ELSŐ SZÓ

      

A háború tényleg a legszörnyűbb és legvészesebb valami az emberiség számára. Az a sok-sok gesztus, szavak és jelek, melyekkel tegnap még dölyfösen dobálóztunk, mostanra, a halál örvényében, egyszeriben világossá válnak.

         Vukovár biztos a világ legőszintébb városa, minden szó szinte azonnal a másik szívéből tekint ránk vissza.

         Vukovárban már nem történhet meg az, hogy valaki jó napot kívánjon, s ezt ne őszintén tegye. Amikor az egészségünk felől kérdezősködnek, nem megfázásra, reumára vagy valami hasonlóra kíváncsiak. Valóban az életünkre s azokra a sebesülésekre gondolnak, amelyeknek még akkor is ki vagyunk téve, ha fegyelmezetten a pincében ülünk. Akkor is megsebesülhetünk, ha az utcán valakinek a segítségére sietünk. A geller, a srapnel, a golyó a gondolatainknál sokkal sebesebben cikáz, durván szétrobbantja akár a kisgyerek legszebb álmát, mint azét a hathónapos csecsemőét az anyja ölében. Még azt a néhány elkapott pillanatot is tönkreteszi, amikor a háborúval sújtottak legalább képzeletben szeretteikkel lehetnek.

         Higgyék el, a háború az ember legalávalóbb találmánya, amit feslettségében kiagyalt, talán azért, hogy mindenek után szánakozásával újra piszkítson.

         Úgy tűnik nekem, a szerencse kisszámú kegyeltjeihez tartozom, mert sikerült papírra vetnem néhány gondolatot az eltűnt, vagy soha meg sem kapott idő nyomában, mindegy. S amikor írok, valahol a gondolataim legmélyén, időnként a vér, halál és pusztítások élőképe előtt, nem feledkezem meg a harcosokról, a horvát honvédekről, akiknek nem volt szerencséjük, akik nem érték be a gondolataikat, s már nem érhetnek el a családjukhoz vagy a szerelmükhöz.

         Helyettük fogadják az én első szavamat, az őszinteség és szeretet szavát.

 

  fordította Turucz Éva

 

Siniša Glavašević (1960-1991) Szarajevóban végezte az egyetemet világirodalom és könyvtáros szakon. Szülővárosa, Vukovár ostroma idején a helyi rádió főszerkesztőjeként dolgozott. A város eleste, november 18. után – amikor a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és több tízezer polgári személyt deportáltak a városból és környékéről – elhurcolták a vukovári kórházból, s valószínűleg még aznap kivégezték. Földi maradványait évekkel később a város melletti Ovčara tömegsírból azonosították. Az értelmetlen pusztítás közepette a szeretetről, az igaz emberi értékekről írt naplószerű feljegyzései, lírai vallomásai, melyeket a rádió hallgatóinak olvasott fel, és faxon juttatott ki a körülzárt, lerombolt városból, poszthumusz kiadásban Priče iz Vukovara (Vukovári történetek) címmel jelentek meg.