nem csak te

maga elé vette a maradék kenyeret,
ültem túlfelén az asztalnak,
néztem csak, néztem őt, néztem a kenyeret,
minél többet néztem, annál türelmetlenebb lettem,
nem tudtam már várni tovább, hogy mikor jövök én,
és átnyúlva az asztalon elvettem tőle a kenyeret,
apám felkelt a székről, felkeltem én is,
és én futni kezdtem kicsi kezemben a csücsökkel,
apám futott utánam és a nagy kezével nekinyomott a falnak,
a másikkal kitépte markomból a kenyeret,
és én üres tenyeremet ökölre szorítva ütni kezdtem a vállát,
kiabált velem, kiabálta: mit képzelsz magadról, te kis taknyos,
és én visszakiabáltam: adjál nekem is, én is éhes vagyok, nem csak te,
inkább voltunk akkor izzó szemű, vicsorgó állatok, mint szerettei egymásnak,
és az állat nem kér, az csak elvesz, mert döng benne az ösztön:
ha lehet, inkább más dögöljön éhen, ne ő,
így morogtunk a másikra még percekig, de
lecsípett egy darabot, szinte úgy vágta hozzám,
és én lerogyva a földre a fürdőszoba ajtajának háttal
nyeltem a könnyemmel, taknyommal együtt a kenyérhéjat.

arra

arra gondolok, mire gondolhat a szomszéd,
mikor a párkányon könyökölve nézi végig
a vihart a nyitott ablaknál, közben az arca az esőtől ázik,
arra gondolok, kimenni vagy bent maradni fél-e jobban,
miért volna különben szilárdan támaszkodva
a biztonság küszöbén,
se itt, se ott, sehol, de mindenhol egyszerre,
arra gondolok, ha én volnék ott, lenne-e valaki,
aki törölközőt vet rám, ha megszárítkoznék,
arra gondolok, ha én volnék ott,
lenne-e hely, ahol szívesebben lennék,
arra gondolok, ott aztán tényleg nem bánhatna senki,
arra gondolok, Jocót ki bántotta,
arra gondolok, téged ki bántott,
arra gondolok, mindünknek a párkányon kéne lenni,
megázni és megszáradni, hogy aztán mind nézhessük a napot.

(Illusztráció: Tetiana Nesterova: Bread Still Life)