– Mennyivel jobb volt otthon – gondolta szegény Évike. – Ott nem nőttem és nem törpültem egyik percről a másikra, ott nem futtattak ide-oda az egerek meg a nyulak. Bárcsak ne bújtam volna be a Nyuszi barlangjába. De azért mégis érdekes az ilyen élet. Hogy is történhetett meg ez velem? Ha azelőtt tündérmeséket olvastam, azt képzeltem, hogy ilyesmi sohasem is történt meg, most meg itt vagyok egy tündérmese kellős közepében. Könyvet kellene írni rólam, igen. Írok is egyet, ha majd nagy leszek. No, most éppen elég nagy vagyok – tette hozzá búsan. – Már ebben a szobában se férek el. Csakhogy akkor ¬– gondolta Évike – idősebb se leszek már. Ez jó, mert sohase leszek öregasszony, de rossz, mert örökké tanulnom kell. Hát ez szörnyű lenne.
– Jaj, te csacsi Évike – fenyegette önmagát. – Hát hogy tanulhatnál itt? Hiszen te magad se férsz el a szobában, hogy férnének el még az iskoláskönyveid is?
Így társalgott önmagával Évike, meghányva-vetve a lehetőségeket. Néhány perc mulva azonban hangokat hallott künn. Erre abbahagyta és fülelni kezdett.
– Rozi, Rozi – kiáltott valaki künn. – Azonnal hozd a kesztyűmet.
Aztán apró lábak tipegése hallatszott a lépcsőn. Évike tudta, hogy a Nyuszi jött megnézni, hol marad és úgy reszketett, hogy összerázkódott tőle a ház. Egészen elfelejtette, hogy most ezerszerte akkora mint a Nyuszi és semmi oka sincs, hogy féljen tőle.
A Nyuszi az ajtóhoz ért, próbálta kinyitni, de mivel az ajtó befelé nyílt, Évike pedig erősen nyomta a könyökével, a Nyuszi hoppon maradt. Évike hallotta, amint a Nyuszi ezt mormogta magában:
– Akkor körülmegyek és az ablakon mászom be.
– No, ebből nem eszel – gondolta Évike.
Várt egy darabig, aztán, amikor hallotta, hogy a Nyuszi már az ablak alá ért, hirtelen kidugta egyik kezét s a levegőbe kapott. Semmit se markolt meg, de egy kis ijedt sikolyt hallott, majd egy zuhanást, üvegek csörömpölését. Ebből azt következtette, hogy a Nyuszi nyilván valami üvegházba, vagy ilyesfélébe pottyanhatott.
Nemsokára a Nyuszi dühös hangját hallotta:
 – Hé, Borcsa, hol a csudába vagy, Borcsa?
Aztán egy hang, melyet eddig nem hallott, így válaszolt:
– Itt vagyok, szolgálatjára, burgonyát szedek.
– Burgonyát szedsz? – kérdezte dühösen a Nyuszi. – Gyere ide gyorsan és segíts ki innen.
Újabb üvegcsörömpölés hallatszott.
– Mondd csak, Borcsa, mi az ott az ablakban?
– Hát az egy tenyír.
(Így mondta: tenyír.)
  – Egy tenyér? Te buta liba. Ki az ördög látott valaha akkora tenyeret? Hiszen elfödi az egész ablakot.
– Hát igen, de azért mégis csak egy tenyír az.
– No jó. Annak a tenyérnek ott semmi keresnivalója sincs. Távolítsd el onnan.
Nagy csönd következett. Évike hallotta, amint olykor ilyesmiket suttognak: „Sehogy se tetszik nekem ez a tenyér”. „Tedd, amit mondok, te gyáva.”
Évike ismét kidugta a kezét, ismét a levegőbe kapott. Erre ketten sikoltottak föl s még jobban csörömpöltek az üvegdarabok.
– Micsoda roppant üvegház lehet ez ¬– gondolta Évike. – Szeretném tudni, mit csinálnak majd velem. Bárcsak ki tudnának cibálni az ablakon. Mert itt maradni igazán nincs kedvem.