Leánybúcsú (37/11) – Szakmai gyakorlat

Nem akarom elfelejteni, soha nem akarom elfejteni. Nem fogom elfelejteni, hogy mivé lettem általad. Önmegvetés, önvád gyötör hónapok óta. Nincs már bennem büszkeség. Elvetted az erőmet, s én megbocsátottam neked érte. Miért nem bocsátasz el békességben? Hol van az én békém? Sehol nincsen. Hazakotródni, már arra sincs erőm. Ó, te átkozott, szerencsétlen, azt hitted, kellenél bárkinek is? Hát el kell neked mindenképpen menni a legvégső határig, mindig mindenben a legvégső határig? Figyeled magad, hogy meddig élvezed? Becsvágy, dögölj bele magadba. Magamhoz beszélek, mert már nem tudok hozzád se szólni. Hónapok óta hallgatok magamban. Ha nálad lehetnék, s nem mondhatnék semmit! Undorító. Undorító. Te, hogy milyen undorító egy ilyen szerelem! Nem szabad megsértődni. A nagy érzések mindig idő előtt sértődnek meg. Türelem. Istenem! Nem látom soha többé! Meg kellett volna mondanom, akkor kellett volna megmondanom. Most már ehhez is késő. De én nem lehettem őszinte! Nem lehettem nyílt e legnagyobb formavilágban, a szerelemben! Széthullik a forma, itt jön a káosz. Kalandozom a káoszban. Nem fogok kalandozni a káoszban. Ki veszi el tőlem ezt a kínt? Számomra megtört a lét egysége, mondom újra és újra, aztán percekig röhögök rajta. Aztán a kezembe temetem az arcomat, és ingadozom ide-oda. Kaptam valamit, és elvesztettem. Ennyi az egész. Ezen röhögök annyit. Belepusztulok, ugye, tudod? Miért adtad és miért vetted el? Miért?

 

A nyelv vagy nem képes beérni az érzést, vagy túlszalad rajta: a szerelmet nem lehet elbeszélni, a szerelem nem időben kiterjedve létezik, miként a beszéd, a szerelem voltképpen megannyi pillanatnyiság, melynek körei folyton egymásba érnek, mégsincs közöttük közvetlen kapcsolat, mely az elbeszélő dolgát megkönnyíthetné. Mindahányszor szóvá akartam tenni a bennem élő érzést, az elhallgatott bennem, magamra hagyott a nyelvvel, mely készségesen kínálta ugyan magát, de éppoly idegennek tűnt, mint maga, ha velem volt éppen. A maga iránt érzett szerelmem kihívta a nyelvet, magáévá tette, s odaadta nekem, hogy elhallgasson rajta.

 

Szeretnék beszélni neked a szerelmemről, de nem tudok. Mégiscsak folyton beszélek, de nem neked. Hozzád beszélek, de nem neked, ha nem lennél, nem volna e beszéd, s ha van, nem mondhatom el neked. Ez a legnagyobb magány. Nem a testemé. A szavaim vannak egyedül, a szavaim vannak teljesen nélküled, pedig csak általad vannak. A szavaimmal rejtőzködöm előled. Miért nem tudok erről beszélni, ha itt vagy? Mágia. Legátoltatnak szavaim, ha itt vagy. Ha nem vagy itt, ömlenek belőlem. Mágia. Kioltja magát ez a nyelv, ha itt vagy. Nem viseli el a létedet. Én pedig nélküle nem viselem el a létemet. Nélküle és nélküled. Te magad vagy e nyelv tehát. Ezen kívül nem létezel nekem. Ezen kívül én sem létezem.

 

Elrejtőzöm előled, szerelmem, szüntelenül rejtőzöm előled. Szerelembe rejtőzöm előled. Szavakba rejtőzöm előled. Hogyan béküljem meg a világgal, veled s magammal? Közöm van hozzád, nekünk közösségünk van, miért alázod meg ezt a közösséget? Miért alázol meg ennyire? Szeretlek, ennyit kéne csak mondanom, de – irgalmas Isten! – mi minden van e szavak mögött! Szavak vannak e szavak mögött. Szavak vannak a szavak mögött. Egy egész regény. Hány szó még, hogy megváltsam magam? Hány szavamba kerül még ez a szerelem? Hány szót ér meg ez a szerelem? Szerelem a szavak mögött, szavak a szerelem mögött, mögöttük meg az irgalmas Isten? Mert te nem vagy sehol. Én pedig már csak a szavaim vagyok.

 

Hogy nem hitted volna el? Nem hitted volna el, hogy ennyire szeretlek, ennyire kínlódom, ennyire nem vagyok nélküled? Csodálkoztál volna rajta? Miért? Amiért nem mondtam soha? Hát csak a szó számított volna neked? A szavam kellett volna, hogy megértsd, mennyire, mennyire szeretlek? Hát nem volt minden rám írva, ha nem is szóltam egy szót sem? Hát nem láttad így is, hát nem értetted így is, ki vagyok, miért vagyok? Hát persze! Nem kellett félned tőlem, nem kellett félned attól, hogy a szemedbe mondom: szeretlek! De most rádolvasom a szerelmemet, szóvá teszlek, szóvá teszlek egészen, elmondalak mindenkinek, elmondalak téged magadnak, mert tudom már, semmi nem volt elég jó neked! Miért nem voltam én elég neked? Nem voltam elég szép, elég okos neked, nem voltam elég kedves, elég vidám, elég nőies? A javamat adtam neked, a legjavamat kaptad minden alkalommal, az összegzett, felfokozott, letisztult önmagamat! Senki nem kapott még ennyit belőlem! Minden mozdulatommal, minden tökéletesen rámsimuló ruhámmal, minden helyére tett hajszálammal, minden ihletett és udvarias gesztusommal, a hasonlíthatatlanul finom hanghordozásommal, az egyenletesre lakkozott körmeimmel, a tízezreket érő alsóneműmmel, a kipirult arcszínemmel, a mesterien elkészített sminkemmel, az egetrengető ismeretelméleti problémáimmal, a kezem remegésével, az irántad való tiszteletemmel és érdeklődésemmel, a munkád iránti rajongásommal, az egész magánnyal érlelt ottlétemmel a szerelmemet adtam neked, szerelmem! Nem volt elég? A szavam is kellett volna? Minden tettem, minden pillantásom, minden hallgatásom a szerelemről beszélt neked, szerelmem! Mi volt a baj? Hogy én magam nem szóltam róla? Nem szóltam, csak hallgattam, vággyaltelten és szemérmesen, mint egy érintetlen menyasszony? Nem voltam én titok teelőtted, szerelmem! Miért kellett volna elárulnom neked a titkomat? Magam voltam a szerelem, szerelmem! Miért kellett volna egy szót is szólnom róla?

 

Eltelt másfél év. Másfél éve tartott már a szakmai gyakorlatom. Másfél éve dolgoztam már. Tiszai professzor szerzett nekem helyet. Tovább foglalkoztam a viktimológiával. Ha nem a munkahelyemen voltam, akkor a könyvtárban. Amikor másfél év után letettem elé az első komolyabb szakmai összefoglalómat, fölállt az asztaltól, és odalépett hozzám. A karomra tette a kezét. Tudtam, mi következik. Szerettem Tiszai professzort. Kezdettől fogva vonzott, mint férfi. Most mégis, mielőtt magához ölelhetett volna, egy elnyújtott, teátrális mozdulattal kifordultam az ajtón, köszönni is elfelejtettem.