Elgondolkodom azon, hogy Pilinszky János versei vajon mitől annyira egyértelműen maradandó értékűek. Számos költőóriás létezett, egzisztált és alkotott, jelentőségük vitán felül áll, de Pilinszky Jánosról mondhatjuk el, ő egyszer és mindenkorra leírta, megformálta az adott mondandóiban a verbálisan kifejezhető megnevezési alakzatokat. Versei a matériát is ráolvasás erejével birtokolják. Minden versminimuma, (de ez a hosszabb terjedelmű alkotásairól is elmondható) : dráma. Pilinszky János tudatában volt a drámai műfaj válságának. Tökéletesen átlátta a cselekmény, a történés légüres térbe kerülésének kihatásait, a következményt. Az abszurddal, mely gyűjtőfogalom a kohézió elvesztését, az erosz spirituális lebegésből porosszá szégyenülését, a kérdések vágy jelzeteinek orgiába, onanizálásba degradálódását, mint szörnyű járványt intő aggódással láttatja, felfedi ily módon a szakrális evidenciák misztériumi igazságának profán kiforgatásának, a nihil mákonyának negatív hatását. Csanád Béla megindítóan szép versben emeli méltán piedesztálra a halhatatlan mestert.

 Sanctus, sanctus, sanctus

Szent egyedül az Isten, senki más,
és akinek ő élni ad magából.
Az édenkertbe vissza nem talál,
kit boldogtalan szíve sose vádol.

Ki hát a szent? Csak az, aki szeret
gyors, feltétel nélküli megadással,
oly egyszerűen s természetesen,
ahogy madár a nyíló égbe szárnyal.

Szólnia sem kell, elég, hogyha van,
Mint testvérünkkel, úgy találkozunk
vele, ha eddig sose láttuk is,
s egy mosolya a féltett vagyonunk.

A jónak épp elég, hogy létezik,
s csodálkozik, hogy övé ez a század,
hol érte vannak szelíd állatok,
s Karamazov Aljósa érte lázad.

Nem is akar mást kijelenteni:
őrizzétek az árva rózsaszálat,
a tűzhányókat s csapzott lovakat,
őrizzétek ti, múlhatatlan vágyak,

mert egyedül a szeretet kevés
bennünk. A szívünk s nem a lét hiányos.
Te, angyaloknak örök rokona,
imádkozz értünk, szent Pilinszky János! “

Pilinszky János nem kevesebb volt, mint a drámának, az e szóban összesűrített fogalomnak a megmentője. Ő nem drámákat írt, de minden sora tanúskodik a drámai kohézió jelenlétéről. Nem gondolnám véletlennek, hogy a más költő esetében oly nehéz pantomimes szinkrontolmácsolás nála semmiféle nehézségbe nem ütközik. Verssorai feszesen  illeszkednek a matérián, így mozdulat, szoborszerűség és a megtörténő dráma egyezésben válthatja ki a tapasztalatot, a megtapasztalás eufóriáját bennünk. Jelen van Pilinszky, ” csorog alá, csorog az üres árok “. Az általa kimondottak, leírtak megtörténnek a szó legtisztább értelmében.

(Paul Klee: Ad Parnassum)