Gérald Messadié munkáiból

Szulejmán pasa utca 25.

Indigókék sötétségben úszott a Boszporusz. Az asztali lámpák fényénél olvasztott rubinként piroslott a hibiszkuszlé. Hűvös volt az este. Gondtalanul haladt el egy teherhajó, s arra gondoltam, nem lennék-e boldogabb a hajó fedélzetén, mint ebben a díszletben, ebben az ezeréves emlékekkel terhes közegben.

Rasida Nureddin hercegnő felém fordult. Hattyúnyaka, amit fiatalon annyira csodáltam, érintetlennek látszott. Valaha fekete hajkoronája hófehéren ragyogott, mint azon legendás nőalakoké, akiknek soha nem fakul a szépsége. A félárnyékban elmosódott az áll puha kontúrja s a mosolyráncok, amelyeket a szalon fényében láttam az előbb. Alig valamivel volt komorabb a hangja. Hetvenhat évesen is arra emlékeztetett, hogy boldogult ifjúkoromban róla mintáztam a női szépséget; s hogy azt hittem, elájulok, amikor fiatalkoromban, fiatalságunk megszámlálhatatlan ünnepélyeinek egyikén magas, kecses, fekete krepdesin lepelbe burkolt alakja egy este felém hajolt – elefántcsontszínű vállai karnyújtásnyira tőlem – s ironikus bájjal, de alapvetően királynői hangon kijelentette:

„Látom, hogy mennyire szeretne táncolni velem.”

– Visszatért Egyiptomba? – kérdezte most.

– Nem – válaszoltam. – Már senkit nem ismerek ott. Egyiptomban már csak az emlékeimmel találkozhatnék.

Elhallgattunk.

– Sokszor gondolkodtam azon, – mondta kifogástalan franciasággal, azzal az éneklő hangsúllyal, amely annyi éven át elringatott – hogy életünk alkonyán jobb-e, hogy vannak ezek a bájos emlékek, mintha nem lennének egyáltalán.

Életünk alkonyán. Alkonyán. Olyannyira veretes volt ez a kifejezés, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. (11-12. old., 25, rue Soliman Pacha, par Gerald Messadié)

***

A villanyírógép szimbolikájáról

Frissen borotválkozva, új nyakkendőjéban Lutfi al-Isztambuli leült az íróasztalához a Kelet-Nyugat folyóiratnál, ahol nemrégiben nevezték ki főszerkesztő-helyettessé. Száraz, hideg idő járta, és Lutfi előző este tudta meg Nadiától, hogy huszonkilenc hét múlva apa lesz. Mindkét dolog kihatott a kedélyére. Mindent összevetve már régen érezte magát ennyire boldognak. Hosszasan nézte az arab nyelvű lapok halmát az íróasztalán, majd az új villanyírógépben kezdett gyönyörködni, amely a beosztásához járt neki. Megnyomta az indítógombot, s figyelte az alig hallható neszezést. Mennyire más volt ez, mint a régi Remingtonja Kairóban, az a rémisztő gombbillentyűs masina, melynek a zakatolása a falon át is hallatszott. Éppen készülődött, hogy a folyosóról papírpohárban hozzon magának egy rossz kávét, amikor belépett az igazgatója.

Karim Benhocein, a mosolygós arcú negyvenes férfi, aki néhány hónapja felvette őt a laphoz, köszönt és leült Lutfival szemközt.

– Olvastam a tegnap leadott cikkedet a palesztin kérdésről – mondta.

Lutfi érezte, hogy valami gond van.

– Figyelemre méltó cikk – folytatta Benhocein, – de nem publikálhatom. Legalábbis ebben a formában nem.

– Miért?

– Nem szolgálná a javadat.

Csönd lett.

– Miért?

– Ez egy forradalmi cikk. Pontosabban egy forradalmár cikke. Gyakorlatilag az egész arab világot Izrael elleni háborúra szólítod fel. Egy francia tollából még úgy-ahogy megjelenhetne. De így, hogy egyiptomi emigráns a szerzője, közölhetetlen. Azt írod, hogy a palesztin kérdést egész egyszerűen a Kelet ötven évnyi nyugati gyarmatosítása eredményezte, ami pontosan így is van. Hogy Izrael állam summa summárum ellopta a palesztinok földjét és elűzte őket onnan. Hogy csak fegyverrel fogják tudni visszavenni a hazájukat.

– Ez az álláspontom, mondta Lutfi.

– Nem vitatom. De ez totális háborúra és Izrael megsemmisítésére buzdító felhívás. A cikked után téged automatikusan a legszélsőségesebb arabok közé sorolnának, nem is beszélve arról, hogy a lapot a szélsőséget többé-kevésbé nyíltan támogatók között tartanák nyilván. Ellenére lenne számos olyan arab országnak, amelyek nem sorakozhatnak fel e mögött a nézet mögött, mert, mint tudod, nincs módjuk háborút viselni, mert amerikai segélyre szorulnak, mert vezetőik megállapodásokat kötöttek az Egyesült Államokkal, amely Izraelt támogatja. Ha leközölném ezt a cikket, az hátrányosan befolyásolná a francia állampolgárság iránti kérelmedet is, aminek egyébként kétségtelenül helyt fognak adni.”

Végigmérték egymást. Mind a ketten rendíthetetlennek tűntek. Lutfi felsóhajtott. Arra gondolt, nemsokára gyermeke születik.

– Ez cenzúra? – szólalt meg végül.

Benhocein vállat vont.

– Mindig és mindenütt van cenzúra, ezt te is tudod.

– Na és?

– Na és akkor megkérlek, hogy írd át a cikked, legyen tárgyilagosabb és kevésbé erőszakos. Ezt barátilag kérem tőled, mert szeretném, ha továbbra is a lap munkatársa lennél. Mert emigráns vagy, akinek már egyszer el kellett hagynia a hazáját ilyen szélsőséges nézetek miatt. És mert ma itt az egyik egykori gyarmatosító hatalom vendégszeretetét élvezed.

– Tehát azért, mert még mindig a gyarmatosítás alattvalója vagyok.

Benhocein elmosolyodott.

– Én is az vagyok. Ha meg akarod védeni a cikkben kifejtett álláspontodat, el kell hagynod Franciaországot és csatlakozni a PFSZ-hez. És figyelmeztetlek, hogy nem leszel Arafat kegyeltje. Az ő szemében te a szélsőséges szárnyhoz tartoznál. Mindig be leszel skatulyázva, mert nem palesztin vagy, hanem egyiptomi. Életed végéig a sarkadban lesz minden ország rendőrsége.

Lutfi lehajtotta a fejét. A villanyírógépet nézte, amely most megszűnt semlegesnek lenni. Az amerikai technológia vívmánya. Nem írhatja rajta azt, amit akar. Az a világ, ahol előállították, megköti a nyelvét.

– Akkor hát minek vagyunk mi itt?

– Hogy tájékoztassunk, ami nem is olyan rossz – válaszolta Benhocein. – Tájékoztatni és befolyásolni viszont nem ugyanaz.

Lutfi ismét felsóhajtott.

– Tudatában kell lenned, hogy eljöttél Keletről. Most itt Nyugaton vagy. Az egyik nyugati nyelvet beszéled – mondta Benhocein. – Ez következményekkel jár.

Lutfi felvetette a fejét. René Guéronnak igaza volt: forradalmárnak lenni rabszolgák mestersége. Még akkor is, ha tartózkodik az ember attól, hogy forradalmat csináljon. Visszagondolt a kairói kávézósra, akit valaha groteszknek tartott: „Egy nő se menne férjhez egy kommunistához.” Az az igazság, hogy minden forradalmár mindenekelőtt egy zsaruval házas. Szorosan mögötte mindig ott áll egy zsaru, aki bármikor rátörhet és megkeserítheti az életét. Társadalmi rangja ugyanaz, mint egy erkölcstelen nőszemélyé. Valld be, hogy ringyó vagy. Azok tudhattak valamit. Gúnyosan elfintorodott egy picit. Ciorannak is igaza van: száműzetésben élni annyit tesz, mint lemondani az identitásunkról.

Kinézett az ablakon, és most először vette alaposabban szemügyre a szemközti földszinti lakást. Egy öreg jött ki onnan a kutyájával, ügyetlen mozdulattal csukta be a kaput és szorosabbra vonta sálját a nyaka körül. Neki vajon van identitása? Kétségtelenül nem is értené a kérdés horderejét. Megvan a személyazonossága, s az kielégíti. Végső soron a Nyugat nem más, mint személyi okmányok gyűjteménye. Lutfi megmagyarázhatatlan fölényt érzett.

– Rendben, mondta. Köszönöm, Karim.

– Don’t mention1 – felelte gúnyosan Benhocein, majd felállt és kiment az irodából.

Miután magára maradt, Lutfi rosszalló pillantást vetett a villanyírógépére. A nyugat hatalmának eszköze. A nyugat iránti lekötelező tisztelettel használhatja. Ő már nem egyiptomi. Nem is francia. Semmi sem. Ami pedig a forradalmat illeti… Simon Bolivar mondása jutott eszébe, Bolivaré, aki mindig is foglalkoztatta: „A forradalomért munkálkodni annyit tesz, mint megművelni a tengert.” Még negyvenéves sincs, és ennyi az élet. Már csak Nadia maradt neki. A jövője Nadiába vándorolt. Immár Nadia hordozza férje és a gyereke jövőbeli életét. Lutfi kiment egy pohár kávéért.

Míg az automatából a papírpoharába csorgott a kávé – az automatával, ezzel a luxussal is Benhocein ajándékozta meg a szerkesztőséget – , Lutfi azon gondolkodott, vajon mit csinálhatott Lenin Svájcban és Trockij Mexikóban. Hogyan tudtak forradalmárok maradni a hazájuktól távol?

Naivan egyszerű  volt a válasz: nem voltak szerelmesek. Csak szajhákkal volt dolguk. Vagy majdnem. A TASZSZ Hírügynökség egyik újságírója, akivel összebarátkozott, egyszer elmondta neki, hogy például Leninné boncolásánál kiderült, hogy az öreg Nagyezsda Krupszkája szűz volt. S hogy Lenin szifiliszben halt meg. A folyosón elhaladó titkárnő nem kis döbbenetére Lutfi homéroszi kacajjal, harsányan felnevetett. (409-413. old.)

Fordította: Turucz Éva 

Vélemény, hozzászólás?