– Itt van tehát egy ifjú hölgy, akinek nem elég jó az élet. Nagyon örvendek. A tématerv rendben van, senki nem találna benne kivetnivalót. Találkoztak Báthoryval?

– Igen. Beszélgettünk, és abban állapodtunk meg, hogy a tématerv leadása után döntünk, milyen intézménybe ad lehetőséget betekintenem. Akkor természetesen jelentkezem Tanár úrnál.

– Van kérdése?

– Van.

– Éspedig?

– Nem a tématervvel kapcsolatos.

– Tudom.

– Nos…

– A közönségesség és az eredetiség, a mindennapiság és a rendkívüliség eme akár banálisnak is mondható határán a lehető legrosszabb, amit tehet, hogy fél föltenni azt a kérdést nekem, mi a szerelem.

Féltem? Valóban féltem én akkor? Úgy éreztem, nem, másfelől azonban, csak amikor Tiszai kimondta a félelem szót, jöttem rá, hogy valóban ezzel írható le a lelkiállapotom. És ez nem az a borzongás volt, mely e különös és kéjes helyzet folyamán újra és újra áthullámzott rajtam, hanem valami más… igen, talán magától Tiszaitól féltem. Most az egyszer ugyanis nem akartam játszani. Vagy nagyon is akartam, de nem lehetett.

– Beavattam a titkomba. Ezzel föloldottam bizonyos határokat. Ezek nélkül azonban elveszek. Nem érzékelem, meddig tartanak a lehetőségeim, és meddig mehetek el általuk. Igen, nyíltan megvallom, ezt akartam kérdezni. Mi a szerelem? Ezerszer megállapított tény, hogy akibe szerelmesek vagyunk, Istenként imádjuk. De mért? Miért imádjuk Istenként? Miért formálódunk rá a szokásaira, öltözködésére, hanghordozására, minden tulajdonságára? Miért tesszük tőle függővé az életünk értelmét, miért szárnyalunk, ha találkozunk vele, s miért görnyedünk roskadozva össze, ha hetekig-hónapokig nem látjuk? Miért?

– Maga mondta ki a kulcsszót: Istenként imádni. Maga állítólag olvasott ember. Miért nem tanul abból a sok igazságból, melyet elméletben olyan jól ismer? Tudhatná, hogy a szerelem istenélmény, s a meg nem élt istenkapcsolatát olvasztja bele ebben a földi gyönyörbe.

– Dehát tudom! Tudom, hogy minden tétova séta az utcába, ahol lakik, zarándoklat, minden elhallgatott szó ki nem mondott ima, minden értelmetlen tett, amit a szerelem nevében cselekszem, rítus, a maga furcsa módján szent cselekvés, ahol jár, szent hely, amikor vele vagyok, szent idő nekem, minden szokása, amit a magamévá teszek, és a közben elherdált önmagam, aszkézis, és ami mindezen kívül van, egyenesen a pokol – de szabad ezt, lehet ezt? Mondhatnám: áldozat, de miért? És valóban az-e? Igen, szeretném kitenni a képét a falra és imádni, letérdelni előtte és meghalni érte, és mindeközben tudom, hogy mindez képtelenség, hogy ez nem is ő, és nem is én. És persze tudom az okokat, amennyiben evilágiak, tudom, hogy mennyire könnyen és hálátlanul dúskál az ember a maga csiholta mámorában, s hogy százszor inkább választaná ezt a teljes semmittevést, mint az élhető szerelmet, melyből rendes mindennapok sarjadnak, amelyeket egyszerre irigyel és vet meg, pedig ő is azokat éli, csak éppen nélküle… Nem ezt érdemlem! Istenem! Vannak-e olyan semmitmondó szavak, melyek elmondhatnák, milyen rettenetesen egyszerű a szerelmes magánya, aki nem szerethet? Ha itt volna, ha vele lehetnék, mindez nem is volna, nem ilyen negatíve kellene megélnem a szerelmet! Mit bánnám és a szerelem összes misztériumát, ezerszer vállalnám inkább a méltatlan elmúlást, ha egyetlen egyszer vele tölthetnék egy kevéske töredékes és tökéletlen időt!

A szó szoros értelmében részegen ültem Tiszai professzor könyvekkel telezsúfolt szobájában. Utólag belegondolva, nem tudom, mi tartott vissza attól, hogy végül és talán nem is olyan hirtelen ötlettől vezérelve őt fullasszam bele a vágyamba. Néhány pillanatra, azt hiszem, a tudatom is kihagyott. Aztán ismét a füstöt szelő mozdulatát láttam. Halkan beszélt, és minden mindegy volt már.

– Ha a szerelem misztikus élmény, és bármilyen különbségeket fedezünk is fel testi és lelki, éltető és élhető vonásai között, mégiscsak az marad, akkor csakis a misztika tulajdonságai alapján érthetjük meg, ez a legfontosabb, amit mondani akarok. Ne áltassa magát, a misztikát csak misztikusan lehet megragadni avagy megkerülni. Ez a szerelem jelen van magában, akármit hisz a keletkezését illetően. Nem lehet megúszni. Maga igen sok ellentmondásos tulajdonsággal rendelkezik. Ez a maga korában nem meglepő ugyan, de nem árt, ha jobban odafigyel, és jobban tiszteli ezeket az ellentmondásokat önmagában. Egyfelől felolvadna a végtelenben, másfelől végsőkig őrzi az énjének határait. Istenhez közeledni – azt nem akar. De megistenülni e szerelem által – azt már igen. A maga szerelme nem más, mint látens vallásosság. Nem vette még észre, hogy valahányszor róla beszél, az égre függeszti a tekintetét? Nem vette még észre, hogy ha a szerelemről beszél, folyton az Istent szólítja meg? Hogy a szerelemről szóló szavai mindig így kezdődnek: Istenem? Hogy áll maga a hittel, Mariann?

– A hittel?

– Milyen riadtan, mégis milyen áhítattal kérdezi! Igen, a hittel. Olyan ismeretlenül hangzik magának ez a szó? Nem tudja, mit tegyen? Próbáljon templomba járni, nem olyan nehéz az. Olvasson misztikusokat, de ne azért, hogy a szókapcsolataikkal saját el nem mondott szerelme retorikáját gazdagítsa. Elmélkedjen, de ne azon, hogy az isteni terv hogyan érvényesül a maga profán spiritualitásában. És imádkozzon. Ha azokat a szavakat, melyeket kigondolt eddig, mind imádságba öltötte volna, sokkal nagyobb esélye lenne az üdvösségre, mint így. Keresse az Istent, ott nagyobb nyugalmat talál.