Regényt írok. Meg kell értenem, miért. Elsősorban természetesen azért, mert szerelmes vagyok. Ha valaki erre most azt gondolja, létezik a szerelmi vallomásnak egyszerűbb módja is, téved. Talán jobb is, ha nem olvassa tovább. Mert engem nem a szerelem nagysága késztetett arra, hogy ilyen nagyszabású műfajt vegyek igénybe közlésére. Nem. A szerelem természete, mondhatni puszta evidenciája tárta föl számomra ezt az utat, amely nemcsak az egyetlennek, de kikerülhetetlennek is mutatkozott meg számomra: az írásét. Vagyis arra a kérdésre: hiú vagyok, túlzó és kevély?, az a válaszom: nem. Szerelmes vagyok.

Ha nem lettem volna szerelmes, nem írtam volna regényt. És – ha nem írtam volna regényt, nem lettem volna szerelmes. Mert ezt a regényt egy férfinak kezdtem el írni, s most kénytelen vagyok egy másiknak befejezni. Ez tehát nem az irodalom érdeme – az élet ilyen. Pontosabban a megírt élet. A szerelem, amely az élet és az írás együttes vonzásában jön létre. Mi történt tehát? Csoda. A regény nem elvette tőlem a szerelmet, hanem odaadta nekem: amit önfeladásnak véltem, önmegtaláláshoz vezetett. Úgy tűnik, a szerelem korántsem törődik azzal, milyen formát választunk elbeszélésére: ő maga teremti meg a formát, mely által létrejön bennünk. El akartam beszélni a szerelmemet, s íme, az elbeszélés során szerelmes lettem. Azt hittem, mindent tudok már a szerelemről, s be kellett látnom, ha mást nem is, ezt az egyet még meg kellett tanulnom. Azt hittem, ha megírom, megszabadulok a szerelemtől, s mindattól a – mit tagadjam – szenvedéstől, mely vele jár, de más történt: az írás által szabaddá váltam a szerelemre, s – mit tagadjam – most boldog vagyok. Valójában persze csak annyi történt, hogy szerelmes lettem egy másik férfiba. De írás közben lettem az! Megírtam a szerelmemet, és ezzel létrehoztam az életemet. Persze tudtam én, hogy az írás mágia, teremtő aktus, de hogy ez velem is megtörténhetik… Mert igaz ugyan, hogy boszorkány lettem, de mégiscsak hihetetlen, hogy ezért… Mondom: csoda. És ez a megélt összefüggés megmutatta számomra azt is: folytatnom kell a regényt. Mielőtt azonban megteszem, újra és újra szeretnék kikiáltani innen a kontextusból: kedves Olvasóm, amit leírva látsz, az az életem!

Boldog vagyok, hadd beszéljek a titkaimról Neked! A Felügyelő létező személy, minden, ami itt vele kapcsolatban elhangzott, igaz, megtörtént esemény. Persze – minden csupa anagramma, minden csupa rejtvény. Elrejtettem őt, alaposan elrejtettem Előled, úgy, miként magamat előle. Ő érteni fogja az utalásokat, magára ismer belőlük – én azonban szeretném megérteni végre, miért csak így tudtam érhetővé tenni számára magam. Voltaképpen ezért is kezdtem el írni ezt a regényt. Mindemellett azért reméltem, hogy nemcsak ő olvassa majd? Igen. De korántsem a becsvágy vezetett. Hidegen hagytak az elbeszéléstechnikai kísérletek, az intertextuális utalásoktól kifejezetten irtóztam, a műfajhatárok átlépésétől nemkülönben, s nem lelkesített a női narratíva megújításának lehetősége sem. Sőt. Egyáltalán nem vigasztalt az írás öröme, jóllehet kezdettől éreztem, hogy erejével szemben tehetetlen vagyok – én élni akartam, de nem sikerült, s ezért igyekeztem elhárítani minden önfeledt pillanatot, melyet az alkotás adhatott volna nekem. Minden stílusfordulatban, minden új bekezdésben, minden címadásban, minden leütésben tudatában akartam lenni a fájdalomnak, melyet az élhetetlen szerelem ojtott belém. Vesztese voltam a szerelemnek, vesztese e létre sem jött kapcsolatnak, s a megszületésre engedett regényvilág nem kárpótol ezért – így gondoltam. Nem vártam a lélek természetes elnyugvását, szövegbékéjét, s gyűlöltem minden mozdulatot, mellyel odaillőbb szót, kifejezőbb írásjelet kerestem. Nem bocsátottam meg a létezésnek, hogy megszólított általa, és magamra hagyott a szavaimmal. De – az írás ereje magával ragadott, miként a szerelemé. A regény már kezdettől fölülírta a szerelmet, jóllehet egy idő után a szerelem kerekedett fölül ismét. Vagyis be kellett látnom, hogy az írás az egyetlen mód, hogy nemcsak a szerelmet, hanem a róla való beszédem mibenlétét, jelesül az írást magát is megértsem. Az az ellenszenv, amely kezdetben az íráshoz kötött, a megtérni vágyó bűnös lelkülete volt: tudtam az utat, nem akartam rálépni, s mégiscsak azon jártam. Tudtam én ugyanis kezdettől, hogy a létezés a szerelem által az írásra szólított föl, s addig lesznek legátoltatva szavaim, amíg – le nem írom őket.

Kedves Olvasóm, először gondolok Rád. Nem akartalak tanítani, sem gyönyörködtetni a történetemmel, soha, még az ellenszenv idején sem kértem a kegyből, hogy írásom révén öntudatot, vigasztalást, ötletet vagy egyebet meríthetsz belőle, s nem izgatott föl, hogy talán nyomozni kezdesz szerelmem személye után – s kérlek, most se kutasd, ne firtasd, ki ő! De – csodálkozz el, kérlek, s ha lehet, a történetemen! Csodálkozz el azon, mi az írás és a mi a szerelem! Vagy – nem bánom –, kételkedj benne, miként magam is tettem, mert azt hittem, amíg az ember nem csodálkozik, addig kételkedik. De meddig is? Addig, amíg a szerelem helyett talál egy embert.

Így történt hát, hogy a sok bánattól boszorkánnyá lettem. Ez furcsamód fölszabadított. Nem töprengtem többé, hanem átadtam magamat a hiábavalóságnak, amely azonban nem várt módon termékennyé tett. Az ember azt hiszi, végképp elfogyott az ereje, s immár semmi oka arra, hogy tartsa magát, aztán egy reggel arra ébred, hogy mégiscsak van ereje. Több is, mint hitte. Én egy ilyen reggelen arra ébredtem, hogy boszorkány vagyok. Nem büszkeségből mondom, kérkedni pedig egyáltalán nem akarok vele. Már csak azért sem, mert boszorkányságom mibenléte számomra is kérdés, jóllehet a vele járó élményvilág olyan biztonsággal, olyan sebességgel alakult ki körülöttem, hogy csak a tudomásulvétel egyszerűségével lehetett megértenem és elfogadnom. Mert nem a választás, nem valamiféle meggyőződés, nem is az akaratlagosság volt az, ami erre az útra vitt, pusztán egyfajta azonosság fölismerése, de olyan nyilvánvaló módon, hogy nemcsak tagadni, de voltaképpen kérdésessé tenni sem lehetett. Ezért nem éreztem soha lelkiismeret-furdalást miatta, miként magyarázkodási kényszert sem. Nem is féltem tőle, és nem is csodálkoztam rajta. Tudtam, hogy boszorkány vagyok. Tudomásul vettem, mint egy evidenciát, melyet reflexió tárgyává vagy forrásává tenni úgyis csak önnön határain belül lehet. Vagyis tudtam, hogy: én vagyok.

De miféle azonosság volt ez? El lehet képzelni azt, hogy valaki nem praktizál, ha ez egyáltalán feltételnek tekinthető, nem műveli a szakmát, ha lehet egyáltalán erről így beszélni, hanem egyszerűen csak minden porcikájában, létezése jellegében, ízig-vérig boszorkány? Boszorkány, mindazzal együtt vagy mindannak híján, amit ez a szó a maga veszélyes és hívogató módján sugall? Egyfelől nem akartam túlságosan kitágítani, túlontúl általánossá tenni a boszorkányság élményét, másfelől azonban világosan ott állt előttem, hogy számomra ez egyfajta általában vett létet jelent. Igen, általában vett létet, amelynek nincsen olyan specifikuma, olyan részterülete, melyet ne lehetne akár máshogy is – vagy éppen sehogy – nevezni, de mégis: számomra éppen ebben az általánosságban nyeri el értékét és szerepét. Azaz nem kerestem kapcsolatot semmiféle csoporttal, nem igyekeztem semmiféle hagyomány felől megérteni azt a hívó szót, amely a boszorkányság felől fordult hozzám, nem voltam okvetlenül meghatva az irodalmi példákkal érzett közösségtől, nem gerjesztettem magamban szándékoltan a női bűverőt, egyszerűen csak éreztem, hogy boszorkánnyá lettem. Éreztem, és nem igyekeztem a mélyére látni, mert azt is éreztem, hogy a mélyén vagyok. Persze – olvastam. Alaposan utánajártam a dolognak, és viszonylag hamar föltérképeztem a boszorkánysággal kapcsolatos irodalom megközelítéseit, hipotéziseit, és korántsem kiforrott eredményeit. De a puszta tapasztalat akkor is erősebb maradt, s emiatt a puszta tapasztalatra való hivatkozás sem veszített erejéből: boszorkány vagyok és kész. Persze ha megkérdezték volna tőlem, ez egészen pontosan mit jelent, nem tudtam volna felelni rá, de senki nem kérdezte meg, mert mindenki látta a változást. Én magam sem határoltam körül boszorkány voltom mibenlétét, és meglepve figyeltem a gyanakvó, kíváncsi, irigy és lekezelő tekinteteket egyaránt. Úgy éreztem, valójában senkinek sem lehet hozzáférése ahhoz, ami bennem történik, ennek ellenére soha nem titkolóztam, sőt őszintén és szívből fogadtam a kérdéseket, miként nem rejtettem el sértettségemet sem az igénytelen vélemények hallatán.

Vallás volt ez? Nem ez a megfelelő szó. Ha mégis, akkor teljesen egyszemélyes vallás. Alkotókedvem- és készségem egésze helyet találhatott benne, szertartásaimat én írtam – magamnak, szimbólumaimat alapvetően én alakítottam ki – a magam számára. Nagyon sok örömem telt benne. Szabadságot, és ezzel együtt egyfajta tét nélküliséget jelentett mindez. Vagy inkább életforma? Talán még az sem. Ha mégis, hát olyan, amelynek nem lettek feltétlen következményei vagy eredményei. Nem tartottam magamat különleges képességűnek, nem éreztem késztetést, hogy a mágia bármilyen nemével, az okkult tudományok bármelyik ágával foglalkozzak, nem vágytam kiismerni a gyógynövénykultúra rejtelmeit. Inkább egyfajta lelkület, igen, ez volt – így, ilyen képlékeny módon, mégis, s ezt határozottan állítom, léttel és lélekkel telítetten. Ezen belül természetesen tisztában voltam azzal, mi történik bennem, mi szólít meg a boszorkányság által: az örök nőiség, a női misztérium. A pogányság eredendő női természete. Azt is tudtam, hogy már meglévő kulturális és spirituális mintákat ismétlek. Mindez nem zavart, hiszen a vallásosság minden esetben bizonyos minták ismétlése, de erősen foglalkoztatott, mi az én személyes helyem ebben. És miért a valláson keresztül szól hozzám. A némely esetben szakirodalomnak is nevezhető boszorkánykiadványok nem sokat segítettek, de nem is vártam ezt tőlük: tudtam, hogy ez egy egészen személyes út, amely elvezet valahová, úgy, hogy önmagából teszi fel és válaszolja meg a kérdéseket. A boszorkányságot tehát teljes egészében magánügyemnek tekintettem, a vele járó személyes szellemi erőteret természetesnek vettem, s nemcsak a nézeteim és gyakorlatom tekintetében, hanem a hozzá való viszonyom egészét tekintve a saját utamat jártam.

Boszorkány vagyok. Soha nem fásultam bele ebbe az érzésbe, talán mert az élmény és a körülötte hamarosan kialakult formavilág minden szép és kétes mozzanata engedelmesen, minden erőlködés nélkül lett az enyém.

– Ha jól értem, amit mond – szólalt meg Tiszai professzor, fölrántva szemöldökét, félrecsapva a tömjénillatú pipafüstöt –, kételkedik abban, hogy van párbeszéd lét és létező között, kételkedik abban, vajon megszólítottság-e az, ami magával történik, és kételkedik abban, hogy van-e válasz azokra a kérdésekre, melyeket föltesz magának mindaz, ami körülveszi és fölforgatja az életét.

– Kételkedem. Kételkedem abban, hogy valóban ilyen mélységű az, ami az emberrel történik. Kételkedem, pedig…

– Pedig nagyon jól tudja és érzékeli, hogy aki tagadja a létezés ilyen szintű alapformáit, az a választásaival, döntéseivel, viszonyulásaival éppenhogy igazolja ezeket az alapformákat.

– Tudom, de kételyem ennek ellenére nem mondvacsinált. Jóllehet minden percben, igen, bevallom, minden percben világosan érzem, hogy beteljesítek valamit, aminek ha nem is értem a tartalmát, de tapasztalom a logikáját, mégis minden percben kibillenek ebből a tapasztalásból, és rémülten keresem azt a lelkiállapotot, melyben ez a logika valóban bizonyosnak mutatkozik számomra. Vagyis… nem tagadhatom, hogy ez a szerelem rengeteg örömet ad nekem, de azt sem hallgathatom el, hogy a legbanálisabbnak mondható fájdalmak zavarnak. Ilyenkor pedig fölfakad bennem az öröm, és helyébe költözik a …

– szorongás. Ugye?

– Igen. Tudom, hogy gyermeteg problémának tűnik, de félek. Félek attól, hogy rendkívüli dolog történik velem, de egyszersmind attól is, hogy nem történik velem semmi. De leginkább attól félek, hogy nem tudom eldönteni, nem látom be igazán, ami most velem történik, rendkívüli-e vagy szinte nincs is jelentősége.

– Nyomot hagyni a világban, és nyomtalanul távozni: egyaránt félelmetes.

– Nem tudom, fenséges-e az ilyen szerelem, vagy egyszerűen nyomorult. Nem tudom, védtelenné tesz, vagy fölfokoz bennem valamit, ami talán már eddig is bőségesen megvolt. Mert azt tulajdonképpen kezdettől fogva tudom, hogy ennek az érzésnek nincs köze hozzá, és valahogy hozzám se igazán. Mintha független volna az én személyemtől is, mégis csak ebben a szerelemben érzem azonosnak önmagamat önmagammal. Mindez talán csak azért van, mert ő semmit nem tud a kínjaimról, de egyben tudom, hogy többről van szó. Vagy kevesebbről. Nem tudom. Képvisel, megjelenít valamit számomra ez a szerelem, de megrémülök, ha arra gondolok, hogy ez teljességgel független a személyességtől! Mi ez a személytelen erő, amely magával ragadott, és meddig tart még?

– Addig tart, amíg a sorsává nem lesz.

– A sorsommá? Dehát mi az én sorsom?

– Milyen riadtan, mégis milyen áhítattal kérdezi! Fél attól, hogy sorsa van? Vagy csodálkozik rajta? Nem tudom, mi a maga sorsa, Mariann. De egyszer majd megérzi, hogy van, és akkor azt is tudja majd, hogy mi az.

– De most nem értem, hogy mi ez. Ez az egész.

– Érti, csak azt hiszi, hogy ezzel a zavarkeltéssel még jobban megérti. Mert ebben is telhetetlen. Maga egyszerre fogékony és makacs lélek, és ez így okoz bizonyos nehézségeket. Végtelenül nyitott a játékra – a szó legnemesebb értelmében, de egyébként is, ha megengedi –, de alig várja, hogy abbahagyhassa, és egy másodpercnyi fölösleges töprengés után újrakezdhesse. Kizárólag sorsértékű fogalmakban képes gondolkodni, remekül érzi és éli magát ezekben, de el van képedve, ha valóban sorsértékű helyzetek adódnak magának. És mindezt tökéletesen belátja, elemzi és helyezi el saját történetében, ugyanakkor végsőkig hajthatatlan, végsőkig kételkedő. Pontosan tudja, hogy a létezés akkor hiteles, ha vallási természetű, mégis ki akar térni a szerelem abszolútumba hívó felszólítása elől. Nem az őszinteségét teszem mérlegre, hiszen a problémát nem ebben kell keresni. A türelmetlensége, az indulatai, a csillapíthatatlan szomja az, ami miatt kínlódik, miközben bőségesen kényeztetik az istenek. Voltaképpen mivel elégedetlen annyira?

– Egyedül vagyok. Nem tudok, nem tudom, nem…

– Nem tudja szeretni az embereket. Nem képes értékelni a dolgokat a maguk emberi voltában. Lesöpör mindent, ami nem méltó a nagyszabású álmaihoz. Maga csak az álmait szereti. Csak az eszméit. A rögeszméit. Maga egyszerűen nagyképű, kedvesem.

– Hát…

– De ez végül is nem olyan nagy baj. Csakhogy nem használja elég jól az ebből fakadó intenzitást. Nem gondolt még arra, hogy minden szenvedése mellett milyen irigylésre méltó a helyzete? Hogy milyen minősített ez a lét, amelyet a szerelem nyitott meg magának? Miért nem becsüli meg jobban?

– Félek elveszteni ezt a biztonságot. Úgy érzem, kívül kerülök mindenen. Meg merek tenni bármilyen mozdulatot, de belül akarok maradni azon belül, amin belül mindennek léte van. Ugyanakkor azt is tudom, hogy legalább egyszer kívül kell kerülnöm ezen a varázskörön. De hogyan? Mit kezdjek azzal, ami bennem van, kínoz és lelkesít végeérhetetlen?

Én csábítottam el. Már ha van értelme egyáltalán ilyen nagy szavakat használni. Az a fajta férfi volt, akit egy jól irányzott, s még csak nem is határozott mondattal el lehetett volna küldeni, amikor odalépett hozzám a presszóban vasárnap tíz óra felé. Nem volt tolakodó, talán még rámenős sem; sőt, tulajdonképpen udvariasnak tűnt, és sokkal kifinomultabb benyomást tett, mint a magafajta esti programot keresők. Az első gondolatom az volt: ez jó lesz. Hogy mire, azt nem tudtam, nem döntöttem el, nem is mérlegeltem a különböző lehetőségeket. A második gondolatom az volt: több van benne, mint amennyi látszik. A harmadik meg az, hogy végső soron mindegy.

Megengedtem, hogy leüljön, és újabb sört rendeljen. Hagytam, hadd beszéljen, s közben megfigyeltem. Biztos, hogy nem volt részeg. Ennek ellenére volt valami egyszerre bamba és éles az arckifejezésében, ehhez társult széles, ártalmatlan vigyora, ruganyos teste, viszonylag szép keze. Ez jó lesz – állapítottam meg még egyszer –, jó lesz a lealjasuláshoz.

Gyorsan átvettem a szót – éppen ott tartott az elbeszélésben, hogy műtősfiúként dolgozik, szerelmi bánatát már emlegette, egy pár sort szavalt is, József Attilától, de az „az ám, hazám”-nál elakadt. Átmentünk egy másik helyre. Az unicumospoharat feldöntötte, én pedig megtöröltem a kezét, és magam mellé ültettem. Elszántan, sietve, mereven csókolt. Megszorította a kezemet, engem pedig bizsergetni kezdett ez a mohó, mégis tartózkodó idegen test, ez a kellemesen hűvös száj. Gondoltam, próbára teszem. Az én gyermekkoromnak nincsenek vad emlékei bennem – leheltem a szájába e tagadhatatlan és szégyenletes igazságot, s ahogy sejtettem, ez a mondat kissé elbizonytalanította. Menjünk – javasoltam a tapasztalat diadalával.

Volt egyszer egy szeretőm, akinek az volt a szokása, hogy néha megemelt, majd visszadobott az ágyra. Ez a mozdulat idéződött meg bennem, amikor az első kapualjba fordultam. Azonnal belém nyúlt, de csak egy ujjal. Fölemeltem a lábamat, hogy jobban hozzámférjen, s megtámasztottam a kapu egyik faragott domborulatán. A kezét kifejezetten durvának éreztem, és ismét arra gondoltam: ez jó lesz. Nyelvével ugyanazokat az egysíkú, célratörő támadásokat intézte ezek után, s ezt hamar meguntam. Emberek jöttek az utcán, kuncogva haladtak el mellettünk.

Kiveszünk egy szobát – suttogta a fülembe. Nem – feleltem –, én itt akarom. Itt? – kelletlenül elfordult tőlem, én pedig kiszabadultam és elindultam az utcán. A hajamnál fogva visszahúzott, meglepő erővel harapott a nyakamba, a kezeit lassan és ügyesen csúsztatta végig rajtam, de éppoly érzéketlenül hatolt belém, mint az előbb. Hát, akkor menjünk le a Dunapartra – javasoltam. Ne hülyéskedj, gyere már – sürgetetett. Miért? Van annál romantikusabb dolog, mint a parton, a lépcsőkön kefélni? – kérdeztem. Erre nem tudott mit válaszolni, de a mozdulatai egyre türelmetlenebbek lettek, s valahol mélyen bennem is felgyülemlett néhány csöppnyi vágy, feszített a tudat, hogy végre elárul a testem. Ne itt – mondta még egyszer, már dühös volt. Bolond nőt fogtál ki, szegény, szégyenlős öregem.

– Gyere, lakik a közelben egy ismerősöm, fölmegyünk hozzá.

– Hol lakik?

– Itt, a rakparton.

– Kicsoda?

– Egy szerencsétlen vénasszony. Polli néni.

– Honnan ismered?

– A templomból.

– Micsoda?

– Mondom. Szobákat ad ki.

– Aha.

Tiszta, rendes ház, első emelet, szép kilátás. Polli néni szemlátomást idegbeteg, pénzsóvár vén kurva. Összefüggéstelenül károgott az éjféli időpont miatt, és meghatottan zsebre tette a pénzt. A szobában egy franciaágy, mellette roskatag fotel, üvegasztal, szemben egy ócska szekrénysor, az ablak előtt pedig egy termetes, viruló ficus benjamina. Húzok ágyneműt – Polli néni megtáltosodott, készségesen megágyazott nekünk. A másik szobában egy újságíró lakik – közölte, és eltűnt.

Nem nyúlt hozzám, sietve levetkőzött, és valami katonás izgatottsággal befeküdt az ágyba. Az alsóneműt magamon hagytam, melléfeküdtem. A hüvelykujját a számba dugta, a nyelvemen újra és újra végigfutott a saját fanyar ízem. Az előbbi indulat mintha elszállt volna belőle, hosszan, figyelmesen nézte a szám mozgását, nem csókolt, csak fölnyalta a kicsorduló nyálam. Ráfordultam, szétnyitottam a lábamat, megejtő hangokat hallatott, nem nyögött, inkább mintha dúdolt volna. Kinyalsz? – kérdeztem –, annyira szeretem. Átfordított a másik oldalra, a fenekemet olyan kényelmesen emelte meg, a lábamat olyan akkurátusan igazgatta el a vállán, mintha gyereket pelenkázna. Gyorsan, keményen nyalt, de hosszas szürcsöléssel szívta ki a nedvemet. A bugyim a kezében maradt, azzal együtt nyúlt föl a nyakamig, többször végigszántotta rajtam.

Ez már egy más világ. Hideg és kusza. Hálátlan, gazdag, mégis sivár világ. És nem, nem békít ki magával. Minden érzése életet teremt nekem és életet vesz el tőlem, új reményt ébreszt és olt ki bennem. Minden mozdulatnak súlya van, de mindegyik a hiábavalóság súlyától terhes. Elina csak annyit mondott rá: jellemtelen alak, de mit mondhattam volna én? Mit mondhattam volna? Mit tehettem volna, hiszen a szerelmem hetek, hónapok múlva sem jelentkezett? Ha telefonon kerestem, egy-egy szellemes és nagyon kulturált üzenetet hagyva a rögzítőn, nem hívott vissza. De nem is nagyon kerestem így. Irtóztam a hangomtól, amelyik ott hangzik, egyedül a szobában, ahol azelőtt együtt voltunk. Irtóztam a hangomtól, amely remegett. Nem kerestem többé telefonon. Mindenütt kerestem. Utcákon, hidakon, presszókban, parkokban, könyvtárakban, mindenhol. De mindenhol nélkülözte őt a tér, ahol én voltam. Néha hallottam róla egy-egy elejtett mondatot, ezeket melengettem, szerkesztgettem magamban. Távoli támpontok, s egyre nagyobb képzelet: ez jutott, ez maradt nekem. Már mindent elképzeltem róla. Már a könyvéből sem tudhattam meg újat. Leveleket kezdtem írni, pedig még sohasem írtam szerelmes levelet. Az elsőket el akartam küldeni, de minél szerelmesebbek lettek a levelek, annál inkább tudtam: sohasem fogja olvasni őket. Olykor keserves sírásra fakadtam, utcákon, hidakon, presszókban, parkokban, könyvtárakban. Aztán elővettem a naplómat, és írni kezdtem. Eleinte irtóztam a papírra hulló, szakadozó, áradó tollsercegéstől, de észrevétlen hozzászoktam. Néhol lüktetett, néhol elernyedt a lendület, néha röptettem, néha csak vonszoltam a betűimet. Eleinte irtóztam tőlük, aztán megszoktam őket. Akármikor abba tudtam hagyni, amit éppen csináltam. Abbahagytam, és elkezdtem írni.

Amikor legutóbb átléptem házának küszöbét, olyan tüneteket produkáltam, amelyek nemcsak a jó modorban való jártasságomat illetően, de a pszichés állapotomat tekintve is kétségeket kelthettek Önben. Azt a kétségbeesett és az önuralmat szokatlanul nélkülöző magatartást alighanem zavaró, megbotránkozató, sőt talán közönséges, tolakodó lépésnek találta – mindent megmagyarázok, egyelőre csak arra kérhetem, ne haragudjék rám! Bár, ha most kellene választanom rokonszenvének esetleges elvesztése és az életéről való megbizonyosodás között, én e mostani józanabb pillanatomban is az utóbbit választanám. L. M.

Az Ön élete olyan gazdag! A műveltsége, a tapasztalatai, a világa, az ezek nyomán sarjadt tudása, a munkája! Mindennek van jelentősége, súlya, tétje. Csodálom magát. Tanulni szeretnék magától. Végül is mi az, ami az embert elhelyezi a dolgok között? Ugye nem elég az intellektus megtartó ereje? Ugye nem elég a megfigyelés éthosza, a tudás szüntelen gyarapításának és értékelésének útja, az emberi közösségben való önzetlen részvétel, s az a pár ember, akivel a szellemi testvériség szépsége s melege köt össze? Ugye mindenképpen szükséges, hogy az ember megtalálja a valamely hagyománnyal való egészen bensőséges kapcsolatát, ugye ez az a pont, amely végül biztonságot ad? Hogyan érezheti magát az ember otthon a világban, ha minden érzékelése az átmenetiség döbbenetéhez vezeti, s hogyan tudja elfogadni a dolgok eme kiismerhetetlen jelentőségét, ha mégis minden idegszálával őrzi a megismerés mámoros és kétségbeesett végtelenségén belül önnön létének csillapíthatatlan igazolási vágyát?

Szerelmes levél? Nevetséges. A legabszurdabb műfaj. Szeretem én az abszurdot? Nem. Téged szeretlek. Elmés mondatok, furfangos kísértelek, eszeveszett szavak? Nem. Ízléstelen, tapintatlan, tolakodó szöveg! Szeretem magát? Mindenki ezt mondja. Mit számít, hogy én meggyőzőbben adom elő? Mi közöd neked hozzám? Semmi, Istenem, semmi. Eleve vesztes szavak. Már elvesztett szavak. Elvesztettelek. Szerelem? Nevetséges. Klisészerű szerelem. A tehetséges és ingerszegény környezetben levő ifjú hölgy elhatározza, hogy szerelmes lesz egy tagadhatatlanul nem mindennapi férfiba, mert szüksége van erre az erőtérre, hogy – de miért is? Már nem emlékszem. Már nem tudom. Már csak a szerelmet tudom. Ugye ezt untad meg, ezt a klisét? Nem volt elég érdekes, ugye? Nem voltam elég romlott, ugye?

Én nem vagyok idegen. Én ismerlek. És jobban ismerlek, többet értek belőled, mint bárki más a világon. Mert én szerelmes vagyok beléd. Senki nem láthat olyannak, mint én, de én látlak a legjobban. Olyannak látlak, amilyen vagy. Terhes vagyok, terhes vagyok tőled. Rám néztél, és teherbe ejtettél vele. Nem. Nem néztél rám. Én néztelek téged. Addig néztelek, míg át nem vettelek magamba. Már bennem vagy, a terhedet viselem. A magam terhét. Tőled való terhemet. Ha tudnád, mennyire vigyázok magamra azóta! De te! Te kiteszel engem mindenféle veszélynek! Miattad fogom elveszteni magamat. Érzem, ahogy növekedsz bennem. Mindenemben növekedsz és bennem maradsz. A bőrömön érzem, ahogyan kiterjedsz bennem, kipattan tőled a bőröm. Belülről ejtesz sebeket a testemen. Belőlem nem születik élet. Belőlem nem születik semmi. Nem születsz meg belőlem. Bennem maradsz, megkötsz bennem, megölsz. És én még csak zaklatni se merlek. És még csak nem is fenyegetlek azzal, hogy megölöm magam, még mielőtt te ölsz meg engem.

Minden egyetemi félév során eljön az a három-négyhetes időszak, amikor az ember úgy érzi, „javában zajlik a félév”. Ez nem feltétlenül a három szorgalmi hónap közepe tájára esik, lehet előtte is, utána is, nincs benne logika. Onnét lehet észrevenni, hogy a hallgatóság tetemes része mással foglalkozik, szinte eltűnik az egyetemről: nem szállja meg a közeli presszókat, mint a félévkezdés lázas ügyintézéseinek szüneteiben, s nem vonul csapatostul a könyvtárba a vizsgaidőszak nem kevésbé fölfokozott hangulatának jeleként. Minden zökkenőmentesen zajlik: előadások, szemináriumok, gyakorlatok, tréningek, szakmai összejövetelek, s közöttük a csönd. Ilyentájt a pszichodráma-foglalkozások is nyugodtak, majdhogynem unalmasak, csak a végzősökben van valami lappangó szorongás, melyet nem lehet pusztán a következő félévi államvizsga tényével vagy a már folyamatban levő álláskeresés, kapcsolatbiztosítás bizonytalanságaival és sikertelenségével magyarázni. Valami furcsa köztesség-érzés ez, de nem az egyetem és az élet közötti átmenet természetes lelkivilága. Az ok alighanem abban a lassan hagyománnyá vált szokásban keresendő, hogy szinte senki nem a tizedik félévben akar végezni: kérvényezi a tizenegyediket, s mivel jól és jobban hangzó indok mindig akad, mindenki meg is kapja az engedélyt. Honnét lehet tehát fölismerni egy végzős pszichológushallgatót akkor, amikor javában zajlik a félév? Onnét, hogy cél nélkül kóvályog az egyetem épületében, a legszokatlanabb helyeken telepszik le, hogy az ablakon át bámulja a szemközti ház érdekfeszítő tűzfalát, mintha az elmúlt években a vizsgákra várva nem lett volna elég ideje alaposan kitapasztalni minden repedését, szívesen szóba elegyedik akár egy elsőévessel is, és nem fennhéjázó tanácsokat ad neki, hanem melegszívű figyelemmel hallgatja kedves csacsogását. A végzős szeme fátyolos; és többnyire a hangja is az, mert a végzős többet cigarettázik, mint valaha, miközben azon tűnődik, mit szeretett ebben az egészben annyira. Ez nem valami negédes nosztalgia – ó, ha csupán az volna! –, ez olyasvalami, amit talán meg sem lehet érteni. Még akkor sem, amikor a végzős egyszer csak a kínnehéz kapuból visszafordul, és köszön a portásnak, aki annyi figyelemre se méltatja, mint eddig.

A pszichodrámacsoport évfolyambulit rendezett, mint minden évben. Afféle búcsúztató ez, amelynek során a végzős hallgatókat előre nem meghatározott módon vetik alá a gólyabálon szokásos próbatételeknek. Minthogy az egyetem régóta nem foglalkozik már azzal, hogy mindennek valami hivatalos és emelkedett közeget biztosítson, a két iniciációs eljárás teljesen átkerült a hallgatóság sajátos, öntörvényű értelmezésének körébe. Mi a züllést professzionálisan űzzük – ez a meggyőződés hatotta át minden évben a készülődést. A készülődők pár évig még züllenek, aztán éppoly meggyőződésesen lesznek tisztes családapák, családanyák, szakértők, hivatalnokok, mint amilyen meggyőződéssel nem azok most. Ez az élet természetes rendje – állapítják majd meg, és igazuk van, látszik rajtuk. Vannak azonban olyanok, akik az ilyen bulikon is idegenek, és éppoly idegenek lesznek akkor, a konferenciák utáni fegyelmezett munkavacsorákon is. Nem emlegetik föl jóízűen és elborzadva a régi bulik hőstetteit, mert tudják, hogy a veszély máshol van. És nem múlt el.

Az ez évi búcsúztató nehézkesen indult. Nem verődött össze időben az a három-négy társaság, amelyik megalkotta volna az éjjeli drámajáték informális csomópontjait, az emberek inkább lézengtek, a jól begyakorolt kötések nemigen akartak létrejönni. Magam is jóval éjfél után érkeztem. Hol a gyönyör, hol van a mára nekem rendelt gyönyör? – kérdezték a szemek, mint megannyi felvillanó fény. Láttam tágra nyílt, ijedt tekinteteket, összehúzott, figyelmet imitáló vonásokat, kemény, cinkosságot kereső – különb vagyok ezeknél, és látom, hogy te is – pillantásokat, elomló, félig már síró arcokat, s láttam magábafordult szemeket, láttam jégjózan, könyörgő szemeket, csak a magam szemét nem láttam meg ezek között. Kóvályogtak még úgy, ahogy én, tétova, de bennfentes képet vágva a négyszobás lakás útvesztőiben: néhányan, akik éppoly émelyítőnek találták volna, hogy megvessék az ilyen rendezvényeket, mint hogy részt vállaljanak belőle. Velük diszkréten egymásra mosolyogtunk, és elmentünk egymás mellett.

A konyhában már éjfél előtt véget ért az első roham, egypár szendvics árválkodott a tálcákon – körülbelül négy óráig nyugalom lesz, itt meghúzhatom magam, gondoltam. Attól nem féltem, hogy unatkozni fogok, aki szerelmes, sohasem unatkozik. Nem is éreztem rosszul magam. Ha valaki jön, akár beszélgetek is vele, ha nem, elmerülök magamban. Bort ittam, hűvös fehérbort, nagyon jólesett. Az ablakon át a Holdat néztem. Izzott, dús ezüstfénnyel, mely újra és újra arannyá erősödött, először azt hittem, a szemem káprázik. Olyan volt, mint egy álarc, melyen át- meg átsüt a mögötte sugárzó tekintet. Gyönyörű volt. Ez csoda – gondoltam. Szólj hozzám – kértem. Benyitottak a konyhába, az egyik végzős évfolyamtársam volt. Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte kissé már szétesett hangon. A Holddal társalkodom – feleltem. Szóval te is megőrülsz teliholdkor – mormogta és kiment. Hallottam, amint részeg megilletődöttséggel ismételgeti a szokatlan igét: társalkodom, társalkodom, társalkodom. Lapos-párás pillantással újra fölnéztem a látomásra. Szólj hozzám – kértem még egyszer. Szerelmes vagyok – suttogtam –, olyan nagyon szerelmes vagyok. A fejem magától hátracsuklott, de a szememet nem vettem le az ezüst-arany Holdról, nem is tudtam volna. Szerelmes vagyok, segíts rajtam. Kihúztam hajamból a hajtűket, a földre ejtettem őket. Szerelemes vagyok, segíts nekem. Kedvtelve járattam kezemet a hajamban, mintha a holdvilágot fürdetném benne. Halkan fölkacagtam ezen a közhelyes hasonlaton, s a hangomat furcsán idegennek éreztem, de tetszett a dolog. Végig tudatában voltam mindennek, de tudat és akarat teljesen eggyé vált. Kitöltöttem egy pohár bort és az ablakhoz léptem. A Hold felé emeltem a poharat. Ne mondd el senkinek – kértem, ittam egy kortyot, majd a többit puhán magamra öntöttem. Elvesztem az eszem – szólalt meg egy hang mélyen bennem. Nem baj – válaszoltam, mélyről szálló sóhajjal. Szétnyitottam a ruhámat, megmutattam magamat a Holdnak. Érzékeltem, amint valaki benyitott a konyhába, összefogtam a ruhát, karba öltött kézzel álltam, nem fordultam meg. Mariann – szólított meg incselkedő hangon az előbbi évfolyamtársam –, biztos, hogy jól vagy? Ha pszichológusra van szükséged, itt vagyok. Semmire nincs szükségem – feleltem a lehető leghidegebben, nehogy föltegye a következő kérdést, olyan fölösleges. Hát, jó, ha így gondolod – lassan csukta be az ajtót. Szerelmes vagyok – merültem vissza a Holdba – tudod? Szerelmes vagyok. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy meztelenül érintkezzem a puszta földdel, hogy besétáljak a vízbe. Mariann! Itt vagyunk, többen is! – a konyhaajtó kicsapódott, három teljesen elázott kedves bolond lógott körülötte, mindhárom a tavalyi tudományos diákkori konferencia biztos befutója. Menjetek a pokolba, miért nem hagytok békén?! – kirohantam a konyhából, a lakásból a kábulatban botladozók közül, le a lépcsőn az utcára.