E váratlan fölismeréstől elszégyellem magam, a szertefutó pír alá hajtom a fejem, s érzem, amint a homlokod az enyémhez ér, érzem, hogy ha elmozdítom a fejem, meg fogod csókolni a számat, de még ez előtt látni szeretném a szemed, pedig talán jobb volna ebben az éjszakában maradni, nem nyitni föl a még megérthető világ zárját, hanem az egyik érintésből átsimulni a másikba, de mégis fölnézek. Milyen tehát a szemed, Istenem, milyen? Látok-e benne színtiszta vágyat, bonyolult szerelmet? Nem érdekel. A te szemed, téged látlak. Át kell élnem most e legnemesebb büszkeséget, hogy te vagy, valóban te vagy, s már nem elég a látvány, elmerültem kissé magamban, magadra hagytalak, s így szinte bocsánatkérő igyekezettel keresem meg a szádat. Mélyet lélegzem belőled, a közös levegő bennünk kering, s én áhítattal tartom bent, ameddig csak lehet, mert a mohóság kíméletlenül szélesedik ki bennem, s hirtelen mindened kellene, rideg, primitív vágy csikordul meg csontjaimban, a véred, igen, a véred kellene, a számhoz kapok, de csak a nyál csillan meg rajta ártatlanul, s te a kezemet csókolod tovább, szinte fegyelmezve, elrendezve e sóvárgást bennem, a karomat, ameddig nem takarja a ruha. A ruha! Át kell élnem ezt is: ahogyan a ruháidat levehetem rólad, s a nyakláncot, melynek medálját sohasem láthatta a szemem, most megláthatom, megcsókolhatom, hódolva a te ismeretlen Istenednek, akihez amióta ismerlek, imádkozom érted. A mélyzöld színű puha inghez simulok, még egyszer, utoljára, s gombolni kezdem, vakító meztelenséged elől befognám a szemem, míg újra és újra körbejársz kecses, pontos mozdulatokkal, mígnem szédült meglepetéssel kapaszkodom beléd, ahogyan először nyilall belém a gyönyör, mikor a következő ölelésben immár a bőrödhöz érek, de nem hagysz, letérdelsz elém, pedig megingott a lábam, az ölemhez szorítod a fejed, mintha közelről akarnád érezni, hogyan örvénylik és árad szét bennem, s belőlem beléd, a lábamon kioldod a cipőt, s mikor kilépek belőle jutnak először eszembe azok a hibátlan testű nők, vibráló testű nők, sugárzó arcú, fenséges tartású, ragyogó szépségű nők, akiket szerettél vagy akik szerettek, s egy ijedt, sírós kiáltás fakad föl belőlem, amint a kezed elindul a lábamon fölfelé, de nem hallod meg, s tulajdonképpen én sem hallom, önkéntelen fékezni szeretném a mozdulataidat, újra megfogni a kezedet, hogy ne te fedezd fel, hanem az én óvatos, fokozatos logikám szerint ismerd meg a szépet és a csúnyát bennem, talán megérzed ezt is, mert fölemelkedsz és úgy emeled le rólam a ruhát, amely suhanva hullik alá., mint a selyem. Majdnem meztelen vagyok. Át kell élnem, hogy most elengedem, eltelve a majdnem-mezítelenség teljességével végre elengedem az ezerszer végigjátszott emlékezetemet, melyben megalkottatott, ki vagy, s rábízva magamat a test kábulatára az ezerszer visszafojtott igazmondás kényszerével kimondom azt a szót: szeretlek. Mert nem tudom elmondani a test nyelvén, ha nem mondom ki ezt a varázsszót, ezt az eretnek szót, ezt a tabut; szeretlek, mondom majd, s beérem önmagam, nem leszek többé külön világ, mely más nyelvet használ, ha veled van, ha nélküled. S most már a sürgető erődet érzem, s egy pillanatra kétségbeesem a magam körülményeskedésén, amely ellágyít és arra késztet, hogy átadjam magam, most már csak rád figyelek, most már a te utadra lépek, hogy megismerjek belőled mindent, ez a kis forradás, mi a története ennek, kérdezem tőle, s még nem válaszol, de százszor visszatérhetek még ide, hogy tovább faggassam rólad, de addig bejárhatom a termeted, hallgathatom a szíved áldott érvrését, újra és újra végigsimíthatom a hátad selymét, a hasad simaságát, a combod keménységét, a csípőd tisztaságát, és most, a tested nyomán értem csak meg, hogy mennyire szeretlek, életet csak tőled fogannék, ha meghalnék, téged hívnálak az ágyamhoz, és ez lenne az utolsó szavam, pedig másoknak ezerszer többet köszönhetek, de ki tudja, milyen érthetetlen akarata szerint a sorsnak, túl az önámítás végeérhetetlen fondorlatain, a kiválasztott, kitalált, kicentizett boldogság csak csalódást adó, mégis kitartó, örökkön visszavágyott magánéletéért, mely megvetést és csodálatot keltett a gyáva boldogokban, pusztítást szült ifjú életemben, rontást küldött a jövőmre, és feledést a múltamra, arra, aki addig voltam, míg nem ismertem meg ezt a szerelmet, ezt az egyetlent, amit most a lábad elé teszek, amint lehanyatlok, mert magához húz a föld, a mindenségnek nyugalmat adó középpontja, de látom a fenti világot is, az eget, az ablakot, melyre már először úgy néztem, hogy abban benne volt ez a pillantás, s a válladon át cinkosan kitekintek rajta, hogy lám, igazam volt, ahogy most te is jössz velem, egyre lejjebb és egyre följebb, érzem a súlyodat, mely eddig nem volt nehezékem, de most, ha kinyújtom a karom, te vagy ott, és érzem, amint megnyitja a lélek a testemen az áldozat drága stigmáját, mely úgy fakad föl, akárha először, vérzik, ahogy olyan mélyen találsz helyet bennem, hogy elakad a lélegzetem, most nem bánnám a halált se, mert nem hittem, hogy van ilyen, csak a tétova álmot, a könyörtelen, kívülmaradt kéjt ismertem, mely előtt nem nyílik, csak betörik ez a féltett lét, csak a bánatot ismertem, mely az otromba közömbösség poklát bocsátja az elcsöndesülő, kétségbeesett gyönyörre, csak a szem behunyását ismertem, ahogy védi, óvja magát ez a sóvárgó magány, ahogy szánja magát a merev lábaival s az átkozott ágy keretébe fúrt béna karjaival, ahelyett, hogy látna és kiáltana, egyszerre veled, úgy, ahogy a hajnali metró fásult szemű szolgálattevői elképzelik, ahogy a felhúzott térdű ártatlanok éjjeli suttogásai elregélik a gyertyafénytől lobbanó falú szobákban, ahogy a vonatablakhoz támasztott párás homlokok belső rángásai tudják, hogy nincs más értelem, mi adatott több ennél, csak ez, mikor a végső oldás minden elképzelhetőn túli ujjongását megértjük, egymást szépen, lassan egymásból kisegítjük, és az utolsó szabad mozdulatunkkal elengedjük, ahogy te most szegény, árva kezemet, melynek még csak meg sem sejted tudását, és nem fogod fölismerni néma imádságát, ha véletlenül hozzád ér, ha egyszerre nyúlunk valamiért az asztalon, nem fogod leleplezni a tárgyaidhoz való vonzódását, melynek utat engedek, ha nem vagy ott, mert ha ott vagy, éppúgy összekulcsolom, rabul ejtem, mint a magam titkát is előtted, most és talán mindörökre.

– Drága Mariann. A jövő héten találkozunk.

– Igen. Pénteken, hatkor.