Jules féltve őrizte azt a zenedobozt, amit még fiatalon kapott testvérétől. Fel kellett húzni, és az Alouette nevű gyerekdal szólt belőle. Játékos, madaras mondóka a testrészekről. Olykor kicsit igazítani kellett a dobozkában lévő fémszerkezeten, mert azt mondják, hogy idővel az ehhez hasonló mechanizmusok lelassulnak.
Leharcolt fotelében ülve gyönyörködött a szelencében. Tekert rajta és hallgatta. Újra meg újra. A hosszú percek szinte már óráknak tűntek. Valahányszor felcsendült az égi vándorokról szóló versike, eszébe jutott az az ígérete, amelyet még halálos ágyán tett Basile barátjának. A szatócs akkor arra kérte, hogy amennyiben teheti, látogasson el Domenico Modugno szülőfalujába, és vigye el a szobrának lábához azt a lemezt, amelyet már karcosra hallgatott. Nem sokkal betegsége előtt ő is járt ott, de nem is gondolt bele, hogy akkor utoljára teheti meg az utat. Azért sem vitte magával a korongot. A vén vendéglátós szavát adta. Kamionos cimborájához csatlakozva tette meg a több mint 1700 kilométeres utat. Útközben többször megálltak egy-egy pihenőhelyen. Az éjszakát pedig az olasz Pescara város egyik kis szállodájában töltötték. Kora reggel indultak tovább, ugyanis Rémy kiszámolta, hogy legalább 4-5 órába fog telni nekik, míg odaérnek Polignano a Mare határába. Egy rejtett dél-olaszországi ékkő az Adria partjánál. Sziklákra épített házak szegélyezik, türkizkék habok ölelésében. A hosszú tengerparti promenádjáról megcsodálható az öböl. A távolból pedig kirajzolódik az olasz zene apjának is nevezett énekes és dalszerző, Domenico Modugno szobra. Aki kezét égbe emelve átkarolja szeretett városát.
– Most már nyugodtan meghalhatok – mondogatta az éltes főúr, miközben a sétány köveit koptatta.
Mielőtt odaért volna a főtér végére, betért a közeli Riviéra bárba. Az apró lokál 1955 óta áll a helyiek és a megfáradt vándorok szolgálatára. Itt stílusosan kikért magának egy Volare spritzet. Habzóbor, szóda és egy kis kék curacao likőr, az íze és a színe kedvéért. Édesen keserű koktél a legnagyobb helyi emlékére. Székéből látta a sziklákat, amelyről olykor a vállalkozószelleműek ugrálnak a mélybe. Itt értette meg, hogy miért is Volare, avagy Repülni lett végül a címe a mester leghíresebb szerzeményének. Rémy nem üldögélhetett vele, mert a közeli Bari kikötőjébe kellett visszarohannia. Ám ígérte, órák múlva visszatér, hogy közösen is koccinthassanak. Jules közben elballagott a harminc méteres emlékműhöz. Kis, hordozható táskalemezjátszó volt nála, amit még régiségkereskedő cimborája, Sébastien ajándékozott a számára. Az egyik közeli kávézó teraszán található áramforrás segítségével beüzemelte. Maga mellé tette a gramofont, felhelyezte Basile imádott hanglemezét, majd tekert a hangerőn.
A teret belengte a Volare dallama.
– A férfi, aki álmában kékre festette kezét és az arcát. Majd egyszer csak elrabolta a szellő, és az égig emelte. Az ilyen ábrándok szinte sohasem térnek vissza. Erről dalolt egykor a nagy Modugno. Legalábbis amennyire én értek olaszul. Ez most neked szól, Basile – mondta magában mosolyogva, majd megeredtek a könnyei.
Az emberek közben csodálkozva fürkésztek, és próbálták megfejteni, hogy honnan is szól a mámorító melódia.