Alig zajjal, ami szóra sem érdemes, siklunk tovább a síkon, elhaladunk egy éles, rozsdás helységnévtábla mellett, aminek örök idők óta a kisváros nevét kell viselnie, itt vagyunk, mondja Nomi, a húgom, a temetőre mutat, ahol feltűnő igazságtalanság uralkodik, a gyommal benőtt sírok, amelyeket senki sem gondoz, már alig felismerhető fakeresztek, szinte megfejthetetlen évszámok, betűk, itt vagyunk, mondja Nomi, s szemében félelem csillan, attól, hogy a napokban valamikor a temetőbe kell majd menni, tehetetlenül állni a sírok mellett, szüleink könnyei miatt szégyenkezni, amikor nekünk is sírhatnékunk lesz, elképzelni, hogy alant a koporsóban ott fekszik apai nagyapánk, anyai nagyanyánk, akiket mi, Nomi és én soha nem ismertünk, dédnagybácsik és dédnagynénik, hogy olyankor a kezek valahogy mindig útban vannak, az időjárás azokhoz a pillanatokhoz soha nem passzol, ha sírnánk, legalább tudnánk mit kezdeni a kezünkkel, kardvirágok és puha rózsák a kőlappal fedett sírok mellett, halottak, akiknek a nevét kőbe vésték, az utókor számára olvashatóan, kőlapok, amiket nem szeretek, mert lenyomják a síkság földjét, nem engedik az alant fekvő lelkeknek, hogy elszálljanak.
Családunk néhai tagjainak, akik anyai és apai ágon a kőlapok alá temetve nyugszanak, legrosszabb esetben is csak a virágok hiányozhatnak, a sárga és rózsaszínű rózsák, kardvirágok, de a kőlappal fedett sírok nincsenek lepusztulva, még akkor sem, ha senki nem látogatja őket, Mindenszentekkor sem, még csak Mindenszentekkor sem, mondja Anyám, amikor valamelyik unokanővére felhívja, fojtott hangon közli vele, hogy rajta kívül senki nem volt kinn a temetőben mécsest gyújtani az elhunytaknak, de legalább nincsenek elhanyagolva a sírok, mondja olyankor Anyám, s ebben a mondatban ott rejlik az élet mély szomorúsága, hogy még a halottakkal sem tud törődni, mert túl távol vannak ahhoz, hogy legalább évente egyszer, Mindenszentekkor virágot vigyen a sírjukra.
Mivel a halál ritkán jelenti be magát előre, ezért mi szinte soha nem vagyunk ott, amikor a családunkból meghal valaki a Vajdaságban, s ha Manci néni vagy Móric bácsi felhív, mert ők az egyetlenek, akiknek telefonjuk van, hogy sajnos rossz hírük van aznap, akkor nálunk érzékelhetően csend lesz a nappaliban, talán lenne mit mesélni a halálról, ha ott lennénk, ahol az összes rokonunk él, legalább mi is hallanánk valamit abból, amit az elhunytról beszélnek, ha Mamika, aki a hangjával az emberi lélek legrejtettebb zugait is eléri, énekszóval siratja, ott, ahol az emberek három napon át búcsúztatják a halottat, mielőtt, mint mondják, porhüvelyét visszaadnák az anyaföldnek, mivel nekünk csak telefonunk van, egy távoli hang tanúsítja, hogy valami visszafordíthatatlan történt, azon a napon, a rossz hír napján úgy járunk-kelünk, mint a szellemek, pillantásunkkal sem érintve egymást, s emlékszem, hogy a sárga krizantémokat, amelyeket Anyám a nappali asztalára tett, Apám erélyes mozdulattal vágta a kukába 1979 egyik októberi napján, amikor hírét vettük, hogy meghalt Apám kedvenc dédnagynénje. Nem akarok halottas virágokat, mondja Apám vöröslő tarkóval, kezében a távirányítóval; én és Nomi azóta a krizantémot tiltott virágnak hívjuk, mert még asztalra sem tehetjük, s mikor otthon, a szülőföldünkön felkeressük a temetőt, halottaink sírjait virággal díszítjük, de krizantémmal soha, még ősszel sem, akkor már túl későn érkezünk, gondolom én, s gyászunkkal akkor maradunk másodszorra is egyedül.
S akkor még csak nem is sejtettük, hogy néhány éven belül a sírköveket felforgatják, a gránitlapokat széttörik, a virágok fejét letépik, mert háborúban az sem elég, ha az élőket megölik; ha ezt sejtettük volna, akkor a halottunk sírjánál, lehajtott fejjel nyilván azért is imádkozunk, halk seppegésünk mágikus oltalmában, hogy a halottak örök nyugalmát, ahogy mondani szokták, ne háborgassa senki, de azt is kérhettük volna, hogy a földigiliszták, pajorok, ugrófarkasok és mindenféle bogár a fény hirtelen változásakor ne kezdjen vadul hemzsegni egymás hegyén-hátán, hogy aztán a zavaró körülmény megszűntével visszaosonjanak a sötétség oltalmába.
Fordította Turucz Éva
(Részlet Melinda Nadj Abonji Tauben fliegen auf c. regényéből,
Jung und Jung, 2010, 5-12. old.)