NEGYEDIK FEJEZET.
Gyík koma.

A Nyuszi tipegett vissza lassan s riadtan nézelődött jobbra-balra, mintha elvesztett volna valamit. Évike hallotta, amint magában ezt dünnyögte: „Jaj, a Hercegnő, a Hercegnő. Jaj, szegény talpacskáim, jaj, szegény bundám, jaj, szegény bajuszom. Annyi szent, hogy kivégeztet. Jaj, hol is hagyhattam el?”
Évike tüstént rájött, hogy a Nyuszi a legyezőt meg a fehér kesztyűt keresi s ő is keresgélni kezdte, mert megsajnálta a Nyuszit. Sehol se lelte. Valahová letette. Amióta kiúszott a tócsából – úgy látszik – minden megváltozott körülötte s a nagy csarnoknak meg az üvegasztalkának meg a parányi ajtónak nem volt se híre, se hamva.
A Nyuszi hamarosan észrevette Évikét, amint ide-oda szaladgált. Dühösen rákiáltott:
– Hát te mit csinálsz itt, Rozi? Azonnal rohanj haza s hozz egy pár kesztyűt meg egy legyezőt. Egy-kettő, szedd a lábad.
Évike úgy megrettent, hogy esze nélkül rohant oda, ahová a Nyuszi mondta s meg se próbálta magyarázni, micsoda tévedésről van szó.
– Ez azt hiszi, hogy én vagyok a szobalánya – szólt Évike s közben csak futott-futott. – Bezzeg fog csodálkozni, ha megtudja, ki vagyok. Azért elhozom neki a legyezőjét meg kesztyűjét, csak megtaláljam.
Alighogy ezt mondta, egy takaros kis ház elé érkezett. A kapuján fényes rézlemezre ez volt kiírva:
    

Dr. Nyuszi
kormányfőtanácsos

Kopogtatás nélkül bement, fölrohant a lépcsőn. Nagyon félt, hogy majd találkozni fog az igazi Rozival s az kipenderíti, minekelőtte megtalálná a legyezőt meg a kesztyűt.
– De furcsa, – gondolta Évike – most egy Nyuszi szalasztott el engem. Legközelebb majd Cirmos is parancsolgat nekem.
Évike elképzelte hogy-mint lesz ez.    
– Évike, siess, sétálni megyünk – szól majd a dadája.
– Mindjárt, dadus, – feleli majd ő – csakhogy nekem most őriznem kell ezt az egérlyukat, amíg a Cirmos vissza nem tér, addig én őrködöm itt, hogy az Egér ne szaladjon ki belőle. De aligha hiszem, – folytatta Évike – hogy megtűrnék a Cirmost, ha így parancsolgatna.
Benyitott egy csinos szobácskába. Ott asztalka állott az ablaknál, az asztalkán pedig – ahogy remélte – egy legyező hevert. Meg két-három ici-pici bőrkesztyű. Fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt s már éppen indulni készült, amikor megpillantott egy kis palackot a tükör mellett. Ezen nem volt semmiféle fölírás, hogy: „IGYÁL MEG”, de azért ő mégis kihúzta a dugóját s a palackot a szájához emelte.
– Ahányszor eszem, vagy iszom valamit,mindig történik velem valami érdekes ¬– gondolta. – Nézzük, mi történik most. Remélem, ismért megnövök tőle, mert már roppant bosszant, hogy ilyen icurka-picurka vagyok.
Hát csakugyan megnőtt tőle, még pedig sokkal hamarább, semmint várta. Még a felét se itta meg annak, ami a palackban volt, s azt érezte, hogy feje a mennyezetbe ütődik s meg kell hajolnia, hogy el ne törjön a nyakcsigolyája. Gyorsan letette a palackot s így tünődött:
– No, most már elég. Remélem nem növök tovább. Úgyse férek ki már az ajtón. Jaj, csak ne ittam volna annyit.
Csakhogy ezzel a kívánságával már elkésett. Évike egyre nőtt, növekedett s nemsokára le kellett térdelnie a padlóra. Néhány pillanat mulva már nem fért el a szobában sem. Úgy próbált elhelyezkedni, hogy az ajtóhoz könyökölt, lefeküdt a földre, másik karját pedig a tarkója alá dugta. De még egyre nőtt-növekedett. Végül, mert máskép már nem segíthetett magán, kidugta egyik karját az ablakon s egyik lábát be a kályhalyukba. Így beszélt magában:
– No most aztán egyebet nem tehetek, bármi történják is. Jaj, mi lesz belőlem?
Szerencséjére a varázsital hatása megszűnt s ő nem nőtt tovább. Így is roppant kényelmetlen helyzetben volt. Képtelenségnek tetszett, hogy valaha is kijuthat ebből a szobából. Nem csoda, ha szegénykének elfacsarodott a szíve.