Mindent megbocsátottam, de nem azért, mert szerelmes voltam. A róla való tudásom teljesség élménye követelte meg szinte tőlem, hogy így tekintsek rá. Mert, igen, úgy éreztem, valamiféle előzetes megértés alapján mindent tudok róla, s ez az eleve-megértés eleve kizárta a megismerés folyamatát követő, abban létrejövő véleményem lehetőségét. Vélemény? Milyen erőtlen ez a szó ahhoz a bizonyossághoz képest, mely kezdettől fogva az őt szemlélő életem alapformája volt! Nekem nem lehetett véleményem róla, mert én tudtam, hogy kicsoda ő. S hogy miért bocsátottam meg neki? Mert bűnösnek éreztem magamat e bizonyosság miatt. Nem értettem, miről szól ez a kísértés, amely egyszerre tárta föl őt nekem, hogy – hogy? Miért? Nem értettem. Előzetes megértésem teljes volt, ugyanakkor tartalmatlan. Szerettem volna megtölteni tartalommal, és a találkozásaink meg is teremtették ennek lehetőségét – mégsem történt semmi. Nem szerettem sem jobban, sem kevésbé. Nem ismertem sem jobban, sem kevésbé. Nem ismertem, s szerettem máshogyan, mint annakelőtte. Szomjaztam arra, hogy belátást nyerjek a világába, mégsem tudtam meg róla többet, mint amennyit kezdetben is tudtam már. Szerettem volna, ha meglep valamelyik tulajdonságával, szerettem volna megszeppenni, hogy ezt azért mégsem gondoltam volna róla, de nem sikerült. Szerettem volna, ha azt mondhatom: most. Most megtudtam róla valamit. De nem sikerült, mert egyáltalán nem volt most. Annyira nem, hogy szinte untam őt. És ezt sokkal érdekesebbnek találtam, mint azt az ugyancsak tagadhatatlan reflexiómat, hogy néha teljesen idegennek éreztem. Ő nem az, akit én szeretek – állapítottam meg ilyenkor. De nem azért, mert beláttam a távolságot aközött, akit szerettem és akit ezeken a találkozásokon megismertem – nem, én nem az „eszme” és a „valóság” különbségére hivatkozom. Nem valamiféle hierarchikus eltérésre. Nem arra a közhelyes tapasztalatra, miszerint a kezdetben tökéletesnek hitt emberről előbb-utóbb kiderülnek gyengeségei, esetlenségei, hiányosságai, egyebei. Hiszen a szerelem úgysem képes mást érinteni, mint az ideát. És én voltaképpen nem is csalódtam benne. Nem azt éreztem, hogy kevesebb annál, akit benne megláttam, és nem azt, hogy nem azonos azzal, aki, nem. Valójában nem is éreztem semmiféle különbséget! Csak azt a különbséget éreztem, hogy ő nem az, akit én szeretek.

Dehát akkor kit szeretek én? Ez a kérdés erősebb volt, mint a lelkifurdalás amiatt, hogy ennyire látom őt, és amiatt, hogy ő ezt nem tudja, és nem is tudhatja meg. Én azonban világosan tudtam már, hogy éppen emiatt nem vallhatok neki szerelmet. Azért nem vallhatok szerelmet, mert nem őt szeretem. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy csak neki beszélhetnék a szerelemről, amit nem iránta érzek. Szerelmes vagyok, de nem magába – ezt kellett volna mondanom neki. Vajon megértette volna? Hiszen én sem értettem! Mert nem pusztán arról volt szó, hogy már előzőleg is szerelmes voltam, és benne választottam hozzá tárgyat, hogy a szerelemben levés állapota létre hívta őt, hogy irányulhasson rá – ezt bevallottam volna, legalább magamnak. De éreztem, hogy másról van szó, bár az előző összefüggés kétségkívül jellemzi a szerelem természetét. De mit kezdhetnék azzal, hogy én, igenis, belé szerettem? Hogy, igenis, még ha a szerelem minősége elébesiet is választásainknak vagy kiválasztatásunknak, akkor is vele, az ő személyével, az ő élményével kezdődött ez a szerelem? Vagy…

Tiszai professzor? Mert őt sem hagyhattam ki a számításaimból. Már csak azért sem, mert vele kezdettől fogva beszéltem a szerelemről, melyet – egy másik férfi iránt érzek. Neki kezdettől vallottam a szerelemről, pedig nem őt szerettem. Mit jelent ez? Én nem vagyok szerelmes Tiszai professzorba! És mégiscsak neki beszélek a szerelemről. Mi tudhattam tehát? Azt, hogy szerelmes vagyok, de nem abba, akinek bevallom, és azt, hogy folyton vallomást teszek, de nem annak, akibe szerelmes vagyok. És mi következik ebből? – tettem föl magamnak a megváltó kérdést. Semmi. Csak az, hogy szerelmes vagyok. Vagyis hogy számomra nincsen megváltás. Ezért éreztem magamat bűnösnek. Nem aktív értelemben, hiszen nem tettem semmi rosszat – leszámítva persze az erotikus képzelgéseimet (a Felügyelőről), bár ezek szinte angyalian líraiak voltak –, hanem passzív módon. Azaz bűnben éreztem magamat, anélkül, hogy bűnt követtem volna el. Vagy mégis elkövettem valamit? Valamit a szó és a szerelem összefüggése körül? Az volt a bűnöm, hogy megbontottam a szerelmet és a róla való beszédet két férfi között? Hogy szétválasztottam ezt az egylényegűséget? Ahelyett, hogy eggyé tettem volna őket? Mindahányszor fölmerültek bennem ezek a kérdések, világosan láttam ugyan, hogy igen, ez a bűnöm, de azt is láttam, hogy… valahogy így kell lennie. Hogy nem véletlenül vagyok bűnös, és nem véletlenül ebben. Hogy egyfelől nem véletlenül nem tudok beszélni a szerelemről, másfelől nem véletlenül csak beszélni tudok róla. A két férfi kifejezte számomra a szerelmem és a szavaim különbségét, de az, hogy a két férfinak és megismerésüknek köze van egymáshoz, azt is kifejezte, hogy valamikor találkozni fognak: a szerelmem és a szavaim. Mikor? Mi által? Mi által ér össze, s ismeri meg egymást ez a kettő? S hogy jövök ehhez én, mi az én részem, szerepem ebben? Mikor nyerek feloldozást, s mi lesz az áldozat? S mit csináljak addig – ha már ilyen különösen vagyok szerelmes, és ilyen különösen beszélek róla?

Olvastam. Folyton Bernáth Antal könyveit olvastam. És minden találkozás előtt rituálisan is elolvastam egy-egy különösen kedvessé vált részt valamelyik könyvéből. Ez volt az én szerelmi liturgiám legszebb része. Ami a Felügyelőnél történt, inkább csak ráadás volt. Addig voltam magam, amíg készültem. Amíg olvastam. Aztán már csak rejtekeztem. Hát, igen, Bernáth Antalt legalább biztosan és ártatlanul szerettem: őt is, meg a szavait is szerettem. Háromszor voltam a Felügyelőnél. Az időpontot mindig egy-egy órával későbbre tettem, hogy az este intimitásához közelítsem. Mit reméltem? Voltaképpen semmit. Intimitást. És meg is kaptam. Lehet, hogy közelebb voltam hozzá azokon az alkalmakon, mint hittem volna. A harmadik találkozás már kifejezetten a műhelymunka kérdései körül szerveződött: a viktimológiai terepgyakorlatról beszéltünk, a megközelítés módjairól, a diagnosztika eljárásairól, a szociálpszichológiai és a klinikai orientációról, a jogtudományi vonatkozásokról, a terápia módszereiről. A következő hónapban kellett volna kezdenem a munkát. De minden másról is beszélgettünk. Még arról is, hogy egyszer ördögöt űzött. A hipnózis kapcsán került szóba ez, a lelki jelenségek racionális és irracionális értelmezésének határairól vitatkoztunk. Még egy visszatérő álmát is elmélete ekkor. Mesélt a munkájáról, az emberi természet szennycsatornáiról, az aljasság förtelmes keresztmetszeteiről, s ilyenkor mindig megállapítottam, hogy beszélgetéseink mesterien egyensúlyoznak a pszichológia, az etika, sőt a vallás dimenziói között. Tudtam én, hogy így lesz. Mesélt a múltjáról, a mindennapjairól is, máig meghatottan emlékezem például arra, amikor azt mondta: már háromnegyed hétkor szereti elkezdeni a napot. Kiváltképpen akkor vagyok meghatott, amikor én ez idő tájt fejezem be. Máig előfordul. Igen, az apróságok maradtak enyémek belőle, a hétköznapi, kisszerű szokásai, a kötőszavai, a gyakorta ismételt jelzői, a szőnyegének a színe, a függönyének a mintája, az asztalának a tárgyai, a képkeretei, a könyvespolcon megbújt csecsbecséi (ebből nagyon kevés volt), a ruhájának gyűrődései, a tálcájának faragásai, a kanalának fogása, a kezének érintése, a hangjának mélysége, az arcának barázdái, a mosolya, amikor kinyitotta nekem az ajtót, a kulcs csörrenése, ahogy odalép, s én meglátom sziluettjét az üvegen keresztül, ott, a Bernáth Antal utcában, ahol lakott, és ahová miatta, csakis miatta mentem. Igen az apróságok, a semmiségek, a könnyen feledhető, mégis a legbiztosabb emlékezést hordozó hagyaték, melyet akkor és csakis akkor ismerhettem meg belőle, hiszen a többit, a nagyszabású dolgokat, a sorsszerű íveket, a nyilvánvaló és elenyésző valóságát úgyis tudtam, úgyis ismertem, úgyis megértettem már.

Bernáth Antal – szerettelek! Máig az egyetlen vagy nekem, könyveid a polcomon, szavaid a szívemben maradnak, amíg csak élek. Eszembe jutnak, hívogatnak, próbára tesznek folyton, hű vagyok-e hozzájuk. És én hű vagyok – ők tudják, ha te nem is tudhatod. Mindenre, mindenre emlékezem. Tudom, nem álltál ellent a könnyed aromájú, nem túl sűrű sörnek, tudom, milyen volt apád halála, tudom, a méltóságot kerested, az alázatost, tudom, küzdöttél erős természeteddel, mely csak a mindent ismeri, akár adja, akár kéri – és nem akárki, látlak szökőkutak peremén ülni, magányos sétákon alkonyatkor, s amint az égen áthaladó aranyfényű holdat követi okos homlokod, behunyt szemmel, látlak, milyen elszántan tanulsz, hogyan hat át a tudásvágy könyörtelen gyönyöre, és értelek, ha sejthetnéd, mennyire, mennyire értelek!

Ha mindazt ismerhettem volna, ha mindazt megmutattad volna nekem, amit megismerhettél a világból, mérhetetlen gazdag volnék – álmodtam róla, ezerszer kerestem föl gondolatban rég letűnt életedet, mert tudom, ha ismertél volna, tudom, szerettél volna. Így azonban – csak én szerethettelek, s nem kevésbé, mintha mindez igaz lett volna. Mert így is tanítottál, vigasztaltál, fegyelemre neveltél, ihletőm és éltetőm voltál, végigkísértél szerelmemen, az út hozzá általad vezetett. Mentem az utcádon, őhozzá mentem, nem voltam én sem élő, sem holt, de ez is csak az öt Unicumtól, amit előtte megittam, verőfényes délután volt, játszott kibontott aranybarna hajammal, nem ezen a földön jártam, tudom, boldog voltam, nagyon. Ó, ha akkor láttál volna! Verőfényes délután volt, játszott kibontott aranybarna hajammal, kék ruhát viseltem, hosszú szalagövvel, fehér virágokkal, csipkekardigánnal, gyöngyékszerekkel.