A regény mottója

A Szélparipa, vagy eredeti nevén Longda, valójában egy darab papírlap, amelyre a tibeti szerzetesek imáikat írják. Úgy tartják, hogy ha a Szélparipa szabadon szállhat, akkor az emberek boldogságért kiáltó könyörgése eljut az istenekhez.

Részlet az 1. fejezetből

Négy háztömbre laktam a világcsúcstól.

Erről persze sejtelmem sem volt, ami korántsem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy ez a négy háztömb ifjúkorom hajnalán csak az ember ősi ellenségét, a távolságot jelentette, a legyőzésre váró, kegyetlen távolságot, ami a hajnali villamostól elválasztott. Persze ez a négy háztömb sohasem hozta volna ki belőlem a futást, ha nem vagyok elég lusta.

Békésen szenderegve loptam az időt az ágyban, amikor gyenge földrengés ébresztett. Anyám érkezett kissé viharosan, majd újabb rengések kíséretében szelíden figyelmeztetett a távolság és az idő összefüggésére, miszerint, minél később indulok, annál messzebb lesz a villamosmegálló. Az anyáknak valahogy mindig igazuk van, most sem volt ez másképp, mégis úgy döntöttem, egy darabig még melegen tartom az ágyat.

– Legfeljebb futok – mondtam nyugtatólag.

Anyám, aki talán keserű tapasztalatai miatt is, komolyabban vette nálam az ötharmincas elérését, méltóságteljesen visszavonult a konyha irányába. Határozottan engedékenyebb lett, amióta apám elhagyta a családot, és nyugtalan vérének engedve idegen szoknyák környékére tévedt, hogy lelkifurdalás nélkül kövessen el tizennyolc éven felülieknek való dolgokat.

Az apák vétke a fiúkra száll, ami nálunk úgy jelentkezett, hogy idejekorán megismertem a kenyérkeresők sorsát.

Tizenéves fejjel a szövőgyárban építettem ezt-azt, az újságok szerint a világbékét, szerény tapasztalataim szerint viszont a családi békét. Különben sem értettem a politikához, és amit le tudtam szűrni az egészből, az csak annyi volt, hogy pénzt kell keresnem, mert néhány családi körülmény és egy szebb napokat látott kamra családfenntartó szerepbe kényszerített.

Más szempontból viszont kifejezetten szerencsésnek mondhatom a gyermekkoromat. Ott volt például a négy háztömb, ami az atlétika irányába terelte a sorsomat. Az élet már csak ilyen. Nehézségek nélkül mindig elkényelmesedünk kicsit, és észre sem vesszük, mennyi jóról maradunk le közben.

Noszogatásnak nekem ott volt az ötharmincas elérése, a nap első kihívása, aminél csak rosszabbak jöttek. Szerencsére a bajban mindig társakra lel az ember, mert a szomszéd utcában lakó joviális Huszkai, akit velem együtt a szövőgyárba dobott a tréfás kedvű sors, rendszerint szintén késett. Tizenéves fejjel tudtuk, hogy a gyári munka a szabadságunk ellen elkövetett első komoly merényletek egyike az élettől. Ezért aztán megpróbáltunk ott és annyit visszalopni a jogainkból, ahol és amennyit csak tudtunk.

Huszkainak általában sikerült még nálam is többet visszalopnia, így rendszerint én ébresztettem.

Most is én feszültem Huszkaiék nagy szürke bérházának. Az álmos kapu kelletlenül nyikordulva adta meg magát, és feltárta előttem a ház sötét gyomrát. Vakon óvakodtam előre, amikor valami nagy puhába ütköztem. Megnyugodtam. Huszkai már elkészült, és ezzel faragtunk valamicskét jelentősnek mondható késésünkből.

Persze nincs az a késés, amit ne lehetne behozni, de Huszkai ráadásul még kövér is volt. Az rögtön látszott, hogy nem a futásra van kitalálva az a pocak, amit már tizenéves fejjel gyarapítani kezdett. Huszkai pocakja azonban megkérdőjelezhetetlen volt, értékrendjében előkelő helyet foglalt el, és a hatalom szimbólumaként szerepelt. Különben is bízott a nagy tömeg elsöprő erejében, és el kell ismernünk, nem az a típus volt, akitől bárki is szívesen kapna egy pofont, ha nincs esély a békés rendezésre. De a futás az más! Nekem nem volt ellenemre, Huszkai viszont idegenkedett az ilyen pórias dolgoktól, mert nem szerette magát nevetség tárgyává tenni.

A reggeli munkába indulás megaláztatása azonban elkerülhetetlen volt, így kénytelen-kelletlen, egymást segítve, kijutottunk a fényre.

– Idő? – kérdeztem, mire sorstársam órájára pillantva szomorúan konstatálta, hogy már csak egy percünk van. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ellenáll, de aztán rövid némajáték után beleegyezően bólintott. Nincs mese, futnunk kell!

Nagy testi ereje gyors előnyhöz segítette Huszkait, én pár lépéssel mögötte ügettem. Sajnos azonban a hosszútáv is relatív fogalom. Huszkai szervezete a métereket kilométerekként értelmezte, ezért az oxigénhiány tünetei már húsz-harminc méter után erősen jelentkezte szegényen. Mozgása szétesett, feje mint egy színes égő, vörösen izzott, tüdeje fújtatóként szivattyúzta ki-be a levegőt, de mindhiába. Teste élénken tiltakozott a rendellenes, szokatlan mozgás ellen.

Nekihevülten többször is rákiáltottam, mert a biztatás sok erőt adhat a küzdelemhez. Nem sokat javult a helyzet. Előrefutottam négy-öt lépést, majd bevártam Huszkait, néha még toltam is kicsit.

Messziről már látszott az ötharmincas. Lassan, komótosan épp elindult a megállóból. Kirobbantam Huszkai mellől. Mintha állva maradt volna, hirtelen öt-hat méter előnyre tettem szert. Aztán még egyszer ritmust váltottam, majd még egyszer, utolértem a villamost, felugrottam az ütközőre, és várakozólag hátranéztem. Huszkai ott lihegett a nyomunkban, kinyújtottam felé a kezem, azt kívántam, bárcsak hosszabb lenne, hogy megrövidíthessem a szenvedéseit.

Végre felsegítettem az ütközőre. Én már a pihent szervezet törvényei szerint lélegeztem, rajta viszont látszott, hogy legalább félóra, mire visszanyeri testi és lelki egyensúlyát, arra pedig egyenesen órákat kell várni, hogy képes legyen valami szépet is felfedezni az életben.

Míg Huszkai a haldokló utolsó mozdulataival jelezte, hogy holnap keljünk fel korábban, én valami furcsát fedeztem fel magamon. Rájöttem, hogy egész más fából faragtak, mint a legtöbb földi halandót. Bizony, be kellett vallanom, hogy élvezem a futást. Legfeljebb titkolni fogom, mindenesetre eldöntöttem, hogy ezentúl rendszeresen kijárok majd futni, csak hogy én is kapjak valamit az élettől.

Hát valahogy így kezdődött.

 

(Illusztráció: G. Fischinger – Athletics)