Mint ívek sarlói, akkor reggelen

Egyszerre kélt fel az égre a hét nap

Hogy zárt meredélyén e sziklafalnak

A levegőtér is izzott, reszketett

 

Míg eggyé nem olvadt szikla  —  s égperem

A fák felett, hol folyton újra támadt

Lángvöröse a lézeres zsarátnak

Mint átvérzett tűz egy szikraégszeren

 

Majd, miként fényre fény vagy árnyra árny csap

Egymást oltva ki túl a velin-égen

Eltűnt minden hologramos sugárzat

 

… S bár perdült hajóm fenn a vízesésen

Ezüstrácslott bűvköre a varázsnak

S ELMERÜLTEM TÜNDÖKLŐ KÉT SZEMÉBEN

 

S A VÍZTÜKÖR LEGMÉLYEBBKÉK TERÉBEN

Ezüstrácsként villant még a varázslat

— És szárnyalt hajóm, fel egy vízesésen

 

Hogy előtűnt törve lenn a sugárzat

Meglebegve az elmerülő égen

Mint mikor a szél gyúl és szárny alá kap

 

Hol egy tű fokán átszűrt lángtörésben

Reszketett csak zárt tüze a zsarátnak

A víz alól is újfent széjjeláradt

Amíg minden külön nem vált egészen

 

Majd olyan fénnyel, mit csak dal teremthet

Rendre felcsendült szemében a hét nap

És benne úszott árnya tört hajómnak

Mint sarló, hasítva velin felleget