Sok boldog, áhítatos órát töltöttem én soha fel nem fedezett, remek életműveddel, amíg a szerelmem otthonának rejtekeit járta be felajzott képzeletem, kedves, örökkön áldott Bernáth Antal! Igen, a sors úgy hozta, hogy a rólad elnevezett utcában lakott, s így lettél te is életem középpontjává – hányszor, hányszor hanyatlott oda lázas homlokom könyveid hűvös lapjaihoz, hányszor enyhítették ízes mondataid, jóravaló stílusod lelkem egyre nehezülő terhét! És nehogy azt hidd, hogy huszadrangú könyvtárakból kölcsönöztelek ki (bár, ahány könyvtárban csak jártam, tisztogattam, simogattam könyveidet)! Jártam utánad, kutattalak, kerestelek, egyszer még Szegedre is leutaztam, hogy megszerezzem egy ritka példányodat, amit egyenest az ágyamba vittem, ott olvastam, ott öleltem! Szép könyv, igazán, át- meg átjárja még ugyan a fiatal intellektus természetes önélvezete, a korrekt és ihletett tudás egyelőre kiegyensúlyozatlan vonzereje, de így szép, így igaz, így ragadt magával újra és újra. Százszor, ezerszer ittam én magamba szavaidat, kívülről tudtam, imaként suttogtam, vágyó könnyeimmel vegyítettem őket! Hogy szerettem hivalkodás nélkül följegyzett történeteidet, bátor, figyelmes utazóm! Milyen fogékony, mélyérzésű elmét ismertem meg általad! Tényszerű voltál mindig, a tudomány elkötelezettje, de a poézis hívott magához minduntalan, én tudom. Nekem te költő maradsz mindörökre, született lírai alkat, szellemes, rejtőzködő poéta – előttem nem maradtál rejtve. Bernáth Antal, ismertelek. Ismertem a szavaidat. Nagyon szerettem őket. De akkor este a legjobban, s nem szerettem senkit így a halottak közül – mikor a Felügyelő meghívott magához. Ez nem presszómunka – mondta, s földiktálta ezerszer áldott nevedet! Először el sem hittem. Ott leszek, ott leszek hát nála, amiről eddig csak álmodhattam, olyan intenzitással, mely csak a beteljesületlen álmokat illeti meg! Bevallom, még sírtam is. Sírtam, mert azt hittem, innentől kezdve már biztosan nem lehet véletlen, ami velem történik, azt hittem, most már valóban utat találtam oda, ahová az elmúlt hetek minden perce vonzott. Hogy beleszokik az ember a szerelembe! Mert a minden perc nem a kitöltetlen idő tartalmát jelenti, nem az ébredés körüli eszmélkedést, sem az elalvás előtti merengést, nem a felívelő időt, a váratlan hálaadást és a csak káromkodással elüthető időt, hanem a minden percet, a jelenvaló idő egészét, teljes és olykor nem is érzékelhető kitöltöttségét – itt nem lehet lazsálni, elkalandozni, pihenőidőt kérni, üresjáratokat fúrni, az órát kétpercenként későbbre állítni, alkudozni, hogy ne kezdődjék még az idő, vagy hogy ne végződjék, mert itt egy idő van, és az mind az övé.

A készülődés ünnepi volt. Még a templomba is elmentem. Néri Szent Fülöp szobra előtt majd’ egy órát imádkoztam, s csekélyke pénzemből tetemes összeget áldoztam. Amióta szerelmes voltam a Felügyelőbe, először éreztem, hogy nem érdemeltem ekkora kegyet. Nála lenni! A székében ülni, a csészéjéből inni, az asztalára tenni a kezem, a szőnyegére lépni, a legbensőbb tárgyi világát látni, ellesni egy-egy morzsányi rendetlenséget, egy-egy véletlen kitárulkozást, félig nyitvahagyott fiókot! Minden gondolatra forró hála öntötte el a szívemet. És persze – rettegtem. Biztosan éreztem, hogy összeesem az ajtajában. Annyira biztosan éreztem, hogy szinte nem is tiltakoztam e lehetőség ellen. Azért a szöveget előre megírtam – pedig sohasem csináltam még ilyet. Mindig is bíztam a nyelvben, és abban is, hogy intellektusom sohasem hagy cserben: ösztönösen véd és összefog engem. De azért megírtam. Megírtam és megtanultam. Szeretném rituálisan tudatni Önnel, hogy mélységesen megtisztel és meghat engem azzal, hogy a dolgozószobájában fogad, és mivel ennek a rendkívül telített lélekállapotnak a jeleit úgysem rejthetem el Ön elől – nem is akarom –, éppen a szóvá való megformálásának erejétől remélem, hogy az izgatottságom valamelyest alábbhagy. Ezt mondtam neki, amikor átléptem lakásának küszöbét. Szegény szerelmem. Mert erre természetesen semmit nem tudott felelni. Kezdettől fogva és mindvégig úgy beszéltem vele, mintha egy regényből olvasnám. Ő nem lehetett erre fölkészülve. Mert, igen, én már akkor is írtam ezt a regényt. Regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna róla. Szerelmesregényt. Istenem, mennyire szerelmes voltam! Milyen áradón, álnokság nélkül voltam szerelmes! Hányszor, hányszor képzeltem el, milyen lesz, ha nála leszek – és soha nem hittem, hogy ez valóban megtörténhetik –, és mégis! Igen, zavartalanul boldog voltam azokban a napokban, és akárhányszor merültem alá ebbe a boldogságba, ha fölemeltem a fejem, hogy újra szétnézzek a felszínén, mindig ugyanazt a boldogságot találtam. Szerelmem! Olvasod te ezeket a sorokat valaha? Megtudod valaha, hogy mennyi boldogságot adtál nekem? Minden fájdalmat elfeledek, ha ezekre a napokra gondolok. Háromkor várom a dolgozószobámban – gyönyörű mondat volt ez akkor nekem.

Miután az előbbiekben ismertetett köszöntő szöveggel belekezdtem regényem újabb fejezetébe, valamint sikerült megúsznom az ájulást (öt Unicum), leültetett a dolgozószobában, s kiment kávét készíteni. Ültem a fotelban, és mondogattam magamban: ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz. Fullasztóan meleg volt a szobában, meghatódtam: bizonnyal miattam kapcsolta föl ennyire a fűtést. Kávéztunk, és beszélgetni kezdtünk. Mindenről beszélgettünk, nemcsak a szakmáról. Vajon rájött-e már akkor, hogy a szakma csak ürügy? Nem tudom, de úgy éreztem, nyitott felém. Szívesen mesélt az életéről, s én szívesen hallgattam. Néha olyan történeteket is elmondott, melyeket csak régi ismerősöknek szokás. Ezt furcsálltam; nemcsak azért, mert éppúgy lehet a közömbösség, mint a bizalom jele, hanem azért is, mert ilyenkor olyan embernek tűnt nekem, aki nem reflektál kellőképpen önmagára. Mert az, hogy szerelmes voltam, nem jelentette azt, hogy nélkülöztem irányában a kritikát. Sőt. Én egészen pontosan láttam a hibáit is, láttam, mikor téved, miben túloz, és azt is, miért teszi. Lehet, hogy a szerelem vakká teszi az embert, egyszersmind azonban éleslátóvá is: tárgyilagos jellemrajzot készítettem, és mindenben megbocsátottam neki.