– Ha eszem ebből a süteményből, – gondolta – bizonyára megváltozom. Minthogy pedig nagyobbra már nem igen nőhetek, valószínűleg kisebb leszek tőle.

Hát be is kapott egy süteményt s roppant boldog volt, mert tüstént törpülni kezdett. Annyira törpült, hogy kifért az ajtón. Kiszaladt a házból. Odakünn egy csomó apró állatka és madár várakozott. A szegény kis Gyík komát a középen két tengerimalac támogatta s itatta valami palackból. Ahogy megpillantották Évikét, valamennyien feléje rontottak. Évike azonban elrohant, mint a szélvész s hamarosan egy sűrű erdőbe ért, ahol már senki se bánthatta.
– Most – mondotta magában Évike, amikor már az erdőben bolyongott – mindenekelőtt vissza kell szereznem rendes magasságomat, aztán meg kell találnom az útat abba a gyönyörű kertbe. Azt hiszem, ez nem rossz terv.
Tervnek nem is volt rossz, világosan és egyszerűen gondolta ki, csak az volt a bökkenő, hogy fogalma se volt, miképpen hajtsa végre. Amíg félve kukucskált a fák alá, egyszerre hangos ugatást hallott a közelében.
Riadtan odapillantott.
– Drága kis kutyuska – becézgette Évike s próbált füttyentgetni is, de nagyon félt, hátha éhes a kutya. Akkor pedig irgalmatlanul fölfalja, hiába kedveskedik neki.
Azt sem igen tudta, mit cselekszik. Fölkapott egy ágacskát s a kutyus felé tartotta. Erre a kutyus boldog csaholással, mind a négy lábával a levegőbe ugrott, egyenesen neki az ágacskának. Évike, hogy föl ne lökje, egy nagy bogáncskóró mögé bújt. Aztán mikor a bogáncskóró másik oldalán kikukkant, a kutyus újra nekirontott az ágnak, hogy elkaparintsa, de fölborult és bukfencet vetett.
Évike úgy érezte, hogy valami igáslóval játszadozik s folyton attól remegett, hogy eltiporja a kutyus. Ezért ismét a bogáncskóró mögé lapult. Később a kutytus újabb rohamokat intézett az ág ellen, előre szaladt, visszaszaladt s rekedten ugatott. Végre aztán egy kissé távolabb leült, lihegve, lógó nyelvvel, nagy, kerek szemét félig lehúnyva.
Évike alkalmasnak látta a pillanatot, hogy kereket oldjon. Egyszerre futni kezdett s futott-futott mindaddig, amíg csak bírta s ki nem pilledt. Akkor megállt. Már csak a kutyus távolbavesző ugatását hallotta.
– Pedig milyen aranyos egy kutyus volt – mondotta Évike s egy boglárkához dőlt, legyezgetve magát az egyik levelével és pihent. – Milyen jó lett volna betanítani mindenfélére, ha akkora volnék, mint szoktam lenni. Jaj, Istenkém, majd elfelejtettem, hogy megint meg kell nőnöm. Várjunk csak, hogy is csináljuk ezt? Ennem, vagy innom kellene valamit. Csak az a kérdés, hogy mit.
Valóban az volt a kérdés, hogy mit kell ennie. Évike nézdelődött a virágok és a fűszálak között, de semmi-semmi olyasmit nem talált, ami ebben az esetben ehetőnek, vagy ihatónak lett volna mondható. Közelében egy jókora gomba nőtt, körülbelül akkora, mint ő maga. Évike jól megnézte alul, hátul, jobb és baloldalt is s akkor jutott eszébe, hogy megnézi a tetejét is.
Lábújjhegyre ágaskodott, fölkukucskált a gomba tetejére s rögtön észrevett egy hatalmas kék Hernyót, amelyik a gomba tetején összefont karral ült, nyugodtan pöfékelt egy hosszúszárú tajtékpipából s nem törődett se Évikével, se senkivel kerek e világon.