányzott, s még csak nem is határozott mondattal el lehetett volna küldeni, amikor odalépett hozzám a presszóban vasárnap tíz óra felé. Nem volt tolakodó, talán még rámenős sem; sőt, tulajdonképpen udvariasnak tűnt, és sokkal kifinomultabb benyomást tett, mint a magafajta esti programot keresők. Az első gondolatom az volt: ez jó lesz. Hogy mire, azt nem tudtam, nem döntöttem el, nem is mérlegeltem a különböző lehetőségeket. A második gondolatom az volt: több van benne, mint amennyi látszik. A harmadik meg az, hogy végső soron mindegy.

Leánybúcsú (FOTO: FORTEPAN)

Leánybúcsú (37/11) – Szakmai gyakorlat

Ez már egy más világ. Hideg és kusza. Hálátlan, gazdag, mégis sivár világ. És nem, nem békít ki magával. Minden érzése életet teremt nekem és életet vesz el tőlem, új reményt ébreszt és olt ki bennem. Minden mozdulatnak súlya van, de mindegyik a hiábavalóság súlyától terhes. Elina csak annyit mondott rá: jellemtelen alak, de mit mondhattam volna én? Mit mondhattam volna? Mit tehettem volna, hiszen a szerelmem hetek, hónapok múlva sem jelentkezett? Ha telefonon kerestem, egy-egy szellemes és nagyon kulturált üzenetet hagyva a rögzítőn, nem hívott vissza. De nem is nagyon kerestem így. Irtóztam a hangomtól, amelyik ott hangzik, egyedül a szobában, ahol azelőtt együtt voltunk. Irtóztam a hangomtól, amely remegett. Nem kerestem többé telefonon. Mindenütt kerestem. Utcákon, hidakon, presszókban, parkokban, könyvtárakban, mindenhol.

Leánybúcsú (FOTO: FORTEPAN)

Leánybúcsú (37/10) – Éjjeli látogatás

Minden egyetemi félév során eljön az a három-négyhetes időszak, amikor az ember úgy érzi, „javában zajlik a félév”. Ez nem feltétlenül a három szorgalmi hónap közepe tájára esik, lehet előtte is, utána is, nincs benne logika. Onnét lehet észrevenni, hogy a hallgatóság tetemes része mással foglalkozik, szinte eltűnik az egyetemről: nem szállja meg a közeli presszókat, mint a félévkezdés lázas ügyintézéseinek szüneteiben, s nem vonul csapatostul a könyvtárba a vizsgaidőszak nem kevésbé fölfokozott hangulatának jeleként. Minden zökkenőmentesen zajlik: előadások, szemináriumok, gyakorlatok, tréningek, szakmai összejövetelek, s közöttük a csönd.