Tito nyara

 

Amikor végre behajtottunk amerikai autónkkal, egy mélybarna, mondhatni csokoládészínű Chevrolettel, a nap kegyetlenül égette a kisvárost, a házak és a fák árnyait szinte maradéktalanul felfalta; délidőben hajtottunk be, s mi nyakunkat nyújtogatva néztük, hogy minden ott van-e még, hogy ugyanúgy van-e, mint tavaly nyáron meg az azelőtti években.

Hajtottunk befelé, siklottunk a fenséges nyárfák szegélyezte úton, végig a fasoron, amely a kisváros kezdetét jelezte, és soha senkinek nem mondtam, hogy engem ezek az égnek meredő fák úgy megszédítettek, mint amikor Matteóval enyelegtünk. (Olyan kábulatba estem, mint amikor Matteo meg én vég nélkül forogtunk körbe-körbe a falu erdejének legszebb tisztásán, bensőségesen, homloka a homlokomon, később Matteo sajátosan hűvös nyelve, fekete szőrzete, amely úgy tapadt a testéhez, mintha csak annak szépségét kívánná kiteljesíteni).

Ahogy elsuhantunk a nyárfák mellett, a susogásuk eszemet vette, csokoládészínű hajónk hangtalanul siklott az egyik fától a másikig, s közben a síkság felett szemmel láthatólag megállt a levegő, mert a nap olyan könyörtelenül sütött, hogy Apám hátraszólt a légkondiért; még mindig pontosan ugyanolyan minden, mondta halkan, semmi sem változott, abszolúte semmi.

 

Felvetődött bennem, hogy Apám vajon profi kertészeket hiányol-e, akik legalább az ágakat megnyesnék – a vadhajtásokat szembeállítva a civilizációval! – vagy hatékony gépeikkel egyszer s mindenkorra kiirtanák a kisvárost jelző nyárfákat? (Mi meg leülnénk az egyik ilyen farönkre, pillantásunkkal uralva a déli hőségben felszívódó síkságot; Apámnak fel kellene állnia egy tuskóra, megpördülne saját tengelye körül, majd olyan ember módjára, akinek későn ismerik el az igazát – de jobb későn, mint soha! – keserűen megjegyezné: végre eltűntek innen azok az átkozott poros fák!)

Senki nem sejti, mit jelentenek nekem ezek a fák, a fák között a levegő, amit szinte látni lehet, és a fákat még soha sehol nem lepte be úgy a hőség, mint itt, ahol a síkság helyet ad nekik, s én most is azt kívánom, bárcsak megállnánk itt, hogy nekidőlhessek egy fatörzsnek, égnek emeljem a tekintetemet, hogy elvarázsoljanak a meg-megzizzenő levelek, és most sem kérem meg Apámat, hogy álljon meg, mert a miértre nem tudnék válaszolni, sok mindent el kellene mesélnem, egészen biztos Matteóról is, hogy megmagyarázzam, miért szeretnék megállni pont itt, a célhoz ilyen közel.

Megy tovább az autónk, melyet mintha valami titkos erő vonzana szinte mindig az út egyenetlenségei felé, s mielőtt végérvényesen megérkeznénk, még egyszer elhangzik a „Semmi nem változott”, a civilizációnak még egy visszavágást, azaz helybenhagyást el kell szenvednie, s mi, gyerekek arcunkat baloldalt a döbbenetesen hűs üveghez nyomjuk, s hitetlen szemekkel mustrálgatjuk a szemétdombon élő embereket, semmi nem változott, mondja Apám, hullámbádogból, gumiból tákolt kunyhók, autóroncsok és háztartási szemét között kócos gyerekek játszanak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mi van a szilánkokkal, mi van, amikor leszáll az éj, mozdulnak az árnyékok, amikor a szanaszét heverő tárgyak életre kelnek? S egy szempillantás alatt megfeledkezem a nyárfákról, Matteóról, a levelek susogásáról, a Chevroletről, s a síkság fekete éjszakája teljesen körülvesz, bántón hatalmába kerít, s nem hallom őket, a sokat szidott, sokat csodált cigányok énekét, mohó árnyakat látok csupán olyan sötétségben, amit nem űz el az utcai lámpák fénye.

S Apám kihajol az ablakon, a fejét csóválja, szárazon felköhög, mint szokott, olyan lassan vezet, azt gondolná az ember, pillanatokon belül megállítja a kocsit, nézzétek, mondja, és mutatóujjával kopog az oldalsó ablak üvegén (emlékszem egy tűzre, aminek megbolydult a füstje), én, aki a koszos arcokat rögzítem, az éles pillantásokat, a lámpákat, rongyokat, a szemétdombokon reszkető fényt, elnyújtva nézem, mintha mindent meg kellene értenem, ezeknek az embereknek a képét, akiknek nincs matracuk, ágyuk meg már biztosan nincs, ezért éjjelente talán a földbe fúrják magukat, a mélyfekete földbe, amelyik most, nyáron telis-tele van napraforgóval, télen viszont úgy megadja magát, hogy az ember szinte megsajnálja; a földet, a puszta földet, amit télen százszoros súllyal nyomaszt az ég, s mikor az ég békén hagyja, szélcsendben tengerré lesz.

Még soha senkinek nem mondtam, de szeretem ezt a síkságot, amely vigasztalan vonallá vékonyodik, nincs semmije, amit az embernek ajándékozhatna; egyes egyedül ezen a síkságon, amitől semmit nem akarhatsz, ahol legfeljebb leheveredhetsz, szétterjesztett karokkal, s ennyi oltalmat ad neked.

Ha azt mondtam volna, hogy szeretem Matteót (egy szicíliai fiút, akit a nyári szünidő előtt pár héttel raktak be az osztályunkba, ciao, sono Matteo de Rosa! s a tanárt leszámítva mindenki azonnal megszerette), akkor a legtöbben nyilván értettek volna, de hogy mondja azt az ember, hogy szeret egy síkságot, a poros, közönyös, büszke nyárfákat, s köztük a levegőt? Nyáron, amikor emeletnyit nő a síkság, mindenütt, ahová csak a szem ellát, napraforgó-, kukorica- meg búzaföldek, s azt mesélik, hogy a végtelen földeken minduntalan eltűnnek emberek, azt mondják, ha nem vigyázol, téged is elragad és felfal a síkság, de én nem hiszem el, azt hiszem, hogy a síkság tenger, a saját törvényeivel.

Ezek a szegény párák, mondja Anyám, mintha tévét néznénk, s ahelyett, hogy csatornát váltanánk, elhajtunk mellettük, továbbmegyünk a hűtőládánkban, amely egy rakás pénzbe került, olyan szélesek vagyunk vele, mintha a miénk lenne az utca, Apám felkapcsolja a rádiót, mire az alantast tánclépések ütemére váltja a zene, a valóság szempillantás alatt gyógyítja a dongalábat: Ici-pici kisgalambom, édes párom, Gyere ide az ölembe, jöjj ide hát! A csókodat réges-régen várva-várom, Add ide az ici-pici szád!…