Ezzel nem azt állítom, hogy nem voltak emberek, akik nagy hatást tettek volna rám, sőt, mindig is rendkívül fogékony voltam arra, ha egy ember valamit hitelesen és erővel képviselt, mégis, még ekkor is, egy szuggesztív személyiséggel való találkozás esetében is meghatározóbb volt az a találkozás, amit rajta keresztül valamely eszmével éltem át. Olyannyira, hogy nem is igen érdekelt, valóban hitelesen képviseli-e a benne megnyilatkozó erőteret és tartalmát: soha nem firtattam ezt, és soha nem éreztem magamat sértve, ha valakiben csalódnom kellett. Hiszen az eszme megmaradt, és megmutatkozott nekem. Igen, feleljen rá akárhány kaján vigyor, bevallom: a szerelmeim elsősorban eszmék voltak, nem emberek. Rájuk irányultam, de nem velük nyertem el lényegi vonatkozást, gyökeres találkozást. Vagyis egész életemben távol voltam az emberektől – eszmék, érzések, tudatformák közelségét kerestem. És nem is hiába. A többi embernek, akik körülöttem voltak, én adtam az impulzusokat, ők rajtam keresztül részesültek valamely szellemiségből, fölismerésből, újdonságból. Tanultak tőlem, s hálásak voltak érte. Pedig a legtöbbször nem voltam más a szemükben, mint: szerelmes. Tápláltam őket, s ezt tudták maguk is. Segítettem őket, és egyáltalán nem voltam közönyös irányukban, ami pedig oly gyakran fordul elő a szenvedélyre rendelt emberek esetében. Közel éreztek magukhoz, mégis megmaradt az a sajátos távolság, amit magam is mindig éreztem irántuk. Szerették a közegemet, de sohasem tudhattam: vajon engem is szeretnek-e. S azt sem tudtam, vajon én szeretem-e őket.

Eszméket szerettem, de mégis: férfiakat. Vagy inkább: a férfit. Meg akartam ismerni a férfit: elsősorban ezért szerettem. Egyszer ezt írtam a naplómba: „A nők, főként fiatalabb korukban olyannyira nem tudnak betelni a saját nemük élményével, hogy a férfiakban is a nőiséget keresik. Azok a nők azonban, akiknek van tehetségük szembenézni a férfilét irgalmatlan erejével, nem képesek lemondani arról, hogy végig iróniával kísérjék azokat a játékokat, melyek a férfi meghódításához vezetnek. Nem képesek komolyan venni. A férfilét lényege iránti érdeklődés férfiassá teszi a nőt, föloldja a nemek közötti ellentéteket, olyannyira, hogy az ember csak fintorgó rácsodálkozással veszi tudomásul a vágyat, melynek kielégítésére csak egy másik férfi által talál utat. Mert a férfi így saját nemének közösségét érzi benne, s ha tetszenék is neki, nem tud nőként tekinteni rá. A nők ösztönösen elhúzódnak a mély férfi veszélyétől, aki pedig nem húzódik el, azt inkább a megismerés, mintsem a boldogság vágya vezeti.” Igaz ez? Sokat tűnődtem rajta. S azon is, mit jelent a boldogság a szerelemben. Akarok én boldog lenni a szerelemben? – kérdeztem magamtól, ha boldogtalan voltam. És soha nem volt egyöntetű a válasz. Szerelmes akarok lenni – ezt feleltem. Sokat tűnődtem azon is: van-e reménytelen szerelem? Mennyivel… szerelmesebb volna, ha most éppen a karjában feküdnék – annak, akit éppen szerettem? Nos, igen, sokkal boldogabb lenne – állapítottam meg. De kit érdekel a boldogság, ha szerelmes is lehet? – válaszoltam magamnak. Vagyis nem lehetett nem látnom: én szerelmes akarok lenni, kerül, amibe kerül.

Érintetlenség. Mit értek ezen? Talán a magányt. Ugyanakkor mégsem csak azt. A szerelemben való magányt? Tudom, mi ez, és mégsem tudom. Voltam magányos a szerelemben, de úgy tűnik, sohasem voltam az. Csak annyira, mint magában a létben. Vagyis ha mindig magányos voltam, az csupán annyit jelentett: mindig szerelmes voltam. Érintetlenség. Vajon az elhivatottság természetes függetlenségét, arisztokratizmusát hordozta ez? Talán. A kalandor elszántságát, aki nem állhat, nem pihenhet meg, s korántsem vonzzák az olyan kicsinyes szempontok, mint nyugalom, megállapodottság, otthon? Otthon. Én ne vágytam volna otthonra? Vágytam, de úgy, hiszen nem is lehet másképp, mint aki úton van. Van azonban mindebben egy perdöntő szempont, amely csak a szerelemhez köthető, csak a szerelem felől érthető meg. Mert a valóságon, amely persze puszta fikció, keresztül egyetlen áttörés van: a szerelem. S ha azt állítom, a dolgok mindig megérintettek, az emberek: soha, azzal csak arra az önmagában terméketlen összefüggésre mutatok rá, hogy amikor szerelmes voltam – a szerelembe voltam szerelmes.

A tehetség kérdéséhez jutottam. Mert bármennyire furcsának tűnik, ez a szó jut eszembe először a szerelemről. A szerelemben levés önmagában terméketlen, de végtelenül termékennyé tevő állapotáról. A tehetség olyan adottság, mely elsősorban nem produktivitásában mutatkozik meg – jóllehet éppen a termékenység a legmarkánsabb mutatója –, hanem olyan potencialitásban, mely előtt nem mutatkozik lehetetlen a megértés folyamatát illetően. A tehetségből nem következik okvetlenül semmiféle megértés vagy alkotás, a tehetség lényegi, vagy inkább lényegéhez legközelebb eső vonása ez a bizonyos kimeríthetetlenség, amely azonban minden pillanatban, és kíméletlen következetességgel megelőlegezi a megértés és az alkotás megszületését. Akárcsak a szerelem. A szerelem: tehetség. Nem következik belőle semmi, mégis, minden belőle következik. Mindent megérthetek, s hiába tettem próbára a megértésemet – ezt éreztem, amikor szerelmes voltam. És azt, hogy akármilyen messzire helyeztem a belé való hitet, akármilyen lehetetlent akartam is, mindig sikerült. Mert mindig szerelmes voltam. Szerettem volna kudarcot vallani, elgyengülni, belátni, hogy képességeim elégtelenek. De nem sikerült. Félreértés ne essék: nem a szerelemben való sikereimet értem ezen. Hanem a szerelem által elnyert – megértésemet. Az erre való tehetségemet. És az erőmet, amely mindig elég lesz arra, hogy szeressek. Tudom, hogy nincs émelyítőbb, mint a tehetséges ember panasza. Csakhogy én nem panaszkodom! Én a hálámat próbálom megfogni, csak éppen a másik oldalról. Csodálkozom azon, ami csodálatos. Olyan csodálatos, mint a szerelem.

A szerelem valahogy mindig azt jelentette számomra: képes vagyok. Képes vagyok mindenre. Ez a mindenségre irányuló képesség: ez volt a szerelem. Kimeríthetetlen potenciál. De nemcsak a szeretett személy, hanem és elsősorban a lét egésze felé. Ez volt a törvény: a létben levés. Miként a tehetség törvénye: a mindenné levés lehetősége. Ez volt a szerelem, amely a lehető legszélsőségesebb megismeréssel ajándékozott meg engem. Mégis érintetlen maradtam. És voltaképpen az is akartam maradni, amíg nem találok egy hasonlóan tehetséges embert, aki éppen úgy szerelmes, mint én. És tudtam, hogy a tehetséget fogom fölismerni benne, amely érintetté, úgy is mondhatnám, érdekeltté tesz majd a szerelemben. Vagyis abban, hogy megismerjem őt. Tudtam, hogy a megértésre irányuló tehetség fogja megteremteni a közösséget: a szerelmet. Tudtam, hogy a tehetsége fog meggyőzni, mert én is azáltal nyertem el mindent – a szerelmet kivéve. Kerestem? Nem. Hittem-e, hogy megtalálom? Legalább annyira igen, mint nem. Mert ezzel is csak úgy voltam, mint a tehetségem élményével: határtalansága egyszerre tett magabiztossá és – majdhogynem tehetetlenné. Egyszerre motivált és kedvetlenített el. Úgy voltam vele, mint a híres öntudatommal: éreztem erejét, de ez korántsem mutatta meg számomra, ki vagyok. Sőt, éppenhogy végsőkig bizonytalanná tett ebben a kérdésben, ugyanakkor azonban valami botrányosan, szinte pimaszul megingathatatlan evidencia biztonságán belül.

A szerelem evidenciájáról beszélek, természetesen.