– A nő számára Istenhez a férfin keresztül vezet az út.

– Ez nagyon jól hangzott, Mariann. Valami igazság persze van benne. De miért értékeli le ennyire az Istent? A maga makacs pokoljárás-kényszere elhomályosította a látását. És ez a férfikultusz sem teljesen egészséges.

– Tudom. De nem akarom elfogadni, hogy a szerelem csak a saját teljességéig viszi el az embert! Én valóban feloldódni vágyom.

– És arra még nem gondolt, hogy ehhez először el kell érnie a saját teljességét?

– De… én már elértem.

– Hát, ezt aligha maga dönti el. De ne aggódjon, aki folyton ilyen fogalmakban gondolkodik, azt valóban ilyen fogalmakkal mérik.

– Szenvedek.

– Persze. De ez nem feltétlenül csak a szerelem súlya, hanem a bűn súlya is. Az Isten felé meg nem élt létezésé. Ezt ne felejtse el.

– Nem felejtem el. Csak éppen azt nem tudom, féljek-e az ilyen szavaktól vagy ne. És azt sem tudom, elhiggyem-e, hogy a szerelem ilyen mélységeket érint. Talán csak szerencse és ügyesség dolga.

– Szégyellje magát. Az előbb még elalélt az érzésektől, most pedig úgy csinál, mintha csak a szénanáthától zúgott volna annyira a feje. El kell döntenie, melyik oldalon áll.

– Mindannyiunknak el kell köteleződnünk rögeszméink mellett.

– Pontosan. Amikor azt mondja, a nő számára Istenhez a férfin keresztül vezet az út, akkor egyértelműen elárulja, hogy milyen úton jár, Mariann. Csodálkozik? Persze, hogy csodálkozik. Hiszen maga a szerelmet keresi, mondja magában, és fölháborodik arra a förtelmes feltételezésre, hogy valójában valami mást fog találni. Hogy valami mást kell megtalálnia. És voltaképpen igaza is van. Hiszen az, hogy tudunk valamit, mintegy előre, eleve, eredendő módon tudunk valamit, nem egyenértékű azzal, hogy kijárjuk érte az utat. S nem egyenértékű azzal, hogy megértjük azt is, miért kell végigmenni ezen az úton. Márpedig maga létrehozta ezt az utat, Mariann, és az értetlenkedésével, a kételyeivel éppoly biztosan ezen jár, mintha kísérletet tenne a megértésére, és hinne abban, hogy ami magával történik, rendkívüli. Ügyesség? Szerencse? Maga nem hisz ezekben, sőt, megveti ezeket, hiába próbál kétségbeesetten kapaszkodni beléjük, s mindabba, amit ezek kínálhatnak magának. Mert a maga számára a szerelem: sors. De akkor miért nem hiszi el, hogy a maga számára a szerelem: sors? Miért, Mariann?

– Mert nem tudom elhinni! Nem olyan könnyű ám elhinni, hogy a szerelem ekkora hatalom!

– Ezt nem is vitatom. Csakhogy maga ezt hiszi, Mariann! Maga pontosan tudja, hogy a szerelem ekkora hatalom, hiszen a választásával éppen erről tett bizonyságot. És nem félt ettől a szerelemtől, nem félt ettől a hatalomtól, mert maga hisz, Mariann, ha nem is tud róla! De miben hisz valójában?

– Nem tudom, pedig tudom, hogy így van, így kell lennie. Igen, bevallom, hogy egyáltalán nem féltem rálépni erre az útra, nem féltem sem a veszélytől, sem az őrülettől, sem a magánytól, semmitől. Egyvalamitől mégis félek. A vallomástól. Attól, hogy el kell neki mondanom. Mert nem hiszem, hogy megértené. Nem hiszem, hogy számítana. Nem hiszem, hogy a szerelem, ami bennem van, elbeszélhető. Pedig, igen, bevallom, az a döntés, amit meghoztam, az a választás, amit megtettem, nem magyarázható mással, mint a hittel. Azt a szerelmet, ami bennem van, és éltet engem, a hit táplálja, de nem tudom, mi ez. Nem értem, mi ez. Mert én nem abban hiszek, hogy a szerelem, amit érzek, beteljesül, vagyis… nem tudom, hogy hiszek-e ebben, nem tudom, hogy mit jelenthetne a beteljesülés. Mintha nem is azt akarnám, hogy ő és én… szóval nem tudom, valójában miben hiszek.

– Maga szerelmes, Mariann. Fél, és nem tudja, hogy mitől. Hisz, de nem tudja, hogy miben. Maga szerelmes, Mariann. Ugye, érti az összefüggést?

– Értem. Az összefüggés az, hogy ez az út. De hová vezet ez az út?

– Ki fog derülni, Mariann. De azt, ugye, már most is tudja, hogy mit kell megtennie azért, hogy ne féljen attól, amitől fél? És azt is tudja, ugye, hogy mit kell megtennie azért, hogy el tudja hinni azt, amit hisz?

Amikor Tiszai professzor megcsókolta a kezemet, úgy remegett, mintha külön életet élne. Egy pillanatra meg is szorította. Ujjongóan szabadnak éreztem magam, órákig jártam az utcákat, az emberek megbámulták szakadozott lépteimet, melyek végül a Bernáth Antal utcára vittek. Rettegtem, hogy kilép valamelyik kapun, és mégis eszeveszetten kívántam. Ha akkor belébotlok, bevallok neki mindent. A tömjénfüst megült a torkomban, mint a keserű tengervíz, fuldokoltam tőle. Ez a fuldoklás néha átcsapott száraz zokogásba, olyankor valahogy mindig hátranéztem, mint akit a téboly kerget. Csakhogy a rémek bennünk laknak, gondoltam, mikor a lift tükrében megnéztem az arcomat – átkozott öntudat! –, hogy megőrültem-e már, de az övét láttam a magamé helyett, s akkor tudtam már, teljesen tisztán éreztem már, hogy semmi nem hozhat nekem enyhülést, mert azt a gyönyörűséget, melyet ennek a férfinak az arcán láttam meg életemben először, nem leszek képes feledni soha.