Mányinka, becsületes nevén Mány Inka, egy faangyal volt, aki a falon lógott. Eredetileg nem volt akasztója. Az operaénekesnő polcán momentán álldogált. Ő azonban odaajándékozta, hogy örömet szerezzen vele.
Így került a szárnya köré madzag, és akasztották a falra, szembe az ajándékozottal, aki nagyon kedvesnek találta kinézetét. Mányinkában egyébként nem volt semmi különös. Arca két petty, két vonal, haja öt szál madzag. Egyetlen dísze a nagy csillag a ruhája elején. Mereven állt, lógott, nézett előre. Legalábbis szakavatatlan szemek számára.
Merthogy Mányinka folyton úton volt. Gondolatokon sétált. A gondolat ugyanis olyan, mint egy út. A semmiből jön, oda is veszik, hol keskeny, hol szilárd, kacskaringós, vagy egyenes, satöbbi. Mányinka folyton rajtuk sétált. Bárkién, aki az adott szobában volt. Így sokfelé eljutott, pl. a három és fél éves Ádámhoz Norvégiába, mert a kisfiú ahhoz tartozott, akinek ajándékozták. De erről majd később.
A faangyal ezt szerette legjobban a gondolatjárásban. Ezt a végtelen szabadságot. Senki nem is sejtette, mi mindent látott.
Azon a szép nyári estén, a könnyű papír tépésének folyamatos halk nesze töltötte be a szobát. Mindegyikbe került valami, aztán ment a hánytálba.
Tép, töröl, sóhajt, nyög, tép töröl, sóhajt.
Mányinka pedig inkább ugrált, mint sétált, mert a gondolatok gyorsan oszlottak.
A fohász vékonyka vonala újra és újra nekiindult, majd a fájdalom elnémította. Legyen már vége!
Az elkeseredés és a remény hullámokban váltották egymást. Míg Inka az elsőn egyre mélyebbre jutott, úgy az idő teltével a remény egyre kevésbé vitte magasra. Előfordult, hogy ilyenkor megfogta a végét és megpróbálta esetlenül felfelé húzkodni, de rá kellett jönnie, hogy a gondolatutat és a hozzá tartozó érzelmet, csak az tudja mozdítani, aki építette. Többször odaült a nő vállára és a fülébe dúdolt.
Ma három angyal altat el… Az egyik angyal útra kel… És szárnyalunk az égre fel…
Ilyenkor mintha csillapodott volna, ami elviselhetetlennek látszott, és a férfi mindig reménykedett.
Miközben Mányinka nagyon sajnálta a nőt, érdeklődve is figyelte.
Például, hogy hogy lehet, hogy az
– ez egy folyamat része nemsoká vége lesz, alázattal viselem-
vonal nem szakadt meg egyszer sem.
Sehol a türelmetlenség, vagy a düh cikcakkjai. Csak a hit fénye, ami halvány világossággal borított mindent.
Én azt hiszem már toporzékolnék, vagy sírnék, de a nő hallgat. Aztán amikor annak egy halvány gondolatút indult a fejében, és az angyal rálépett, megértette őt.
Magába zárta a Gondviselő, lecsupaszította testét, míg szinte rőzsévé vált,
a lelkét, kiürítve belőle az örömöt,
a tünetekkel hallgatásra kényszerítette, kiszolgáltatottá tette, és addig tanította elengedni, míg elfogadta mindkét lehetőséget…. Hisz a lélek úgysem hal meg.
A muszáj pihennem, mert összeesek gondolat szakította félbe Mányinka sétáját.
A férfi sokadszorra is visszafordult, visszatette a szatyrot az asztalra, ásított és leült a szoba másik ágyára. Ugrott minden pillanatban, ha úgy vélte segíthet. Nem tudta otthagyni a nőt. Ürítette a tálat, papírt tépett, homlokot, torzult ödémás testrészeket simogatott, pisiltetett, fürdetett, párnát igazított.
Amikor a nő picit nyugodott, a férfi ledőlt. Horkolása tovább barázdálta az amúgy is zavaros gondolatfolyamatát. Egy anyáról, aki ugyanebben…
A Kékgolyóról ahol az utolsó napok…
A felfüggesztett munkáról, hogy most jelen lehessen,
vajon mi lesz utána,
csak a derekam bírja,
a gyógygombát is meg kéne rendelni,
Istenem nem veszíthetjük el őt!
Mányinka ezt a káoszt figyelte egy darabig, de nem lépett rá.
Talált azonban valami egészen szépet.
Egy karácsony gondolatát. Az ünnepét, amikor Ádám unokájuk negyedik születésnapját is ülik, a norvég táj szépségével, és annak örömével, hogy újra együtt vannak. A két ember egymás mellett futó erős utat teremtett ezzel, és Mányinka újra meg újra végig ment rajta, megpihent itt. Melengető volt a gondolatmenet, az öröm lehetősége. A kisfiú ugrált, bohóckodott, számtalan ölelés váltotta egymást.
A muszáj, hogy így legyen,
az eljöttél hozzám mama, a meg kell, hogy erősödjön addigra fonalat, egybeszőtte a szeretet. Az angyal léptei puhák és könnyűek voltak tőle, szinte el is felejtette honnan indul ez az út. Épített egy kis hóembert az ablakpárkányra, felült a karácsonyfára, aztán csak visszajött, mert egy új utat vélt itt felfedezni.
A hála ami a nő lelkéből áradt a férfi felé, amiért mellette áll, a legszebb volt ezen az estén. Tiszta volt, finom fényű bársony, simogatta meztelen talpait. Meg kellett köszörülnie a torkát ahogy az érintése felpuhította fa testét.
Közben hajnal lett, ami még mindig ébren találta őket.
Tép, töröl, sóhajt, nyög, tép, töröl, sóhajt….