Leánybúcsú (37/11) – Szakmai gyakorlat

Ez már egy más világ. Hideg és kusza. Hálátlan, gazdag, mégis sivár világ. És nem, nem békít ki magával. Minden érzése életet teremt nekem és életet vesz el tőlem, új reményt ébreszt és olt ki bennem. Minden mozdulatnak súlya van, de mindegyik a hiábavalóság súlyától terhes. Elina csak annyit mondott rá: jellemtelen alak, de mit mondhattam volna én? Mit mondhattam volna? Mit tehettem volna, hiszen a szerelmem hetek, hónapok múlva sem jelentkezett? Ha telefonon kerestem, egy-egy szellemes és nagyon kulturált üzenetet hagyva a rögzítőn, nem hívott vissza. De nem is nagyon kerestem így. Irtóztam a hangomtól, amelyik ott hangzik, egyedül a szobában, ahol azelőtt együtt voltunk. Irtóztam a hangomtól, amely remegett. Nem kerestem többé telefonon. Mindenütt kerestem. Utcákon, hidakon, presszókban, parkokban, könyvtárakban, mindenhol. De mindenhol nélkülözte őt a tér, ahol én voltam. Néha hallottam róla egy-egy elejtett mondatot, ezeket melengettem, szerkesztgettem magamban. Távoli támpontok, s egyre nagyobb képzelet: ez jutott, ez maradt nekem. Már mindent elképzeltem róla. Már a könyvéből sem tudhattam meg újat. Leveleket kezdtem írni, pedig még sohasem írtam szerelmes levelet. Az elsőket el akartam küldeni, de minél szerelmesebbek lettek a levelek, annál inkább tudtam: sohasem fogja olvasni őket. Olykor keserves sírásra fakadtam, utcákon, hidakon, presszókban, parkokban, könyvtárakban. Aztán elővettem a naplómat, és írni kezdtem. Eleinte irtóztam a papírra hulló, szakadozó, áradó tollsercegéstől, de észrevétlen hozzászoktam. Néhol lüktetett, néhol elernyedt a lendület, néha röptettem, néha csak vonszoltam a betűimet. Eleinte irtóztam tőlük, aztán megszoktam őket. Akármikor abba tudtam hagyni, amit éppen csináltam. Abbahagytam, és elkezdtem írni.

 

Amikor legutóbb átléptem házának küszöbét, olyan tüneteket produkáltam, amelyek nemcsak a jó modorban való jártasságomat illetően, de a pszichés állapotomat tekintve is kétségeket kelthettek Önben. Azt a kétségbeesett és az önuralmat szokatlanul nélkülöző magatartást alighanem zavaró, megbotránkozató, sőt talán közönséges, tolakodó lépésnek találta – mindent megmagyarázok, egyelőre csak arra kérhetem, ne haragudjék rám! Bár, ha most kellene választanom rokonszenvének esetleges elvesztése és az életéről való megbizonyosodás között, én e mostani józanabb pillanatomban is az utóbbit választanám. L. M.

 

Az Ön élete olyan gazdag! A műveltsége, a tapasztalatai, a világa, az ezek nyomán sarjadt tudása, a munkája! Mindennek van jelentősége, súlya, tétje. Csodálom magát. Tanulni szeretnék magától. Végül is mi az, ami az embert elhelyezi a dolgok között? Ugye nem elég az intellektus megtartó ereje? Ugye nem elég a megfigyelés éthosza, a tudás szüntelen gyarapításának és értékelésének útja, az emberi közösségben való önzetlen részvétel, s az a pár ember, akivel a szellemi testvériség szépsége s melege köt össze? Ugye mindenképpen szükséges, hogy az ember megtalálja a valamely hagyománnyal való egészen bensőséges kapcsolatát, ugye ez az a pont, amely végül biztonságot ad? Hogyan érezheti magát az ember otthon a világban, ha minden érzékelése az átmenetiség döbbenetéhez vezeti, s hogyan tudja elfogadni a dolgok eme kiismerhetetlen jelentőségét, ha mégis minden idegszálával őrzi a megismerés mámoros és kétségbeesett végtelenségén belül önnön létének csillapíthatatlan igazolási vágyát?

 

Szerelmes levél? Nevetséges. A legabszurdabb műfaj. Szeretem én az abszurdot? Nem. Téged szeretlek. Elmés mondatok, furfangos kísértelek, eszeveszett szavak? Nem. Ízléstelen, tapintatlan, tolakodó szöveg! Szeretem magát? Mindenki ezt mondja. Mit számít, hogy én meggyőzőbben adom elő? Mi közöd neked hozzám? Semmi, Istenem, semmi. Eleve vesztes szavak. Már elvesztett szavak. Elvesztettelek. Szerelem? Nevetséges. Klisészerű szerelem. A tehetséges és ingerszegény környezetben levő ifjú hölgy elhatározza, hogy szerelmes lesz egy tagadhatatlanul nem mindennapi férfiba, mert szüksége van erre az erőtérre, hogy – de miért is? Már nem emlékszem. Már nem tudom. Már csak a szerelmet tudom. Ugye ezt untad meg, ezt a klisét? Nem volt elég érdekes, ugye? Nem voltam elég romlott, ugye?

 

Én nem vagyok idegen. Én ismerlek. És jobban ismerlek, többet értek belőled, mint bárki más a világon. Mert én szerelmes vagyok beléd. Senki nem láthat olyannak, mint én, de én látlak a legjobban. Olyannak látlak, amilyen vagy. Terhes vagyok, terhes vagyok tőled. Rám néztél, és teherbe ejtettél vele. Nem. Nem néztél rám. Én néztelek téged. Addig néztelek, míg át nem vettelek magamba. Már bennem vagy, a terhedet viselem. A magam terhét. Tőled való terhemet. Ha tudnád, mennyire vigyázok magamra azóta! De te! Te kiteszel engem mindenféle veszélynek! Miattad fogom elveszteni magamat. Érzem, ahogy növekedsz bennem. Mindenemben növekedsz és bennem maradsz. A bőrömön érzem, ahogyan kiterjedsz bennem, kipattan tőled a bőröm. Belülről ejtesz sebeket a testemen. Belőlem nem születik élet. Belőlem nem születik semmi. Nem születsz meg belőlem. Bennem maradsz, megkötsz bennem, megölsz. És én még csak zaklatni se merlek. És még csak nem is fenyegetlek azzal, hogy megölöm magam, még mielőtt te ölsz meg engem.