Tito nyara

 

Amikor végre behajtottunk amerikai autónkkal, egy mélybarna, mondhatni csokoládészínű Chevrolettel, a nap kegyetlenül égette a kisvárost, a házak és a fák árnyait szinte maradéktalanul felfalta; délidőben hajtottunk be, s mi nyakunkat nyújtogatva néztük, hogy minden ott van-e még, hogy ugyanúgy van-e, mint tavaly nyáron meg az azelőtti években.

Hajtottunk befelé, siklottunk a fenséges nyárfák szegélyezte úton, végig a fasoron, amely a kisváros kezdetét jelezte, és soha senkinek nem mondtam, hogy engem ezek az égnek meredő fák úgy megszédítettek, mint amikor Matteóval enyelegtünk. (Olyan kábulatba estem, mint amikor Matteo meg én vég nélkül forogtunk körbe-körbe a falu erdejének legszebb tisztásán, bensőségesen, homloka a homlokomon, később Matteo sajátosan hűvös nyelve, fekete szőrzete, amely úgy tapadt a testéhez, mintha csak annak szépségét kívánná kiteljesíteni).

Ahogy elsuhantunk a nyárfák mellett, a susogásuk eszemet vette, csokoládészínű hajónk hangtalanul siklott az egyik fától a másikig, s közben a síkság felett szemmel láthatólag megállt a levegő, mert a nap olyan könyörtelenül sütött, hogy Apám hátraszólt a légkondiért; még mindig pontosan ugyanolyan minden, mondta halkan, semmi sem változott, abszolúte semmi.

 

Felvetődött bennem, hogy Apám vajon profi kertészeket hiányol-e, akik legalább az ágakat megnyesnék – a vadhajtásokat szembeállítva a civilizációval! – vagy hatékony gépeikkel egyszer s mindenkorra kiirtanák a kisvárost jelző nyárfákat? (Mi meg leülnénk az egyik ilyen farönkre, pillantásunkkal uralva a déli hőségben felszívódó síkságot; Apámnak fel kellene állnia egy tuskóra, megpördülne saját tengelye körül, majd olyan ember módjára, akinek későn ismerik el az igazát – de jobb későn, mint soha! – keserűen megjegyezné: végre eltűntek innen azok az átkozott poros fák!)

Senki nem sejti, mit jelentenek nekem ezek a fák, a fák között a levegő, amit szinte látni lehet, és a fákat még soha sehol nem lepte be úgy a hőség, mint itt, ahol a síkság helyet ad nekik, s én most is azt kívánom, bárcsak megállnánk itt, hogy nekidőlhessek egy fatörzsnek, égnek emeljem a tekintetemet, hogy elvarázsoljanak a meg-megzizzenő levelek, és most sem kérem meg Apámat, hogy álljon meg, mert a miértre nem tudnék válaszolni, sok mindent el kellene mesélnem, egészen biztos Matteóról is, hogy megmagyarázzam, miért szeretnék megállni pont itt, a célhoz ilyen közel.

Megy tovább az autónk, melyet mintha valami titkos erő vonzana szinte mindig az út egyenetlenségei felé, s mielőtt végérvényesen megérkeznénk, még egyszer elhangzik a „Semmi nem változott”, a civilizációnak még egy visszavágást, azaz helybenhagyást el kell szenvednie, s mi, gyerekek arcunkat baloldalt a döbbenetesen hűs üveghez nyomjuk, s hitetlen szemekkel mustrálgatjuk a szemétdombon élő embereket, semmi nem változott, mondja Apám, hullámbádogból, gumiból tákolt kunyhók, autóroncsok és háztartási szemét között kócos gyerekek játszanak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mi van a szilánkokkal, mi van, amikor leszáll az éj, mozdulnak az árnyékok, amikor a szanaszét heverő tárgyak életre kelnek? S egy szempillantás alatt megfeledkezem a nyárfákról, Matteóról, a levelek susogásáról, a Chevroletről, s a síkság fekete éjszakája teljesen körülvesz, bántón hatalmába kerít, s nem hallom őket, a sokat szidott, sokat csodált cigányok énekét, mohó árnyakat látok csupán olyan sötétségben, amit nem űz el az utcai lámpák fénye.

S Apám kihajol az ablakon, a fejét csóválja, szárazon felköhög, mint szokott, olyan lassan vezet, azt gondolná az ember, pillanatokon belül megállítja a kocsit, nézzétek, mondja, és mutatóujjával kopog az oldalsó ablak üvegén (emlékszem egy tűzre, aminek megbolydult a füstje), én, aki a koszos arcokat rögzítem, az éles pillantásokat, a lámpákat, rongyokat, a szemétdombokon reszkető fényt, elnyújtva nézem, mintha mindent meg kellene értenem, ezeknek az embereknek a képét, akiknek nincs matracuk, ágyuk meg már biztosan nincs, ezért éjjelente talán a földbe fúrják magukat, a mélyfekete földbe, amelyik most, nyáron telis-tele van napraforgóval, télen viszont úgy megadja magát, hogy az ember szinte megsajnálja; a földet, a puszta földet, amit télen százszoros súllyal nyomaszt az ég, s mikor az ég békén hagyja, szélcsendben tengerré lesz.

Még soha senkinek nem mondtam, de szeretem ezt a síkságot, amely vigasztalan vonallá vékonyodik, nincs semmije, amit az embernek ajándékozhatna; egyes egyedül ezen a síkságon, amitől semmit nem akarhatsz, ahol legfeljebb leheveredhetsz, szétterjesztett karokkal, s ennyi oltalmat ad neked.

Ha azt mondtam volna, hogy szeretem Matteót (egy szicíliai fiút, akit a nyári szünidő előtt pár héttel raktak be az osztályunkba, ciao, sono Matteo de Rosa! s a tanárt leszámítva mindenki azonnal megszerette), akkor a legtöbben nyilván értettek volna, de hogy mondja azt az ember, hogy szeret egy síkságot, a poros, közönyös, büszke nyárfákat, s köztük a levegőt? Nyáron, amikor emeletnyit nő a síkság, mindenütt, ahová csak a szem ellát, napraforgó-, kukorica- meg búzaföldek, s azt mesélik, hogy a végtelen földeken minduntalan eltűnnek emberek, azt mondják, ha nem vigyázol, téged is elragad és felfal a síkság, de én nem hiszem el, azt hiszem, hogy a síkság tenger, a saját törvényeivel.

Ezek a szegény párák, mondja Anyám, mintha tévét néznénk, s ahelyett, hogy csatornát váltanánk, elhajtunk mellettük, továbbmegyünk a hűtőládánkban, amely egy rakás pénzbe került, olyan szélesek vagyunk vele, mintha a miénk lenne az utca, Apám felkapcsolja a rádiót, mire az alantast tánclépések ütemére váltja a zene, a valóság szempillantás alatt gyógyítja a dongalábat: Ici-pici kisgalambom, édes párom, Gyere ide az ölembe, jöjj ide hát! A csókodat réges-régen várva-várom, Add ide az ici-pici szád!…

Akik a Napkirállyal dacolnak

 

 

Az anyám halálát követő évben, 1927-ben apám Jurába vitt: anyám révén ugyan félig breton lettem, de apám után Franche Compté-i és savoyai vagyok. Az utazás során olyan rokonokat ismertem meg, akiknek korábban a létezéséről sem tudtam. Egyik ilyen rokonunk volt a Gendrey-i pék, aki reggelente zsömlét sütött nekem, és vele mentem, amikor kétkerekű kis kocsiján kihordta a cipóit.

A másik rokon Offlanges-ban lakott. Barbier volt a neve. A keresztnevét nem tudom. Mindenki, még a felesége is, Barbier-nek hívta. Tömött fehér bajszú öregember volt, és soha nem láttam fedetlen fejjel: vagy fülvédős sapkát, vagy madárijesztőszerű kalapot viselt. Aprócska szőlejében karcos vinkót pancsolt; apám borzongott tőle.

Barbier rokon facipőket fabrikált, nem annyira eladásra, mint inkább azért, hogy „elfoglalja valamivel a kezét”. Mert volt mit a tejbe aprítania, vagyis, ahogy arrafelé mondják, „jól kibélelte szénával a facipőit”. Szerettem nézni, ahogy a vésőt és a gyalut kezeli, s beszippantani a faforgácsok tejes illatát. A facipész legszívesebben kőrissel dolgozik, mert ez a fafajta nem csomós. Akárcsak nagyanyáméknál Bretagne-ban, ebben a faluban is sok paraszt járt még facipőben, legalábbis olyankor, amikor sárban kellett tocsogni, meg trágyázni a jószág alól.

Egy napon a műhelyben néztem, amint Barbier rokon átlényegít egy satuba fogott fatuskót, durvasága ellenére is valahogy elegánsan, amikor belépett a mesternek egy barátja, még nála is idősebb. Beszélgetni jött. Nagyon sovány, félszemű öreg volt, sántított is. A dohányzásban lelte örömét: egyre szívta meg tömögette a pipáját.

A látogató beszélt. A rokon a satupad előtt nem hagyta félbe a munkáját, csak foghegyről felelgetett. A félszeműt ez csöppet sem zavarta. Azt mondta, Barbier „vén medve”; ami őt illeti, inkább beszélni jött, mintsem hallgatni. Nyomorúságáról mesélt: reuma kínozza, látása gyengül, füle is cserbenhagyja, a keze reszket. A rokon mordul, sóhajt, „Ah”, mondja, vagy: „Igen, igen”.

Hogy egy kis figyelmet kapjon, vagy inkább együttérzést, a látogató a halált veti fel, mert úgy érzi, nemsokára eljön érte, de ezzel is csak egy „Ugyan már”-t tud kipréselni a rokonból.

Ekkor, hogy a közöny falát áttörje, az öreg kinyújtja reszkető kezét, tenyérrel a föld felé:

– Látod, – mondja Barbier-nak –, én is úgy teszek majd, mint a régiek. Engem is így temetnek el!

Hiába minden, a facipész csak vési tovább a fát teljes gőzzel, s csak pár szót mormol: lassan kivesznek a hagyományok, megérti, hogy tisztelik a szokásokat azok, akik ragaszkodnak a szülőföldjükhöz, stb. Az öregember jobb híján ennyivel is beéri, s elbúcsúzik.

Fölöttébb kíváncsi lettem, viszont nem mertem megtörni a csendet, amit a feladat megkívánt, ezért megvártam, amíg a rokon abbahagyja a munkát, hogy cigarettát sodorjon magának, s csak akkor kértem magyarázatot.

– Látod, –  mondta –, mifelénk nem is olyan régen a halottakat fordítva temették, arccal a föld felé.

– De miért?

– Hogy hátat fordítsanak a napnak, XIV. Lajos jelképének.

Történelemlecke következett. Franche Comptét 1678-ban csatolták Franciaországhoz, a Nimegues-i szerződések alapján, a birodalom és az egyesült tartományok közötti véres háborút követően. A Franche Compté-iak még két és fél évszázaddal később sem feledték a királyi csapatok kegyetlenkedéseit.

 

 

A sárga csillag

 

Mintha akkora pofont kaptam volna az utcán, hogy a fal adja a másikat.

Jeanette és én holtfáradtan róttuk a hosszú, kihalt Buffon utcát; feleségemet a nagy hasával formátlan kis ruhája fojtogatta, én meg spárgával átkötött bőröndünket cipeltem, mintha döglött szamarat vonszolnék. Kora reggel érkeztünk a gare de Lyonra egy zsúfolt, büdös vonattal. Az utasok megszánták a feleségemet, leülhetett. A férfiak úgy szorongtak a folyosón, mint heringek a hordóban.

Ilyenkor az utcák még szinte üresek. Messziről feltűnt egy furcsa szerzet; apró léptekkel haladt, egyik válla feljebb volt, mint a másik, s tekintetét görnyedten a földre szegezte. Mellén, a szíve tájékán sárga foltra lettem figyelmes. Ahogy közelebb ért felénk, a folt határozott formát öltött: a két, középen egymást keresztező háromszög Dávid csillagot alkotott, s rajta fekete felirat: ZSIDÓ.

Az ország déli övezetében aktakukacosan kicsinyes antiszemitizmus dívott. Pétain árnyékában Charles Maurras tovább forralhatta mérgét. „Zsidóügyi biztos” működött. 1940 októbere óta zsidók nem űzhettek bizonyos foglalkozásokat. Erre a hátrányos megkülönböztetésre még csak nem is a németek kényszerítettek. Másrészről a demarkációs vonaltól délre nem volt kötelező a sárga csillag viselése.  Tudtunk a csillagról. De tudni valamit, és saját szemünkkel látni…

Igen, mintha csak arcul ütöttek volna.

Ahogy közelebb ért, a férfi felgyorsította lépteit. Nem nézett ránk. Kisvártatva még két zsidóval találkoztunk, akik sárga csillaggal mentek a közönyös járókelők között. Hogy lehet ehhez hozzászokni? Vajon egy idő után már nem fogom érezni, mennyire éget a pofon, amit kaptam?

Este megkérdeztem apámat. Eléggé hűvösen kezdtünk el beszélgetni. Újdonsült németbarátsága okán képes elfogadni a csillag szégyenét?

– Erről legalább fel lehet őket ismerni – válaszolta kérdésemre. – Most már nem tudnak bárhová bejutni.

Ezzel a néhány szóval fényévekre távolodott tőlem. Már másnap szállás után néztem. Amíg nem találtam lakást, ellenséges csöndben éltünk egymás mellett. Még aznap elrohantam egészen a Port-Royal bulvárra, ahol Albert lakott.

Albert Nahmias, akivel együtt jártunk a Montaigne-be, hatodikos korunk óta a barátom. Elválaszthatatlanok vagyunk. Mindig együtt jöttünk ki a gimnáziumból. Minden apróságon nevetni kezdtünk, végeláthatatlan vitákat folytattunk, cinkos barátság szövődött köztünk. Nem volt abban semmi számítás, semmi hátsó gondolat – ilyen barátság csak tizenévesek között létezhet.

Nahmias-ék spanyol származású zsidók voltak; mielőtt Párizsba költöztek volna, Isztambulban éltek. Albert apja idegen akcentussal beszélt, s a háború előtt kávét importált. Nahmias-né csodálatos feketéket tudott főzni, törököset, mokkát és Maragogype kávét. Páratlan eleganciával töltötte ki aprócska, áttetsző porcelán csészékbe. Liszt finomságúra őrölte a kávészemeket, s egy csepp hideg víztől a zacc a csésze aljára gyűlt. Méregerős kávéja mellé mézes és mandulás süteményt adott Nahmiasné. Szénfekete haját sűrű kontyba fogta, szeme sötét volt, mint a kávéja, s jóakarat sugárzott belőle. A keleti dohány illata kellemesen keveredett az arab kávé aromájával…

Megmásztam három emeletet. Rányitottam az ajtót Albert-re, akinek a meglepetéstől tátva maradt a szája; megöleltük egymást. Fiatal korunkban nem volt ez szokásunk. A férfikor előtt elég egy kézfogás.

Albert anyja már nem élt. Apja csonttá aszottan didergett háziköntösében, a kánikula kellős közepén. Fel sem kelt a karosszékéből, csak a karját nyújtotta felém. Lehajoltam, mire a vállamra tette a kezét, megszorongatott és sírt.

Albert ingujjban volt. Elkapta a tekintetemet. Tudat alatt a csillagját kerestem. Szó nélkül a szék támláján lógó zakójára mutatott:

– Ott van. Itthon még nem kell viselnünk.

Apa és fia szegényesen éldegélt, akár Albert két nővére; egyikük egy kiskereskedőhöz ment férjhez, akinek be kellett zárnia a boltját. Minden percüket szorongás hatja át. Heves szívdobogást okoz minden csengőhang. Tőlük tudom meg, hogy alig egy hónappal azelőtt a németek a párizsi rendőrség segédletével végigtarolták a Marais-i zsidónegyedet. A razziában senkit sem kíméltek. Nahmias-ék „az üldözöttek telefonján”, szóbeszédből értesültek erről.

– Hová hurcolták őket?

­– Vél’ d’Hiv-be.

Ez a Grenelle úti velodrom, ahol a háború előtt a hatnapos pályakerékpár-versenyeket tartották. Nem kis távolság.

– Ott vannak még?

– Nem. Onnan elvitték őket máshová.

– Hová?

– Nem tudjuk. Senki nem jött vissza, hogy elmondja nekünk. Úgy gondoljuk, hogy munkatáborba küldték őket.

Ha tudták volna! Ha tudtuk volna!

A Buffon utcai találkozás 1942 augusztusában olyan lázadást váltott ki belőlem, hogy elmondhatom, attól a naptól a szívem szerint zsidónak érzem magam. Egy életre.

 

 

Korrektek

 

Ez az egyik első mondat, amit apám kiejtett a száján. Természetesen a szokásos, egészségünkre, hogylétünkre, a mindennapok nehézségeire, és különösen az akkori időket jellemző élelmiszerhiányra utaló közhelyek után.

– Korrektek. – Ez a „korrektség” a németekre vonatkozott. Apám már nem hívta őket büdös sváboknak, mint korábban tette egy negyed századon át, sem poroszoknak, mint Agathe nagymama szokta volt. Nem azért, mert a falnak is füle van, és valaki meghallhatná, hanem mert tiszteli őket és alapjában véve csodálja is. Méghozzá attól a naptól fogva, hogy bevonultak Párizsba, ami egybeesett a hatvanadik születésnapjával: június 13.

– Ez egy fegyelmezett nép, értenek a rendhez. Nem úgy, mint nálunk, ahol minden csupa kapkodás meg zűrzavar!

Ezután hosszasan méltatta a megszálló csapatok „példás” magatartását, akik „bármit megengedhetnének maguknak”, „de maradnak a helyükön”.

– Az első helyen – mondom én.

Apám kikel magából:

­– Ők nyerték meg a háborút, nemde?

– Még nem.

– Most falják fel az oroszokat is.

– Ott van az Egyesült Államok.

– Gengszterek és négerek földje!

Máris kifakadt: alig érkeztem meg, nem tart sokáig, hogy felfogjam. Nincsenek sáros bakancsok és nyitott zubbonyok, elhagyott, vagy a földön vonszolt puskák. Felsóhajt:

­– Hacsak rágondolok a mieinkre: rendetlenek, egyik részegebb, mint a másik.

Ellent mondok. Legyőztek bennünket, de senkinek sincs joga megvetni a halottakat.

– Halottak? Néhányan. Kiváltképp a foglyok, futottak, mint a nyulak.

S hogy lezárja a vitát, és belekössön abba, amit mondtam:

– A metrón felállnak, átadják a helyüket az időseknek. Már rég nem lehetett ilyesmit látni mifelénk.

Való igaz, hogy nem sokat láttam még közülük. Ott voltak a vonaton és a gare de Lyon peronjain: járőröztek, a francia zsarukkal együtt kinyittatták a bőröndöket.

– Azért teszik, hogy sarokba szorítsák a feketézőket – mondja apám.

Feleségemmel gyalog jöttünk a pályaudvarról, teljesen kimerülten. Eszünkbe sem jutott, hogy hatalmas bőröndünkkel és minden vagyonunkkal lemenjünk a zsúfolt metróba. Egyetlen biciklis taxi – a megszállt Párizs tuk-tukja – sem lett volna hajlandó elfuvarozni bennünket, akármilyen erős is volt a kerékpáros lábikrája.

Arra nem is gondoltunk, hogy körülnézzünk. A rákövetkező két napon hagytam pihenni a mindenórás Jeanette-et, és régi szokásomhoz híven naphosszat Párizs utcáit róttam. A felületes szemlélő kétségtelenül korrekteknek láthatta őket. Alig fordultak meg az augusztusi hőségben igen lengén öltözött lányok után, akiket már messziről elárult fatalpú cipőik csattogása a járdán.

Látni lehetett őket a kávézók teraszán, zöld egyenruhában (Wehrmacht) vagy kékben (Luftwaffe). A pompás tengerésztisztek övükön csüngő tokban vékony tőrt viseltek. Bizonyos középületeken – például a Meurice palotán, a Rivoli utcában – hosszú vörös náci zászlók lógtak, középütt fekete horogkereszttel, a sátán színeiben, dölyfösen dacolva a tekintetekkel. A megszállók minden útkereszteződésbe gót feliratos jelzőtáblákat tettek. A Champs-Elysées tövében a cinéma de Paris-t kisajátították a katonáknak: Soldatenkino. A falakon „terroristák” elleni megtorlásokat kilátásba helyező kiáltványok: Bekanntmachung.

Működnek a kivégzőosztagok, és ha rosszalja is ezt valaki, csak suttogva teszi. A londoni rádiót hallgatjuk, már amennyire a német zavarás mellett ez lehetséges, meg a párizsi rádiót. A kollaboráció hullámhosszán a krónikás, Jean Hérold Paquis a vén Cato felkiáltására utal: „Angliát úgy el fogják pusztítani, mint Karthágót!” A szabad Franciaországból egy háború előtti ócska sláger, a la Cucaracha dallamával felel neki egy hang:

– A párizsi rádió hazudik. A párizsi rádió hazudik. A párizsi rádió német.

Valójában az emberek rosszindulata leginkább az élelmezési korlátozások ellen irányul. Ha a párizsiak jóllaknának, kevesebbet panaszkodnának. A legtöbb beszélgetés az élelmiszer-ellátás körül forog.

„Két tojást kaphattam volna… Elfogytak a kenyérjegyeim… Vigyázz a csikkjeidre!… Ha a textiljegyeimhez hozzáveszem a lányomét, kijönne belőle egy párnahuzat… Ah! Istenem, a háború után első dolgom lesz, hogy egyek egy jó marhasültet sült krumplival…”

Érkezésünk estéjén szomszédaink, Rousseau-ék és Jeanine lányuk, aki „zászlóanyánk” volt a háborúban, lejöttek beszélgetni, hogy megkérdezzék, mi újság nálunk, milyen a légkör a „szabad” zónában. Kérdezem tőlük:

– És itt?

– Egy szavunk se lehet rájuk, nyilatkoztatja ki Rousseau-né. Korrektek.

 

 

 

Amerikai narancs

 

A történelem szele csapott meg 1944 forró augusztusában. Gyerekkoromban a szüleim gondoskodtak róla, hogy emlékezetemben hiánytalanul megmaradjon 1918. november 11-e, a fegyverszünet napja, s a vidámság, amely magával ragadta a szorongásából szabadított nemzetet. A tömeg az utcákon hömpölygött, az emberek magukon kívül ujjongtak, rikoltoztak, minduntalan összeölelkeztek, megfeledkezve a halottakról, akiket a sokaság zajától távol, háború sújtotta hozzátartozóik sirattak.

Feleségemmel és kislányommal (egyéves fiunk Brindes-ben volt, ahol úgy gondoltuk, kevésbé szenvedi meg a háborút, mint Párizsban) ugyanolyan mámorosan lelkesedtünk, mint egész városunk azon a pénteki napon, 1944. augusztus 26-án, amikor de Gaulle tábornok, Leclerc tábornok és az Ellenállás tegnap még ismeretlen vezetői az árnyékból kilépve, megdicsőülten vonultak a Champs-Elysées-n. Immár nem jövő időben beszéltünk a felszabadulásról.

A Concorde téren voltunk mindhárman – a kis Michèle a karomban – , a végtelen tömeg kellős közepén, a Tuilériák oszlopsora alatt. Egész Párizs ott tülekedett, általános nagy barátkozásban. A Tengerészeti Minisztérium homlokzata még magán viselte az ágyúk ütötte sérüléseket.

E nagy boldogság közepette hirtelen puskaropogás ijesztett ránk. Honnan jöhetnek a lövések? Lehetetlen volt hasra vetődni abban az irdatlan tömegben. Védőn borultam a gyerekre… De Gaulle tábornok szálfaegyenesen haladt el előttünk, akár egy obeliszk, messziről úgy látszott kepi sapkája, mint IV. Henrik fehér sisaktolla.

Másnap tudtam meg: visszautasította, hogy a Notre-Dame-ban fogadja őt Suhard bíboros, négy hónappal korábban, április 24-én ugyanis Párizs főpapja Pétain marsallt fogadta ugyanott, a tábornok szerint túlzott pompával. Emlékszem, miután tudomást szereztünk erről, számos párizsi sietett a Városháza térre (nyilván ugyanazok). Az öregnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy „a párizsiaknak rövid az emlékezete”. Nem igaz, papa?°

Dúlt még a háború, de a Köztársaság ideiglenes intézményei egyre-másra beindultak, s Párizsban állandósult a vigalom. Üdvrivalgások éltették a Szabad Franciaországot és az Ellenállást, noha mindannyian tudtuk, hogy valójában ezek a battle dresst és bográcsszerű sisakot viselő katonák a felszabadítóink. Néhány óra alatt elfelejtettük a „Verboten” jelentését, és megtanultuk a „freedom”-ét.

A G.I-ok teherautóikon, vagy az USA fehér csillagaival díszített harckocsikon vonultak. Az emberek tapsoltak, éltették őket, divatjamúlt ruhát viselő, túlpirosított arcú lányok kapaszkodtak fel a járműveikre, és csokorban osztogatták csókjaikat.

Egy reggel pár percre megállt egy hadoszlop a La Fayette utcán, tőlünk nem messze. Kislányunk anyja kezét fogta. A teherautóról néger óriás mosolygott rá a gyerekre, s intett a kezével. Michèle köszönt neki és visszamosolygott rá. Ekkor az amerikai katona elővett egy narancsot, lehajolt, s odanyújtotta neki. A kislány elvette, és lenyűgözve kiáltotta:

– Labda! Amerikai labda!

Soha nem látott még ilyen gyümölcsöt. Feledhetem-e valaha is ennek a gyereknek a tekintetét, a nevetését? A felszabadulás nemcsak hősi kalandot hozott az aszkétizmusra ítélt párizsiaknak: vele érkezett az Atlanti óceán túlpartjáról a bőség maga, csokoládé, húskonzerv és szőke cigaretták özönével.

Számomra azóta is a narancs színét és ízét jelenti.

 

 

A kopaszra nyírt nő

 

Hány éves lehetett az a nő? Huszonöt? Negyven? Hamuszínű, aszott képén két nagy karmolás; egyik az orrán, a másik az arcán fut végig. Nyilván nem hagyta magát, ellenállhatott, amikor verték. Talán kiáltott is? Vagy lehet, hogy összeszorította a fogát?

Mezítelen, és kopaszra nyírt feje úgy fest, mint egy tojás: kékesfehér, beteges. Miért vetkőztették le ezt a nőt? Hogy undort keltsenek, semmiképpen sem vágyat. Bennem szánalmat ébreszt. Mellei megereszkedetten csüngnek, combja reszket. Ez a rémség meg sem kísérli, hogy a megalázottak ösztönös mozdulatával eltakarja a mellét vagy a szemérmét. Az őt körülvevő csőcselék szitkokat szór, ütlegelik, az arcába köpdösnek.

Vihar készül, az utcán fülledt hőség. Mosólúg szaga úszik a levegőben.

A nő még mindig a ház folyosóján van, a kapualjban. Ki akarják tuszkolni, de ellenáll. Mi történik vele, ha elhagyja ezt az illuzórikus menedéket? Férfiak veszik körül, vörösek, kimelegedtek; szigorú pofát vágnak, bírói szerepben tetszelegnek. Az asszonyok torkuk szakadtából ordítoznak, férjeiket, fiaikat biztatják, hogy csak üssék a szerencsétlent.

Már a járdán van a nő. Sokan jönnek a látványosságra. Párizsban, ahol a munka még nem indult újra, a dologtalanok találtak maguknak szórakozást. Kegyetlenség nélkül hol maradna az öröm?

A nő már képtelen bármire is reagálni, homlokán halványan felsejlik egy szájrúzzsal odakent horogkereszt. Vajon azt jelenti ez, hogy német nője, egyike a megszálló hadsereg „szürke egereinek”, ahogyan ezeket a nőket nevezték?

Egy szabó áll boltja lépcsőjén, kirakata üres, nézi a jelenetet. Zakóját levetette, de nyakkendője rajta van. Karja alatt tűpárnát szorongat: miféle rendelésre, milyen próbára, nagy Isten? Csöndben, mozdulatlanul, visszafogottan néz. Magatartásából rosszallást vélek kiérezni. Megszólítom:

– Mi történik itt?

Óvatosan, kényszeredetten annyit mond, hogy a nő „németekkel feküdt össze”.

– Prostituált?

– Nem.

– Bűnös teremtés?

– Még az sem.

A szabó, mintha érezné, hogy nem tartozom az ítélkezők közé, felbátorodik:

– Ismerem. Szerencsétlen egy nő ez. A férje hadifogoly, szegény ördög, vele meg jól elbánt az élet. Egy német altiszt oldalán talált némi gyengédségre és élelemre.”

Folytatódik a kutyakomédia. Két vidám fickó hónaljánál fogva vonszolja a nőt. Ugyan hová?

A szabó hozzáteszi:

– Valamiféle rögtönítélő bíróságot rendeztek. Az, amelyik kézbe vette az ügyet, nem is olyan régen még Pétain híve volt. Az ott, amelyik századosi egyenruhában feszít.

Az ökölcsapások alatt tántorogva halad a szerencsétlen nő. Tekintete a semmibe réved, szája félig nyitva, karjai lankadtan himbálóznak, immár túl a megaláztatáson, sőt nyilván a szenvedésen is túlnan.

Ellenálló barátom – nem is a legkisebbek közül való – , Claudius Petit, néhány nappal később mesélte nekem, a leszámolások kapcsán:

– Záporoznak a névtelen levelek meg a feljelentések. Akárcsak a megszállás alatt, amikor a Gestapo volt a címzett… Az is lehet, hogy ugyanazoktól jönnek.