Megjelent a Felügyelő könyve. A könyv, a kriminológiai összefoglaló, amelyről az első találkozásunkkor beszélt nekem. Adott egy példányt, amelybe ajánlást is írt: Mariannak, szeretettel és nagyrabecsüléssel, Báthory Ervin. Olyan nagy becsben tartottam ezt a kötetet, amelyhez képest Bernáth Antal könyveinek kultusza igazán jelentéktelennek minősült. Pedig valójában nem szerettem ezt a könyvet. Nem, nem ez a jó szó. Inkább: idegen volt nekem ez a könyv. Idegen, és mégis… minden, minden sora visszaigazolta számomra azt, amit a Felügyelőről az első pillanattól kezdve gondoltam. És éppen emiatt mögéláttam jólformált sorainak, mögéláttam szenvedélyes, sokszor körülményes gondolatmenetének, s annak ellenére, hogy sohasem tartottam túlságosan egyértelmű, közvetlen összefüggésnek az ember személyes világának és pályaválasztásának kapcsolatát, sőt kifejezetten durva és közönséges dolognak tartottam ennek firtatását, világosan éreztem, hogy számára ez az egész kriminológia – ürügy. Olyan terület, amelyben megélhet bizonyos élményeket, bizonyos tartalmakat, s jóllehet ez korántsem von le szakmai értékéből, mégis kiáltóan látszik a személyes vonatkozás. Hőskomplexus? Kíméletlen, néhol szinte émelyítő ingerkeresés? Nem. Nem így. Sohasem kételkedtem a Felügyelő munkájának hitelességében, de éreztem azt a másik világot, az ő világát, amit ezzel rejt el, s amibe én mindenáron betekintést akartam nyerni. Ezért volt idegen nekem ez a könyv, ezért keltett bennem ellenszenvet, bár nem tudtam elválni tőle, magamnál hordtam mindig: bizonyította, majdhogynem dokumentálta számomra ezt a világot, ugyanakkor azonban kijjebb tolta megismerhetőségének határait, s tovább fokozta vágyamat, hogy teljes bizonyosságot találjak mögöttes tartalmának valóságáról. Nyugalomról szó sem lehetett. Előttem volt a bizonyíték, és előttem volt az akadály. Ittam ennek a könyvnek a betűit, mértéktelenül merültem alá a Felügyelő szellemébe, és olyan zaklatott voltam, mint még soha. Olvastam, olvastam, olvastam, aztán egyszerre csak fölnéztem, és hangosan a következőket mondtam. Ebbe a férfiba bele fogok szeretni. De szólhat-e ez az érzés másról, mint az ő erejéről és az én vágyamról? Milyen szerencsétlen találkozás. Lehet-e ebből szerelem? Valami tiszta? Vagy már most romlott és hazug az egész? Mert én nem áhítom sem az ő démonait, sem a magaméit. Nem tudom, kívánom-e igazán ezt a veszélyt. Pedig minden jel arra mutat, hogy igen. Mert, igen, elszánt vagyok és kegyetlen, olyan vagyok, mint ő, és ha rá gondolok, mindig érzem a minden megfontolást nélkülöző őrület közelségét. És ez az őrület olyan ígérettel lép föl, amit nem tudok elveszteni. Hiába fáj. Én nem tudok elgyengülni. Belepusztulok, ha nem bonthatom meg a magányát. Ebben az érzésben nincsen irgalom.

Egyszóval megérintett valami, amit végzetnek szokás nevezni. Tébolyult voltam aznap este. Mászkáltam össze-vissza. Végül elmentem a Kamillába. Ittam egy sört. Még egy cigaretta – gondoltam –, és hazamegyek. Egyszer majd kikezeltetem ezt a jó kis Kékszakáll-komplexusomat, döntöttem el. De nem most. Fölnéztem, mintha kilökném a jövőmbe e majdani terápiát, és az ajtóban ott állt a Felügyelő.

Az ajtóban ott állt a Felügyelő. Azt hittem, rosszul látok. Egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha látomásom van. Ilyen állapotban. De nem. Ő volt. Nem lehet igaz – gondoltam –, és igaz volt. Ez most a Gondviselés, a keserves mindenségit neki, vagy valami más? Ennek most így kellett lennie vagy lehetett volna másképpen is? Most azért van itt, mert ide vonzotta az, amit érzek? Azért, mert szükségképpen összeránt a végzet? Reménység! mely hitegettél, nemcsak a szerelem ígéretével, hanem azzal is, hogy érzéseinknek van helye a létezésben, ez volt a legszebb csalásod. Sohasem gyűlöltelek érte, magamat gyűlöltem, amiért hittem neked, és a magam kicsiny üdvtörténetébe vezettem a vegytintával írott soraidat. Pedig te ismeretlen nyelven írtál. Odavezetted, odavonzottad hozzám, akit szerettem, és én mélységesen megrendültem, mert gondviselésnek véltelek, mely egyértelműen hozzám szólsz és engem tartasz azon az úton, melyet magam választottam, de a jóváhagyásoddal. Tudom már, hogy csak kényszerítettelek rá, hogy megcsalj, én küldtelek magamhoz ezzel az ördögi tervvel. Reménység, mely éltetőm voltál, s az vagy még ma is, ez volt a legszebb csalásod. De nem az utolsó.

Varázsütésre kezdtem el remegni, mint mindig, ha megláttam. És varázsütésre öltöttem föl magamra, ösztönösen, minden szándékosság nélkül, számomra is mindig meglepő tökéletességgel a legsikerültebb szerepemet: a tehetséges, öntudatos, kissé bolond pszichológusnő álarcát. Fölálltam, odaléptem, kezet fogtunk. Nagyon jó illata van, hatódtam meg, biztosan randevúra készül. Remélem, nem itt lesz.

– Hogy van? – kérdezte.

Megbénított a közelsége, mint mindig. Hogyan tudtam mégis mindig ilyen összeszedett, majdhogynem szellemes lenni? Hogyan?

– Köszönöm. Egészséges vagyok, életerős és boldogtalan.

– És bővebben?

– Sokat dolgoztam, és megszomjaztam.

– Én is. Van társasága?

– Nincs. Leülhet.

Leült, rendelt, beszélgetni kezdtünk. Észrevettem, hogy ivott már. Féloldalasan ültünk, ha nem néztem rá, a dekoltázsomat bámulta. Milyen védtelen – gondoltam magamban.

– Bocsánat, igyekszem jobb társaság lenni – mondtam, néhány perces csönd után, mikor a jelentéktelen témákból kifogytunk. Fölélénkült.

– Nem. Olyan legyen, amilyen.

Ha tudná, hogy lehetetlent kér! Ha tudná…

 

Nem tudom, sokat voltam-e szerelmes életemben, de az bizonyos, hogy mindig kerestem és szívesen fogadtam a szerelem állapotát. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy hajlamos voltam emelkedettebben gondolkodni róla, viszonylag korán megértettem már – jóllehet ez a korai elköteleződés korántsem tartott távol a szenvedésektől – az összefüggést a szerelem létélménye és a lét megismerésének folyamata között. Tudtam, méghozzá azzal a kacér, kétségbeesett nemtudással fűszerezve tudtam, hogy a szerelem megközelíthetővé, elérhetővé tesz számomra valamit, amely nem ő maga. És amely nem veszi el tőlem a szerelemben való hitet – de az azon túleső hívást sem oltja ki bennem soha. Mindez persze nem járt azzal, hogy a szerelem és amit többnyire mindannyian a szerelem vonzáskörzetébe sorolunk mint tapasztalatot, rádöbbenést vagy egyéb lelkiállapotot, mindig emelkedetten ért el hozzám, sőt. Ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy olykor elbűvölt, ha éppen nem a legpusztítóbb magányba taszított, a „szerelemnek” az a szélsőséges természetrajza, amellyel szembesülni voltam kénytelen, mindahányszor ez az érzés elért, megragadott és magáévá tett. Igen, az érzés. Az érzés maga. Vagyis: függetlenül az embertől, akit szerettem, és aki, ha éppen erről volt szó, viszontszeretett.

Ezért nem tudtam soha szerelmet vallani. Úgy éreztem, bármi, amit mondanék, nem őt, s még csak nem is engem, hanem magát a létet, vagy inkább a szerelmet érinti. Ha szerelmes levelet írtam, nem magamról, nem is a másikról, hanem a szerelemről szólt. A szerelemről magáról. Hiába akartam vallomást tenni, esszé kerekedett belőle. Éppen ezért nem is írtam soha. Nem akartam látni, hogyan lesz az életből irodalom, s hogyan lesz a szerelemről való beszéd a másik megnyerésének kísérlete helyett a szerelem megértési módjává. És hogyan lényegül át a közlés vágya a kifejezés áhítatává. Ha arra gondoltam, szerelmem más nőt ölel, éppúgy felsikoltottam a fájdalomtól, mint bárki más, kezembe temettem arcomat, hogy visszafojtsam kitörni készülő átkomat, de miként a sikoly is rögvest átváltozott egy jóstílusú írás felütésévé, úgy az átok is akaratlan retorizált módon szakadt ki a számból. Sőt, máris készen állt bennem egy gondolatsor a féltékenység, az idő és a lét kapcsolatáról. Vagyis nem tudtam eleget szenvedni? Talán nem. Nem maradt rá időm, mert a szenvedésem rögtön lehetővé tett számomra valamiféle megértést, amely azonmód magához vonzott, hogy az érzés felcsapott belőlem – s ezen nem intellektuális feldolgozást értek csak, sztoikus belátást, belenyugvást pedig egyáltalán nem. Nem tudtam eleget szenvedni, de ez nem jelenti azt, hogy nem szenvedtem. Akik ismernek, tudják, hogy így van. Szenvedtem, de tudtam, hogy bizonyos értelemben csak – csak? – imitálom a szenvedést, mert… Miért is? Mert nem tudtam belehalni, bármennyire akartam is, nem tudtam boldogtalan lenni, bármennyire az voltam is, nem váltam nyomorulttá, bármennyire annak is éreztem magam. Nem, mert valahogy minden azon a mindenen belül volt, ami megnyílt számomra a szerelem által. A szerelem által, mely nem tudatos, nem önkényes választás volt soha, mégis metszően tudatossá, s eléggé önkényessé tett engem. Ez nagyon bántott. Pedig biztosra veszem, hogy ilyenkor voltam a legközelebb a szerelemhez. Ha nem is a másikhoz. Néha határozottan úgy éreztem, hogy csak azért vagyok szerelmes, hogy megismerjem a szerelmet. Sőt, a szerelem mindent átfogó horizontja által a létet. Lehet, hogy ez így természetes. Lehet, hogy nem szól másról, mint a legteljesebb egoizmusról, és annak a lehető legkörülményesebb magyarázatáról. Márpedig én szellemi értelemben sohasem tartottam bűnnek az egoizmust. Mégis, bántott ez a közvetettség a másik ember felé, és bántott ez a közvetlenség a szerelem felé. A másik embert valamiféle ráadásnak tekintettem, ha úgy tetszik inspirációnak – és ebben semmi lefokozó modalitás nincsen –, aki kerete ugyan, de nem vonatkozási pontja az érzéseimnek. A szerelem elsősorban nem a másik személlyel volt azonos, még ha kínosan vagy éppen mámorosan hozzá kötődött is, hanem a mindenséggel, a végtelen térrel, amelyet a szerelem nyitott meg számomra. Tudom, hogy mindezzel nem mondok újat. Nem is szándékozom felülírni az erről szóló irodalmi hagyományt, csupán a saját történetemben betöltött szerepét szeretném végre megérteni. És azt is tudom, hogy ezzel nagyjából mindenki így van: aki volt már szerelmes, ismeri a szerelem önmagában való teljességét, amelyhez szinte nincs is szükség – s egyben persze nagyon is van – a másik személyére, vagy inkább létére. És nem is ez az, amit igazán megérteni akarok. Magamat akarom megérteni végre.

Tudom, hogy a választ keresését a szerelem és megismerés bonyolult egységével, együtt-létével kell kezdenem. Miként ugyanis a szerelem, úgy a megismerés sem volt soha emberhez kötve az én számomra. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, soha nem emberek által léptem előre: az eszmék közvetlenül értek el hozzám, közvetlenül tettek magukévá. Soha nem jelentett nehézséget az, hogy megismerjek, szinte egy pillanat alatt megértsek valamilyen szellemi tartalmat, valamilyen problémát, gondolatot; és soha nem járt szinte semmiféle erőfeszítéssel az, hogy beleérezzek egy másik ember állapotába, lelki rezgéseibe, abba, kicsoda ő – olyannyira nem, hogy nem is érzékeltem a megragadás, megértés határát. Persze tudtam, mi ez: az intuíció. De nem úgy érdekelt, mint a saját képességem, hanem úgy, mint a dolgokhoz való viszonyom egésze. És nem csak úgy, mint afféle vezérfonal vagy alapvető kapcsolati forma. Hiszen valójában mintha nem is lett volna kapcsolat! Mondom: érintetlen maradtam, hiába voltam teljes egészében érintett. Soha nem volt szükségem arra, hogy emberek termékenyítsenek meg, engem dolgok, ideák, lelkületek tettek magukévá, mondhatni közvetlenül. Én voltam az, aki a dolgok közepébe hatoltam, s mindig megtaláltam azt a helyet, ahonnét uralhatom őket, s másokat ezáltal termékennyé tehetek. Ugyanakkor sohasem az uralkodás vágya vezetett. A megismerés vágya volt, bár a kettő közötti összefüggés igen érzékeny. A kettő között alighanem ott áll, legalább is mindkettővel szoros kapcsolatban áll az én feledhetetlen élménye. Az én tudata. Az öntudat, amely által egyedül vagyok: én és a világ.

 

Sok boldog, áhítatos órát töltöttem én soha fel nem fedezett, remek életműveddel, amíg a szerelmem otthonának rejtekeit járta be felajzott képzeletem, kedves, örökkön áldott Bernáth Antal! Igen, a sors úgy hozta, hogy a rólad elnevezett utcában lakott, s így lettél te is életem középpontjává – hányszor, hányszor hanyatlott oda lázas homlokom könyveid hűvös lapjaihoz, hányszor enyhítették ízes mondataid, jóravaló stílusod lelkem egyre nehezülő terhét! És nehogy azt hidd, hogy huszadrangú könyvtárakból kölcsönöztelek ki (bár, ahány könyvtárban csak jártam, tisztogattam, simogattam könyveidet)! Jártam utánad, kutattalak, kerestelek, egyszer még Szegedre is leutaztam, hogy megszerezzem egy ritka példányodat, amit egyenest az ágyamba vittem, ott olvastam, ott öleltem! Szép könyv, igazán, át- meg átjárja még ugyan a fiatal intellektus természetes önélvezete, a korrekt és ihletett tudás egyelőre kiegyensúlyozatlan vonzereje, de így szép, így igaz, így ragadt magával újra és újra. Százszor, ezerszer ittam én magamba szavaidat, kívülről tudtam, imaként suttogtam, vágyó könnyeimmel vegyítettem őket! Hogy szerettem hivalkodás nélkül följegyzett történeteidet, bátor, figyelmes utazóm! Milyen fogékony, mélyérzésű elmét ismertem meg általad! Tényszerű voltál mindig, a tudomány elkötelezettje, de a poézis hívott magához minduntalan, én tudom. Nekem te költő maradsz mindörökre, született lírai alkat, szellemes, rejtőzködő poéta – előttem nem maradtál rejtve. Bernáth Antal, ismertelek. Ismertem a szavaidat. Nagyon szerettem őket. De akkor este a legjobban, s nem szerettem senkit így a halottak közül – mikor a Felügyelő meghívott magához. Ez nem presszómunka – mondta, s földiktálta ezerszer áldott nevedet! Először el sem hittem. Ott leszek, ott leszek hát nála, amiről eddig csak álmodhattam, olyan intenzitással, mely csak a beteljesületlen álmokat illeti meg! Bevallom, még sírtam is. Sírtam, mert azt hittem, innentől kezdve már biztosan nem lehet véletlen, ami velem történik, azt hittem, most már valóban utat találtam oda, ahová az elmúlt hetek minden perce vonzott. Hogy beleszokik az ember a szerelembe! Mert a minden perc nem a kitöltetlen idő tartalmát jelenti, nem az ébredés körüli eszmélkedést, sem az elalvás előtti merengést, nem a felívelő időt, a váratlan hálaadást és a csak káromkodással elüthető időt, hanem a minden percet, a jelenvaló idő egészét, teljes és olykor nem is érzékelhető kitöltöttségét – itt nem lehet lazsálni, elkalandozni, pihenőidőt kérni, üresjáratokat fúrni, az órát kétpercenként későbbre állítni, alkudozni, hogy ne kezdődjék még az idő, vagy hogy ne végződjék, mert itt egy idő van, és az mind az övé.

A készülődés ünnepi volt. Még a templomba is elmentem. Néri Szent Fülöp szobra előtt majd’ egy órát imádkoztam, s csekélyke pénzemből tetemes összeget áldoztam. Amióta szerelmes voltam a Felügyelőbe, először éreztem, hogy nem érdemeltem ekkora kegyet. Nála lenni! A székében ülni, a csészéjéből inni, az asztalára tenni a kezem, a szőnyegére lépni, a legbensőbb tárgyi világát látni, ellesni egy-egy morzsányi rendetlenséget, egy-egy véletlen kitárulkozást, félig nyitvahagyott fiókot! Minden gondolatra forró hála öntötte el a szívemet. És persze – rettegtem. Biztosan éreztem, hogy összeesem az ajtajában. Annyira biztosan éreztem, hogy szinte nem is tiltakoztam e lehetőség ellen. Azért a szöveget előre megírtam – pedig sohasem csináltam még ilyet. Mindig is bíztam a nyelvben, és abban is, hogy intellektusom sohasem hagy cserben: ösztönösen véd és összefog engem. De azért megírtam. Megírtam és megtanultam. Szeretném rituálisan tudatni Önnel, hogy mélységesen megtisztel és meghat engem azzal, hogy a dolgozószobájában fogad, és mivel ennek a rendkívül telített lélekállapotnak a jeleit úgysem rejthetem el Ön elől – nem is akarom –, éppen a szóvá való megformálásának erejétől remélem, hogy az izgatottságom valamelyest alábbhagy. Ezt mondtam neki, amikor átléptem lakásának küszöbét. Szegény szerelmem. Mert erre természetesen semmit nem tudott felelni. Kezdettől fogva és mindvégig úgy beszéltem vele, mintha egy regényből olvasnám. Ő nem lehetett erre fölkészülve. Mert, igen, én már akkor is írtam ezt a regényt. Regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna róla. Szerelmesregényt. Istenem, mennyire szerelmes voltam! Milyen áradón, álnokság nélkül voltam szerelmes! Hányszor, hányszor képzeltem el, milyen lesz, ha nála leszek – és soha nem hittem, hogy ez valóban megtörténhetik –, és mégis! Igen, zavartalanul boldog voltam azokban a napokban, és akárhányszor merültem alá ebbe a boldogságba, ha fölemeltem a fejem, hogy újra szétnézzek a felszínén, mindig ugyanazt a boldogságot találtam. Szerelmem! Olvasod te ezeket a sorokat valaha? Megtudod valaha, hogy mennyi boldogságot adtál nekem? Minden fájdalmat elfeledek, ha ezekre a napokra gondolok. Háromkor várom a dolgozószobámban – gyönyörű mondat volt ez akkor nekem.

Miután az előbbiekben ismertetett köszöntő szöveggel belekezdtem regényem újabb fejezetébe, valamint sikerült megúsznom az ájulást (öt Unicum), leültetett a dolgozószobában, s kiment kávét készíteni. Ültem a fotelban, és mondogattam magamban: ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz. Fullasztóan meleg volt a szobában, meghatódtam: bizonnyal miattam kapcsolta föl ennyire a fűtést. Kávéztunk, és beszélgetni kezdtünk. Mindenről beszélgettünk, nemcsak a szakmáról. Vajon rájött-e már akkor, hogy a szakma csak ürügy? Nem tudom, de úgy éreztem, nyitott felém. Szívesen mesélt az életéről, s én szívesen hallgattam. Néha olyan történeteket is elmondott, melyeket csak régi ismerősöknek szokás. Ezt furcsálltam; nemcsak azért, mert éppúgy lehet a közömbösség, mint a bizalom jele, hanem azért is, mert ilyenkor olyan embernek tűnt nekem, aki nem reflektál kellőképpen önmagára. Mert az, hogy szerelmes voltam, nem jelentette azt, hogy nélkülöztem irányában a kritikát. Sőt. Én egészen pontosan láttam a hibáit is, láttam, mikor téved, miben túloz, és azt is, miért teszi. Lehet, hogy a szerelem vakká teszi az embert, egyszersmind azonban éleslátóvá is: tárgyilagos jellemrajzot készítettem, és mindenben megbocsátottam neki.

 

Következő hétfő este: pszichodráma és nagypletyka. Ezúttal persze nem nagy kedvem volt ehhez az egyébként kedves foglalatossághoz, mely két év óta erősen tartotta magát a szak elithallgatói között – ugyanakkor otthon lenni se kívántam, elfogadtam hát a többiek javaslatát: menjek csak a rendszerint irgalmatlan ivással egybekötött beszélgetésre. Kamilla, 8 óra. Legyen. A társaság már ott volt, amikor beléptem a jól ismert helyiségbe, melyben ez idő tájt már bőven vágni lehet a füstöt, a társadalom rétegeinek képviselete pedig differenciáltság tekintetében éppen tetőfokára hág. Ezeken az estéken mindig zárásig maradtunk, szerettünk elnyúlni a szánalmas emberi létnek ebben a veszélytelen kigőzölgésében, hiszen megvolt az az ugyancsak szánalmas illúziónk, hogy sohasem adhatjuk át magunkat ennek a mocsárnak annyira, hogy ne lenne meg a mi kis steril belvilágunk, melyet valóban érinthetne az alantasság ködje.

A füst és a tömeg mellett talán az öntudatból származó ernyedtség is közrejátszott abban, hogy a társaságból senki nem vette észre illogikus viselkedésemet, miszerint néhány kábult másodperc után éppoly lendülettel fordultam ki az ajtón, mint ahogyan beléptem rajta. Nem hangzott meglepett kiáltás az összetolt asztalok mögül, nem integettek, nem hadonásztak, és senki nem jött utánam, amint a presszótól pár lépésre a falhoz dőlve levegőért kapkodtam. Tagjaimban még ott volt a remegés, agyamban a zsibbadás, gyomromban az a jellegzetes hidegség-érzés, és éreztem a naftalin szagát is, ami valami gyermekkori trauma óta az ijedtség állandó tünete nálam, de tudtam már, hogy nem ájulok el, csak hadd pihenjek még egy kicsit, aztán otthagyva kezem párás nyomát a falon visszamegyek, és leülök a többiek közé. De addig még vár rám egy ócska szerepjáték. Mi történt tehát?

A jobboldali asztalok egyikénél a Felügyelő ült egy nővel, akinek fogta a kezét. Fogta a kezét. Fogta a kezét. A nők örök rosszindulatának pontosságával az alatt a pár másodperc alatt bőven fölmértem a helyzetet. Régi kapcsolat, amely voltaképpen véget ért már. Egy véletlen találkozás azonban fölindította azt a gyöngédséget, amely a volt szerelemeihez köti az embert, amely figyelmes, meleg, készséges és kiengesztelő légkört teremt kettőjük között, s amely főként azt teszi még ekkor is kiszolgáltatottá, aki többet szenvedett. Hogy ez ebben az esetben a Felügyelő, rögtön világossá vált. A nő csinos, zárkózott, számító. Kígyó. Méregeti a Felügyelőt, aki odaadó tekintettel magyaráz valamit. Ez fájt a legjobban: ez az odaadó, telített arc. Jobban fájt, mint ez a kamaszos szokás, a kézfogás egy bájos lebujban. Mindenesetre amikor odaléptem az asztalukhoz, már nyugodt voltam. Udvarias mondatok. Várom a hívását – végezte be beszélgetésünket kedves és a közömbösségnél valamivel jelentőségteljesebb félmosollyal a Felügyelő. Talán imponált neki a fiatalságom. A kézfogás ezúttal azonban elmaradt. Én pedig elegánsan továbbálltam, s letelepedtem a pszichológusok asztalához, ahol a beszélgetés természetesen a szakmai gyakorlatok körül szerveződött, és már kezdett kimunkálódni az a jellegzetes csipkelődő modor, amelyben mindannyian kiélhettük agressziónkat, sérelmeinket, féltékenységeinket. Ez a stílusgyakorlat az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyenes arányban egyre kimunkáltabbá vált, s a pletykafolyam egy pontján mintegy levált a komoly indulatokról. Ilyenkor majdnem szerettük egymást. Ezért persze valóban meg kellett dolgozni – az összetolt asztalokon nemsokára hemzsegnek a söröskorsók és a vodkáspoharak –, s mivel én igencsak le voltam maradva, az előzékeny rendelés meg is érkezett.

– És veled, Mariann, aki köztudottan el tudnád tölteni az életedet azzal, hogy Scarlatti-szonátákat hallgatsz, s bámulod az esőbe hajló szürke egeret, bocsánat (harsány nevetés) eget, hogy eshetett meg az a ballépés, hogy kriminálból mész gyakorlatra? – kérdezte az újabb szállítmányt igazgató csoporttársam.

– Nos, éppen az f-moll szonáta esőcsepp-akkordjai ihlettek erre a lépésre – feleltem, és ez volt az utolsó mondatom aznapra. A nőt néztem.

Ki ez a nő? Félhosszú fekete haj, szűk és valamelyest összehúzott fekete szemek, karcsú alak, de telt arc, szürke nadrág, fehér pulóver, magassarkú fekete cipő. Kellemes, tetszetős, de semmiképpen nem különleges külső, értelmes, de korántsem kifejező tekintet. Légköre, ha nem is igéző, de az átlagosnál erősebb, s van benne valami összeszedettség, amivel uralja és irányítja önmagát. Tudatában van önmagának, ez kétségtelen. Ha akar, nagyon hatásosan tud megjelenni. Hideg, és ez a női hidegség mindig kevesebbet takar és ad annál, mint amennyit a férfiak tulajdonítanak neki. Azaz nem végzetszerű, de jól áll neki ez a szereptulajdonítás – és mindig hálás következetességgel játssza végig. Valamivel alattomosabb, mint a nők többsége, de nem elég okos, hogy kiaknázza ezt a tulajdonságot. Ugyanakkor nem is igen van rá szükség: a férfiak elég okosak ahhoz, hogy megtalálják benne, ha ezt keresik, jóllehet maguk sem tudnak róla. Egyszóval éppen alkalmas arra, hogy törlesszék általa adósságaikat. Van benne valami finomság, törékenység, majdhogynem mimózaság is, ami természetesen nagyon izgató. Néha nagyon szép és nagyon távoli. Szeszélyes. Tud közönséges is lenni. De – ki ez a nő? Régi kapcsolat, de nem házastársi. És – hogyan fog végződni ez az este?

– Fogta a kezét, fogta a kezét, fogta a kezét – hadartam zokogva a telefonba két órával később. Részegen.

– Kérlek, menj haza. Hol vagy? – kérdezte Elina.

– Nem megyek. Nem megyek sehova. Nem bírok hazamenni.

– Akkor gyere ide! Hol vagy?

– Nem megyek. Nem megyek! Hová mehetnék én már ezután? Nincsen helyem sehol.

– Hol vagy?

– A metróban. De elmegyek a Bernáth Antal utcába, ott állok reggelig, és akkor megtudom, hogy nála volt-e az éjjel.

– Mariann. Kérlek, menj haza!

 

És Tiszai professzor? Megfeledkeztem volna tömjénfüstös-arisztokratikus alakjáról, szemöldökrándító pillantásáról, a pénteki könyvtárlátogatásokról, az azóta is félretéve várakozó ifjúkori esszékötetéről? Ó, dehogy. Miként számtalanszor felidéztem magamban azokat az eszeveszett őszinteséggel kimondott szavakat is, melyekkel kezdetét vette ez a történet. Hogyan tehettem? Miféle őrült pillanat volt, mely félresöpörte a kommunikáció minden szabályát, mely arra sarkalt, hogy fölfedjem szívem szégyenletes tartalmát előtte? S ha akkor nem is jutott eszembe megfontolni viselkedésem következményeit, most zavartkeltő kényszerűségként állott előttem a következő találkozásunk ama pillanata, mikor a legbenső titkaim után a műhelymunkám tématervéről kell beszélnem vele. Márpedig az idő sürgetett: a tanulmányi osztály elfogadta ugyan a késői jelentkezést, de a tanszéki szabályzat szigorúbb rendje nem tette lehetővé a további halogatást.

Tehát kriminálpszichológia, állapítottam meg még egyszer, utoljára, mikor a könyvtár liftjének tükrében megigazítottam a rakoncátlan hajfonatokat. Ki hitte volna, hogy ez lesz az a tudományterület, amelytől a boldogságomat remélem, tűnődtem el, amíg a katalógusból összeállítottam a bibliográfiát. Ki hitte volna, hogy lesz valaha szerelmi oka is e szakterület kutatásának, tettem föl ezt az eretnek kérdést, amint a terebélyes könnyezőpálma melletti asztalhoz ültem – elsőéves korom óta itt tudok a legjobban gondolkodni. S valóban, mire lementem meginni a délutáni kávét, melyhez aznapra a limonádé és a málnaszörp közül a második adatott, világosan ott állt előttem ez a szó: viktimológia. Ez lesz hát az utam. Csak tudnám, hogyan hozom össze ezt az intellektuális problémakörrel, hiszen egyetlen jelét sem találtam annak, hogy vizsgálható volna ilyen szempontból. De hát mit bánom én, ha át is kell értékelnem az egész krimilálpszichológiai hagyományt, csak a Felügyelőt elbűvölhessem valahogy. A pszichológus magatartásával kezdtem a tématervet, hadd örüljön Tiszai professzor, és állítom, hogy soha nem fogtak még körül olyan stiláris aggodalommal ilyesféle fogalmazványt, mint én ezt a vázlatot. Ő fogja olvasni. Az első tárgy lesz, mely a közegébe kerül tőlem: a táskájába az asztalára, a fiókjába, akárhova.

 

Miben határozható meg a pszichológusi magatartás helyes volta? Elsősorban abban a viszonyban, amely a kutatás témájához köti őt, pontosabban a kutatás ama folyamatában, amely a megismerés természetes módjához igazodik, vagyis engedi érvényesülni azt a formát, melyben a téma megteremtheti saját megértésének feltételeit…

A pszichológusi magatartás helyes volta – ennek meghatározásával kell kezdeni, hiszen ez által jön létre az a viszony a kutató s témája között, mely a megismerés természetes módjához igazodó folyamatban érvényesíti a tárgyhoz illő sajátos megértés feltételeit megteremtő formát…

A kutatás folyamatában, melyben sajátos viszony jön létre a pszichológus és témája között, csakis a megismerés természetes módjához igazodó formát lehet érvényesíteni, azt, amely által a tárgy megteremti saját megértésének feltételeit: ebben határozható meg a magatartás helyes volta…

Abban a viszonyban, mely a kutató s tárgya között jön létre, a pszichológusi magatartás helyes voltát elsősorban annak a formának az érvényesítése adja, amely a megismerés természetes módjához igazodik, s amely által a tárgy megteremtheti saját megértésének feltételeit…

A pszichológusi magatartás helyes volta abban határozható meg, hogy a kutatás folyamatában a megismerés természetes módjához igazodva azt a formát érvényesíti a közte és témája között kialakult viszonyban, amely által a tárgy megteremtheti saját megértésének feltételeit…

Mi határozza meg a pszichológusi magatartás helyes voltát a kutatás folyamatában? Az a viszony, mely a megismerés természetes módjához igazodva jön létre közte és témája között, s az a forma, amelynek révén a tárgy saját megértésének feltételei által érvényesül…

A pszichológusi magatartás helyes voltát a megismerés természetes módjához való igazodása határozza meg: ezáltal érvényesíti azt a viszonyt maga és témája között a kutatás folyamatában, melynek során a megértés a tárgy saját feltételei nyomán formálódik…

 

Hajnalra elkészültem a tématervvel. A viktimológia pszichológiája akaratlanul is érdeklődést keltett bennem: nem találtam különösebben dekoratív témakörnek, de az hamarosan láthatóvá vált, hogy kevéssé kutatott problémára bukkantam, ami nagy szabadságot ad nekem. És ennyi tulajdonképpen kezdetnek elég is volt. Jobban izgatott a Tiszai professzorral való találkozás – mivel külsős területet választottam, a tanszék szabályai szerint neki kellett jóváhagynia a tervezetet. Vannak helyzetek, melyek kísértetiesen hasonlítanak az általános lélektan szigorlatra: kiszámíthatatlan, mi történik majd odabenn. A negyedik emelet felé véve az irányt úgy éreztem, kifelé megyek mindabból, ami kiszámítható, a józan ész határain belül elképzelhető, végiggondolható. A tömjénfüstöt messziről érezni lehetett, még mielőtt befordultam volna a bal oldali keskeny folyosóra, melynek végében Tiszai professzor szobája állt. Elmosolyodtam. Tiszai végtére is ismerős terep nekem – gondoltam, s szinte jókedvem kerekedett –, nem hiába olvastam el majdnem minden föllelhető írását ebben a félévben. Mit árthatna nekem? Jobban ismerem én őt, mint ő engem.

– Mindjárt nem fog ennyire füstölni – kezdte meg a beszélgetést azzal, hogy újra megtömte pipáját, és egy erőteljes mozdulattal félrecsapta a füstöt.

Valami miatt meghatott ez a mozdulat. Kívántam, minél többször ismételje meg. Hosszú percekre a tématervbe mélyedt, majd a szokásos szemöldökrándító pillantásával rámnézett. Mélyreható tekintet volt, de semmi esetre sem bántó vagy bizalmaskodó. Inkább kemény, őszinte érdeklődésről árulkodott, melyet áthatott ugyan egy villanásnyi kedélyesség, de végig feszült maradt. Igyekeztem állni e tekintetet. A helyzet annyira erotikus volt, hogy föl sem fogtam igazán a jelentőségét.

 

 

Hétfőn reggel telefoncsörgésre ébredtem. Elina volt.

– Áldás, békesség! – hangzott a diadalkiáltás.

– Istennek dicsőség – motyogtam.

– Hogy van a mi sármos negyvenesünk érző szívű barátnője?

– Rosszul.

– Kérlek, a szerelem dinamikája. Ha meghívsz egy kávéra dupla tejszínhabbal, elmondok valamit.

– Mit?

– Azt, hogy milyen hatást tettél rá.

– Uramisten. Honnan tudod?

– Egy óra múlva a Kamillában?

– Elina, könyörögöm, nem bírom ki addig. Csak egy mondatot mondj!

– Nem egy mindennapi szerzet. Ezt mondta rólad.

– És hogy mondta? Kinek mondta? Mikor mondta?

– Türelem.

– Elina! Ez jót jelent?

– Nagyon jót. Siess.

Siettem. Rohantam. Gyerek vagy te még, gyerek vagy te még, mondogattam magamban. Elina már várt. Annál az asztalnál ült, ahol négy napja mi a Felügyelővel. Az akkor volt, most meg most van.

– Azonnal mondj el mindent! – vetettem le magam a cigarettával több helyen kiégetett székre.

– Színházi találkozón voltam tegnap este. Egy társasággal ő is ott volt. Kinyitottam kissé a fülemet. Akkor beszélt rólad.

– És mit mondott?

– Arról beszélt, hogy megkereste egy fiatal szőke lány az egyetemről. És akkor tette hozzá, hogy nem mindennapi szerzet.

– Nem mindennapi szerzet.

– Igen. Öregem, ez a pasi nagyon iszik.

– Mit iszik?

– Whiskey-t.

– Miért iszik?

– Hát azt én honnan tudjam?

– És hogy iszik?

– Ahogy bárki más. Fölemeli a poharat és – iszik.

– És mást nem mondott?

– Nem.

– És milyen ruhában volt?

– Feketében.

– És hogyan mondta, hogy nem mindennapi szerzet?

– Mosolygott.

– Nem is szokott mosolyogni.

– Jó, egy kicsit mosolygott csak. De az arca beszédes volt.

– És ez mit jelent?

– Hát, azt, hogy szimpatikus vagy neki.

– Nincs ebben a véleményben egy kis lekezelő hangvétel?

– Szerintem nincs.

– De illik ezt egy nőre mondani?

– Bolond vagy. Jó benyomást tettél rá és kész.

– És állt vagy ült, amikor mondta?

– Ült.

– És sokan voltak ott?

– Nem. Csak egy pár ember, úgy tűnt, régóta ismerik egymást.

– És mit mondtak arra, amikor ő ezt mondta?

– Semmit. Hiszen tudod, hogy az emberek manapság teljesen érdektelenek.

– Nővel volt ott?

– Nem tűnt föl.

– Nyugodtan megmondhatod.

– Nem tűnt úgy, mintha valakivel lenne ott. Volt két nő is a társaságban, de nem hozzá tartoztak.

– És szerinted miért említett meg engem?

– Hát, biztosan, mert nem vagy mindennapi ember.

– Lehet, hogy gondolt rám azóta?

– Ezt nem lehet tudni. De valószínű.