Egy éve élek feléd, neked írom ezt a levelet. Hagyjuk a világirodalmi példákat, nem érdekelnek. A tied vagyok, akármi történjék is. Egy éve virrasztok érted. Egy éve sóvárgok érted. Egy éve tudom, hogy ez a szerelem magányraítélt. Egy éve hazudok folyvást neked, egy éve gazdálkodom mindhiába minden egyes előre begyakorolt jelzésemmel, stilizált érzésemmel, retorizált szövegemmel, egy éve veszem a levegőt is úgy, mintha regényhőse lennék saját életemnek. Egy éve unatkozom. Hogyan számolhatnék el ezzel az eltitkolt időmmel? Érzéseimmel folyton túljutok rajtad, s mégsem tudok kilépni magamból. Ha egy másodpercre is érzeném, hogy mindez egyszer feloldódik benned, lehetne reményem, de így? Egy éve szeretem helyetted magamban magamat. De érted! A szerelmedért!

 

Rengeteget szenvedtem miattad. Annyit, hogy ezen háromszor megszülhettem volna a fiadat. De attól, hogy föltárjam előtted a szívemet, mindig visszatartott az, hogy nem tudtam eldönteni melyik a nehezebb: beszélni valamiről vagy hallgatni róla. Persze nem a nehézséget kerestem, hanem a percet, amikor megnyílhatnék, de éppen ez lett volna a legnehezebb. És bár mindig tudtam, hogy a szerelmem nagy, tehát méltó a szóra, féltem, hogy a te világodhoz képest semmitmondó a fájdalmam. Hogyan? Hogyan lehetne elmondani azt, amit érzek? Fejtsem ki hosszan, egy meditatív monológban, ügyelve a kifejezés árnyaltságára és mély poézisára, miközben tudom, hogy ha visszatérsz a munkádhoz, mely felől nézve az ilyen élmények pusztán pihentető szenvedélyek, azonnal elfeleded a szavaimat? Vagy ejtsem ki azt az egyetlen szót, lassan az előszoba és az ebédlő közötti ajtófélfájához dőlve, mint akit szörnyű fejfájás gyötör, s nézzek csupán a szemedbe, hogy a maga kifejezhetetlenségével értsd meg az érzéseimet? Istenem! Hogy meggyűlöltem én már a dilemmáimat, és hogy magába fojtotta már a kétely az én büszke nézeteimet, miszerint az érzéseink a legfontosabbak a világon! Mit tegyek? Hogyan egyeztessem össze azt, ami benned van azzal, ami bennem? Hogyan békítselek ki a sötét rejtekeimmel, hogy megbocsáss nekem, amiért elhittem, hogy méltó volnék a szerelmedre? Milyen kikezdhetetlenül szerencsétlenné tett engem ez a hit! Ha boldog vagyok, miattad van, ha boldogtalan az is, de mennyire megvetem már, hogy jelentőséget tulajdonítok ezeknek a különbségeknek. Miért nem érkezik el már hozzám a jótékony unalom, mely kiegyenlítené a kínlódás mindegyik apró és gyermeteg próbatételét? Minden, minden te vagy, s én nem merem kérni még a szánalmadat sem, amellyel elsimítanád legalább a megfáradt reményt, amely éltet, s a legváratlanabb percekben új erőre kap. Nem a lelkemben, mert a lélek törvénye az árulás, s ki mondja meg, hogy a benne sorjázó vágyak bármelyike nem egy másiknak igézete-e már. Én e romlandó, halálra szánt test emlékezetébe akarlak belevésni téged, mert csak ez van, aminek egyszer vége lesz, s nem lehet pontosabb emlékezet nála, ha mindvégig, abban a rémületben is tudni fogja majd, hogyan bíztam rád magam, amikor a saját ismeretlen mélységemet tártam föl neked, és semmit nem akartam hagyni magamból, ami még az enyém lehet.

 

Tisztában vagyok azzal, mennyire abszurd egy ilyen vallomás: a legvakmerőbb rejtett reménnyel születik, de egyben vakmerően el is lehetetleníti azt. Tudom, mennyire feszélyezetté tesz, s bár nyilván megvannak az ilyesféle helyzetekre tartogatott, gyakorlatban számtalanszor kipróbált sémái – ezt minden gúny nélkül mondom –, mégis fölmerül a kérdés, mi értelme lehet ennek a közlésnek. A szerelmi vallomásra nem lehet reagálni. Azon el lehet csodálkozni, meg lehet rémülni, zavarba lehet jönni. Mégis kimondom. Az a tiszteletteljes rokonszenv, amely kezdettől él a szívemben ön iránt, az utóbbi időben, hogy jobban megismertem, olyan érzéssé mélyült a szívemben, melynek kifejezésére aligha találhatnék jobb szót, mint a szerelem. Milyen durva a szerelmes! Hogy betör szavaival a másik emberbe, milyen ismeretlennek tünteti fel önmaga előtt is! A szerelmes, aki vallomást tesz, törvényen kívüli. A lét határáig is elmehet, de neki magának nincsen joga élni.

 

Tudtad? Ugye azért tudtad? Hiszen a szerelem sugárzik az emberből! Tudtad, és nem tettél semmit. Dehát mit tehettél volna? Belementél a játékba, és amikor kényelmetlenné vált, abbahagytad. Pedig én nem lettem volna a terhedre! Nekem szépen el lehetett volna magyarázni azt, amit úgyis tudtam. Legalább megszólalhattál volna. Gyáva vagy! Gyáva. Legalább rám nézhettél volna. Ennyit sem érek neked? Nem tudlak elfelejteni, érted? Nem tudom elfelejteni azt, ami belőled nekem jár! Ezt nem érti meg senki! Ezt csak te értheted meg. Mit bánom én, ha visszautasítasz, csak utasíts, küldj valamerre, történjék velem az, amit te akarsz, te mondasz, te kérsz! Nem ért engem senki, sem az ostobák, sem a normálisok, sem a féltékeny, beszáradt aggszüzek, sem az avatatlan nagyasszonyok, e mondvacsinált hetérák: mindannyian a fejüket ingatják, tanácsokat adnak, aggódnak értem, s mindeközben mélységesen irigyelnek! Ezek, ezek, akik ha az eső körbeveri őket, elhasznált esernyőikkel vesződnek, lagymatag hajukat, mulya domborulataikat féltik, nylonkabátba bújtatják, vaksin tocsognak az áradásban, én pedig lesütöm a szemem és elfojtom a legocsmányabb félmosolyom, ha látom őket!