Gyűlölöm őket, gyűlölöm őket, egytől egyig! Az indulat, a szenvedély? Félnek tőle, de ezt tartják az istenüknek, de csak távolról ám, erre büszkék mindannyian, ezt kérik számon a másiktól, ezt siratják, ha elmúlt! A szenvedély? Ezt áhítják egész végig, erről hazudnak egész végig, ha megkapták, ha nem, ezt lesik a másikban, több van-e neki, mint nekik! Irigyelnek, mindannyian irigyelnek, mert én szeretem a vihart, és nem féltem odadobni magamat annak, ami lehetetlen, annak, ami értelmetlen. Nem féltem belevinni magamat abba, amit ők csak szemlélnek, és mondogatják az álszent félvéleményeiket! Rühellem a jelzőiket, fölfordul a gyomrom a vigasztalásaiktól! Pedig bármerre járok én, megbicsaklik a lábam, hűtlenek lettek hozzám a tárgyak, kibucskáznak a kezemből a dolgok, szüntelenül nekik ütődöm, így kavargok folyton feléd, s minduntalan szerteszét. Ha esténként lehajtom a fejem, nem a nyugalomért teszem, rámborul a tér, kifeszíti kezem, lábam, végignyúlik rajtam az idő, és hemzsegő halált taszít belém! Kínzom csak magam, ezt mondják nekem! Hát nem tudják ezek, hogy veled a kín is gyönyör nekem? Nem ismerik az én szerelmemet! Ezek, ezek az álnok, alattomos kígyók, kibeszélnek engem, rólam csacsognak, összeverődnek a folyosókon, bebújnak az ablaktáblák mögé, mállófalú cukrászdákban avas-habos tortát rágva tárgyalják a szenvedésem, patakzik belőlük a keserűség, idáig érzem a szagát, sajnálnak engem, és csodálkoznak, hogy nincsen semmi bajom! Pedig nagyon is van! Mindennel bajom van nekem, amióta szeretlek és nem vagy az enyém! Az egész világ egy förtelmes meghasonulás énelőttem, de egyetlen elejtett, jelentéktelen információ, melyet rólad hallok, többet ér nekem, mint az ő szételemezett élettapasztalatuk, melyben egybevonszolnak mindent, hogy azt hihessék, értik! Egy pillanat alatt fölemésztem a világképüket! Hogy féltenek, hogy figyelnek! Szédülnek a puszta látásomtól! Összesúgnak a hátam mögött, undorodva sziszegik, mi vagyok: szerelmes vagyok! Szerelmes vagyok! És beléd vagyok szerelmes! Érted? Nem szabadulsz meg tőlem! Én sem, de te sem! Énnekem olyan erőt adtál, amit ha mindannyi őselem egyszerre támad is rám, sem képes elpusztítani! Ezt nem lehet fölélni, föladni, hiába rohasztja hónapok óta a lényemet az, hogy élsz-e vagy halsz! Azt hiszed, számít ez nekem? Nem fogyatkozik meg az én erőm, mert akkor is gerjeszted, ha nem vagy itt, és akkor is növekszik, ha maga alá fojtotta már megannyi apró és nagyszabású gyötrelem! Nem múlik el, akár élsz, akár halsz! Szerelemes vagyok! És addig vagyok szerelmes, amíg szerelmes vagyok! Kérjed bár egyetlen egyszer, én mindenkorra erőt adok neked azzal, hogy szerelmes vagyok beléd! Nem érzed? Nem érzed, hogy hónapok óta én éltetlek, azzal, hogy veled vagyok minden pillanatban, áradok beléd szünet nélkül, tartalak és fönntartalak végeérhetetlen? Nem érzed, hogy hónapok óta én nyalom le rólad minden este a port, miként a rádülepedett közönyt is én hasítom föl, akár az elnyűtt lepedőt, hogy érezz, érezz még valamit!? Nem érzed, hogy kid vagyok én neked, mit adok én neked azzal, hogy szeretlek? Egyetlen pillantással megenyhíthettél volna, de most már késő, szerelmem! Addig szeretlek, amíg csak szeretlek, nem engedlek el, mert nem engedhetlek el, és ha nem megy másképp, kiszívom ezzel a szerelemmel a létedet, kiiszom, mint a véredet, az egész valódat, belédférkőzöm, átmegyek beléd, szétnézek benned, és magamévá teszek mindent, amit ott találok! Istenem, nem akarom, nem ezt akarom! Miért? Miért történik ez így? Miféle szörnyeteg lett belőlem? Hogyan lehetséges, hogy el bírom viselni így is magamat? Mindenki fél már tőlem! És én még mindig nem félek magamtól. Te is félsz tőlem? Mit tehetnél velem? Lefogsz, ledöntesz az ágyra, lekötözöl, alkoholt öntesz a számba, kihívod a mentőket, hogy nyomják belém a nyugtatót? Elviszlek egy lakatlan szigetre, és órákig csak üvöltök, hogy kiüvöltsem magamból ezt a szenvedést! Addig kínozlak, amíg meg nem érted végre a fájdalmat, amit érzek, amíg meg nem érzed, mennyire fájsz, milyen pokolian fájsz nekem! Utána majd szeretlek. Mert már annyira szeretlek, hogy szeretni se tudlak. Pedig mennyire tudnálak szeretni!

 

Elválni, leválni a történetről, a vágyról – úgy lenni, mintha minden ugyanaz lenne. Szemlélni, és nem mozdulni, csak egy-egy kiszámított, óvatos mozdulattal; egy pontban tartani mindent, akár a sajgó-szédülő fejet. Hagyni, hogy a dolgok elvonuljanak előttem, keresztüljárjanak rajtam. Merengeni a semmin. Hallgatni, végérvényesen. Összezárni szájat, térdet, bezárulni, teljesen, a személytelenségig. Főnévi igeneveket használni.

 

Miért nem válsz ki a térből? Átkozott legyen a kozmosz, mely nem hajlandó hónapok óta összesűrűsödni beléd! Ami rajtad kívül van, minden egy. Csak az vigasztal, hogy tényleg létezel. Vagy valahol. Csinálsz valamit. Én itt vagyok. És minden pillanatban az abszolútumba lendülök. Pedig csak hozzád vágyom. Vágyakozzam tehát a vágytalanságra? De a vágyam teremt nekem világot, ezen kívül nincsen semmi más! Ha tudnád, mennyire szeretlek, megbocsátanál, nem gyűlölnél ennyire. Csak az vigasztal, hogy tudsz rólam, ha nem is gondolsz rám. Én nem vagyok ingyenélő ingyenérző! Én dolgozom! Keményen dolgozom! Én szeretlek.