– Dehát nem érted, hogy a kezét fogta és annyira kedves volt hozzá, mint énhozzám sohasem lesz, és most ott van nála, én pedig itt vagyok egyedül?

– Mennyit ittál?

– Nem tudom és nem is érdekel, nem érdekel semmi, mert rettenetesen fáj a szívem.

– Tudom, de gondolkodj! Mibe viszed bele magadat?

– Elina, rettenetesen érzem magam. Mi lesz most velem? Szereti! Tudom, hogy szereti, láttam az arcán, mert úgy nézett rá. És én is szeretem, és nincs jogom semmihez, csak ahhoz, hogy ilyen nyomorult legyek. Gyűlölöm magam, gyűlölöm magam.

– Kérlek, menj haza!

– Ne haragudj rám, csak te ne haragudj!

– Nem haragszom, tudod, hogy nem haragszom, csak nagyon kérlek, menj haza!

– Gondolod, hogy elment hozzá? Tudnom kell, muszáj, hogy tudjam, anélkül nem megyek haza, inkább ott állok egész éjjel, egész nap, csak tudjam meg, hogy szereti-e.

– De nem is tudod, melyik házban lakik! Gondolj arra, hogy úgyis megismered nemsokára. Nincs vége semminek.

– De vége van, vége van, mert ha szereti, sohasem lesz az enyém, sohasem lehetek az övé, és akkor minek is az egész, akkor nem marad más hátra nekem, mint a szenvedés, mert hazugság az egész!

– Nem ismered a helyzetet, csak a magad érzései felől ítéled meg. Kérlek, várd ki, amíg találkoztok, és most menj haza.

– Ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, ne aggódj értem, nem lesz semmi bajom, csak olyan rettenetesen fáj a szívem. És nincs erőm.

– Nagyon sok erőd van. És majd kitalálunk valamit. Csak juss haza.

– Jó, jó, megyek… De gondolod, hogy szereti?

– Ugyan. Ez a férfi már nem ilyen kategóriákban gondolkodik. Nyilván földobja, ha beszélgetés közben foghatja a kezét. Ficsúr. A tiedet is megfogja majd, meglátod.

– Nem. Soha nem fog megszeretni. Nem érek annyit. Miért is történt mindez? Miért kellett ma este éppen ott lennie? És most pedig vele van…

– Nem hiszem.

– De nem lehet tudni! Semmit nem tudhatok. Minden rejtve van előttem. Úgy kell az életébe lépnem, mint egy betörőnek, egy kémnek, egy titkosügynöknek, aljas szándékkal, mert az is vagyok, aljas, hogy ilyeneken gondolkodom.

– De most az a legfontosabb, hogy hazamenj.

–Jó, megpróbálok. Tudom, hogy szörnyen értelmetlen, amit teszek, de nem tehetek mást, mert már nem vagyok magamé.

– Ez nem igaz. Szándékosan veszejted el magad. De ezt majd megbeszéljük holnap. Mindenképpen szállj fel a villamosra, és menj haza.

Nem sokra emlékszem a hazafelé vivő útból. Folyvást úgy éreztem, a fájdalom kifelé húzza a fejemet a villamosablakból. A létezésem émelyítő lassúsággal és kimérten egy gondolat körül forgott, s úgy tűnt, egészen föltekeredik erre a gondolatra. Ma ezt a kérdést a következőképpen fogalmaznám: van-e valami túl a játszmákon, valami, amit semmi más, csak a boldogság elemi igénye és az a nem várt kísértés, melyet szeretetnek nevezünk, igazol. Akkor azonban nem terült szét ilyen pontossággal ez az utólag banálisnak tetsző probléma darvadozó szemléletem előtt, mert minden megragadási kísérletét magába nyelte az a végeérhetetlen imbolygás, mely néhány perc – másodperc? – után mégiscsak megkegyelmezett nekem. Elaludtam.

És innentől kezdve tulajdonképpen új korszak kezdődött bennem, olyan érzésvilág, melyet nagyon nehéz könnyen szétválasztható ellentmondások alapján jellemezni. Mert egyfelől látnom kellett, hogy választott szerelmemnek valóban élete van, másfelől azonban nem kínálkozott esély arra, hogy ebbe az életbe beléphetek, ily módon pedig továbbra is nekem kell vállalnom a felé való viszonyulás egészét. Egyszerűbben szólva: hiába szereztem néminemű bizonyosságot arra nézvést, hogy szerelmem szeretni látszik valakit, nem merülhetett föl az a lehetőség, hogy afféle riválisként jelenhessek meg. Nem magam miatt, és nem is a valójában csak a képzeletemben élő kapcsolata miatt, hanem mert nem ilyen úton akartam megszerezni őt. Távol akartam tartani magam minden olyan trükktől, mely a férfi meghódításához vezet, mert valójában és éppen annak az eszeveszett akaratnak az ellenében, mely az ő megszerzésére irányult bennem, ki akartam engedni a kezemből a kapcsolatunk formálódásának kulcsát, s rábízni arra az ismeretlen irányelvre, mely az utamba hozta őt. Furcsa helyzet volt ez. Egyfelől mindent meg kellett tennem, hogy a lehető legkedvezőbb színben lásson engem, másfelől egyetlen gesztust sem tehettem azért, hogy valamennyire nyilvánvalóvá váljék számára a szándékom. Pedig mennyi mindent megtehettem volna! Hányszor intézhettem volna úgy, hogy „véletlenül” találkozzunk, hány lehetőségem lett volna arra, hogy megindítsam köztünk azt a sávot, mely a közeledés minden további lehetőségét hordozhatta volna! De nem. Én kiválasztott akartam lenni. Én a szerelem törvényét akartam követni. A szerelmes és a kiválasztott pedig, ami nagyjából ugyanaz, sokkal többre tartja magát, minthogy megdolgozzék felséges helyzetéért. A helyzetéért, amit kizárólag önnön lelkületével tarthat fönn. És leginkább csak a maga dicsőségére.

Amikor Elina másnap hosszasan ecsetelte, meddig mehet el az ember bizonyos helyzetekben, már csak mosolyogtam. Nem azon a hétfő esti rémületen, mert arra máig sem borítottam az ostoba megbékélés ízléstelen, szakadozott gyászfátyolát, hanem azon a kétértelműségen, amely az ember sorsszerű és pillanatnyi önreflexiója között feszül. Mert e rémület, melynek ízét azóta is, az emlékeim megidézése nélkül is érzem, nem volt más, mint könnyelmű elbizonytalanodás e kettő: a Felügyelő, kit sorsommá fogadtam és a Felügyelő, aki életté lett, között. Megértettem, hogy ami történik nemcsak nagyszabású és félelmetes, hanem egyszeri és egyedi is. És amikor Elina kedves, aggódó pillantásával felém legyintette a tématervem neki szánt másolatát – mikor nyugszol meg végre? –, úgy tettem, mintha egy percre eltűnődnék az egyébként teljesen nyilvánvaló válaszon. Ez volt a baj? Ez a csöppnyi évődés volt az oka, hogy azóta számtalanszor szembetalálkozom ezzel a kérdéssel: mikor?, mikor?, mikor?. Mert akkor nem válaszoltam, csak visszaadtam a süteményestál felett kedves, aggódó pillantását, és mohón nagyot haraptam a kezemben billegő-incselkedő, hatalmas rebarbaráslepényből, amit olyan mesterien tudott készíteni – sűrű mézzel vastagon locsolva –, mint senki más talán a világon.