Ebben a pillanatban átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezemet. Gyöngédség telepedett körénk, puha szabadság. Most az enyém lehetne, csak lennénk nála. Ez egy olyan pillanat, amikor mindent lehet. Mert mi valójában összeillünk, és ezt tudja ő is. Hasonlítunk egymásra. Az alapvető vonásaink közösek. Uralkodunk, rengeteget tudunk adni magunkból, és mégis érintetlen a gazdagságunk. Arra születtünk, hogy segítsünk másoknak, ha úgy tetszik, kielégítsük mások igényeit. Akik gyengébbek nálunk. Elsősorban, sőt valójában csak önmagunkkal küzdünk. Másokkal sohasem kell. Mindenki megadja magát nekünk, ha akarjuk, s egyáltalán nem akarjuk annyiszor, mint amennyiszer akarhatnánk. Hiszen te is tudod, ugye, milyen nemes az, ha mások nálunk megpihennek. Mennyire nem fér össze a bűnnel. Mert ez a hatalom nemes. Rang, amivel nem él vissza az ember. Magány, amely elég önmagának. Sok is. Belőle éltetünk másokat. Néha szeretnénk megpihenni a saját fajtánknál. Mert csak náluk lehet. Csak náluk tudunk. Felismerjük egymást. Ebben sohasem tévedünk. Egyszer nekünk is találkoznunk kell. Egyszer lelket kell cserélnünk. Aztán továbbmehetünk, tündökölni saját királyságunkban. Nem fogod megkérdezni: „miért jöttél hozzám, Judit?” Nagyon jól tudod, hogy miért. Nem kérem, hogy nyisd ki a hetedik ajtót. Tudom én már, mi van ott. A negyedik ajtóig engedj, hadd nézzek szét. Nem avatatlan szemmel tenném. Ismerős énnékem a te hatalmad. Nem idegen a te birodalmad. Megértelek. Hogyan mondjam el?

Megszorítottam a kezét, nem engedte el. Széttárta a hüvelyk- és a mutatóujjamat, belesimultak tenyerembe ujjai. Már nem remegett a kezem. Most itt van az övé, az enyémben. Ezt akartam. Néhány pillanat múlva megszólalt.

– Az a tehetség, ami magában van, az öntudata és életigenlése, a termékenysége nem engedheti, hogy elkeseredjen, egy kicsit szomorkodhat, de komolyan sohasem vesztheti el a reménységet. Én sok fiatal nőt ismerek, de olyat nem, mint maga. Szoktam is emlegetni a nevét.

Köszönöm szépen. Minden nőnek ezt mondja, ezt is tudom, és ezt is megértem. Erre hivatott. Ha férfi lennék, én is ilyen lennék.

Beszélt hozzám, lassan gyengülni kezdett a szorítása. S én is beszéltem hozzá. Azokkal a szavakkal, melyeket általa tanultam. S úgy ahogyan eddig. Némán.

Itt vagy velem, s fogod a kezem, és fogalmad sincs, mennyi mindent át kell élnem, amíg érzem az érintésedet, a kezed erejét és melegét. Látod, hogy boldogtalan vagyok, de nem tudod, hogy miattad, és én nem mondhatom meg neked. Vigasztalsz, és nem tudod, hogy te volnál az egyetlen, aki vigaszt adhatnál, amiért magamban kell átélnem mindazt, ami most elkezdődhetne közöttünk.

– Tehetség, öntudat, életigenlés. De hát maga is tudja, mivel jár mindez. Ez az állandó önreflexió. Az erő, melyből nem engedhet az ember.

– Igen. Maga nagyon magányos.

Tudja. Persze hogy tudja. Magány? Igen, feleltem magamban, és ezt a magányt csak te bonthatnád meg, mert nemcsak elrendelt, hanem választott magány is. A tied vagyok, és énhozzám addig nem érhet férfi. És semmi sem juthat el hozzám, csak általad.

– 9 óra, lassan indulnom kell.

Ne engedd el a kezem, tartsd még egy kicsit, emlékezz, mennyi mindent át kell nekem élnem. Át kell élnem, hogy most, az életben először tegezve szólok hozzád, és azzal a félig esdeklő, félig uralkodó női pillantással, mely megbénítja a férfit, kérlek, maradj, maradj velem. S amint megyünk hazafelé, én ismétlem magamban újra és újra, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt, és minden lépéssel odahagyom a szenvedésemet, így kerülgetve a múltadat, legnagyobb ellenségemet; nem a nőket, mert ők nem érdekelnek, talán csak egy van, akinek remegek a jóváhagyásáért, elfogadásáért, aki olyanná formált, amilyen vagy, mert tudom, hogy a többieket te formáltad, s nem ők téged. A történeted, azt a történetet, melyet nem ők írtak, hanem te magad, egyedül, azt kerülgetem minden lépésnél, hogy megtalálhassam azt a rést, melyen át magam is beléphetek, azt, amelyik olyan puhán és félve tágul, ahogy most az én életem, hogy mire odaérünk, keresztül minden ajtón, ne lehessenek titkaim előtted. Át kell élnem, hogy a forró nap után szokatlan lesz a ház hidege, a keskeny liftben te fogod megnyomni a gombot, mert én a meginduló mozdulataimból már nem tudom kiválasztani az erre megfelelőt, udvarias leszel és előzékeny, ahogy szoktad, ahogy szoktuk, talán azt is megkérdezed, iszom-e valamit, de én az ilyen kérdésekre már nem tudok válaszolni. Aztán izzó gyengédséggel megfogod a kezem, mert így fogod kezdeni, én pedig arra fogok gondolni, akár ennyi is elég, és szinte tehernek érzem majd azt a sok mindent, ami előttünk áll, egy másodpercre talán meg is rettenek, de a kezed szorítása válaszol, ahogy közelebb lépsz, bátorítva, megmutatva, hogy abban a sok mindenben is te leszel az, aki ott lesz. Át kell élnem, hogy ott leszel velem szemben, és én elgyengülök ettől a váratlan gazdagságtól, de ezt a gyengeséget is felfogod, ahogyan megérinted a hajamat, kihúzod belőle a hajtűt, oly meglepő ügyességgel, hogy egy pillanatra összemosolygunk, aztán a leomló haj súlya feléd lendít és fölindítja bennem a sóvárgást, hogy a karod csodálatosan ívelt vonalait végigjárhassam, de ez a csodálat tehetetlenné, egyszersmind türelmetlenné tesz, s egy szinte durva mozdulattal ránt hozzád, de te bölcsen és szilárdan állod és vigyázod az öntudatlanság első ostromát, bennem tartod, és nem hagyod, hogy kilépjen belőlem, ami fölött nincsen uralmam. Én pedig ettől hihetetlenül erős leszek, nem kell már védened, de félned sem tőlem, elhagyhatjuk a vágynak azt a tévútját, mely az egymás között hullámzó-kínlódó, szomjazó fölény segélykiáltásaival képes csak kioltani önmagát, s csak a határokat töri föl, ami semmi ahhoz a szelíd hatalomhoz képest, mely az álmok anyagát rejtő mélyrétegek tiszta, éteri erejét szabadítja föl. Át kell élnem most, hogy szabad vagyok, ujjongóan szabad, mert megérinthetem az arcodat, végigsimíthatom a ráncokat, a gyöngyöző hajad tövét, a finomszálú hajad, hosszan, nem is evilági érdeklődéssel szemlélhetem a tekinteted fény-árny játékát, az ámulattól lassan elnyíló szájjal, amit először észre sem veszek, majd amikor tudatosul bennem, jut csak eszembe, hogy meg fogod csókolni a számat, csak egy kicsiny szédült rezdülésbe kerül.