Regényt írok. Meg kell értenem, miért. Elsősorban természetesen azért, mert szerelmes vagyok. Ha valaki erre most azt gondolja, létezik a szerelmi vallomásnak egyszerűbb módja is, téved. Talán jobb is, ha nem olvassa tovább. Mert engem nem a szerelem nagysága késztetett arra, hogy ilyen nagyszabású műfajt vegyek igénybe közlésére. Nem. A szerelem természete, mondhatni puszta evidenciája tárta föl számomra ezt az utat, amely nemcsak az egyetlennek, de kikerülhetetlennek is mutatkozott meg számomra: az írásét. Vagyis arra a kérdésre: hiú vagyok, túlzó és kevély?, az a válaszom: nem. Szerelmes vagyok.

Ha nem lettem volna szerelmes, nem írtam volna regényt. És – ha nem írtam volna regényt, nem lettem volna szerelmes. Mert ezt a regényt egy férfinak kezdtem el írni, s most kénytelen vagyok egy másiknak befejezni. Ez tehát nem az irodalom érdeme – az élet ilyen. Pontosabban a megírt élet. A szerelem, amely az élet és az írás együttes vonzásában jön létre. Mi történt tehát? Csoda. A regény nem elvette tőlem a szerelmet, hanem odaadta nekem: amit önfeladásnak véltem, önmegtaláláshoz vezetett. Úgy tűnik, a szerelem korántsem törődik azzal, milyen formát választunk elbeszélésére: ő maga teremti meg a formát, mely által létrejön bennünk. El akartam beszélni a szerelmemet, s íme, az elbeszélés során szerelmes lettem. Azt hittem, mindent tudok már a szerelemről, s be kellett látnom, ha mást nem is, ezt az egyet még meg kellett tanulnom. Azt hittem, ha megírom, megszabadulok a szerelemtől, s mindattól a – mit tagadjam – szenvedéstől, mely vele jár, de más történt: az írás által szabaddá váltam a szerelemre, s – mit tagadjam – most boldog vagyok. Valójában persze csak annyi történt, hogy szerelmes lettem egy másik férfiba. De írás közben lettem az! Megírtam a szerelmemet, és ezzel létrehoztam az életemet. Persze tudtam én, hogy az írás mágia, teremtő aktus, de hogy ez velem is megtörténhetik… Mert igaz ugyan, hogy boszorkány lettem, de mégiscsak hihetetlen, hogy ezért… Mondom: csoda. És ez a megélt összefüggés megmutatta számomra azt is: folytatnom kell a regényt. Mielőtt azonban megteszem, újra és újra szeretnék kikiáltani innen a kontextusból: kedves Olvasóm, amit leírva látsz, az az életem!

Boldog vagyok, hadd beszéljek a titkaimról Neked! A Felügyelő létező személy, minden, ami itt vele kapcsolatban elhangzott, igaz, megtörtént esemény. Persze – minden csupa anagramma, minden csupa rejtvény. Elrejtettem őt, alaposan elrejtettem Előled, úgy, miként magamat előle. Ő érteni fogja az utalásokat, magára ismer belőlük – én azonban szeretném megérteni végre, miért csak így tudtam érhetővé tenni számára magam. Voltaképpen ezért is kezdtem el írni ezt a regényt. Mindemellett azért reméltem, hogy nemcsak ő olvassa majd? Igen. De korántsem a becsvágy vezetett. Hidegen hagytak az elbeszéléstechnikai kísérletek, az intertextuális utalásoktól kifejezetten irtóztam, a műfajhatárok átlépésétől nemkülönben, s nem lelkesített a női narratíva megújításának lehetősége sem. Sőt. Egyáltalán nem vigasztalt az írás öröme, jóllehet kezdettől éreztem, hogy erejével szemben tehetetlen vagyok – én élni akartam, de nem sikerült, s ezért igyekeztem elhárítani minden önfeledt pillanatot, melyet az alkotás adhatott volna nekem. Minden stílusfordulatban, minden új bekezdésben, minden címadásban, minden leütésben tudatában akartam lenni a fájdalomnak, melyet az élhetetlen szerelem ojtott belém. Vesztese voltam a szerelemnek, vesztese e létre sem jött kapcsolatnak, s a megszületésre engedett regényvilág nem kárpótol ezért – így gondoltam. Nem vártam a lélek természetes elnyugvását, szövegbékéjét, s gyűlöltem minden mozdulatot, mellyel odaillőbb szót, kifejezőbb írásjelet kerestem. Nem bocsátottam meg a létezésnek, hogy megszólított általa, és magamra hagyott a szavaimmal. De – az írás ereje magával ragadott, miként a szerelemé. A regény már kezdettől fölülírta a szerelmet, jóllehet egy idő után a szerelem kerekedett fölül ismét. Vagyis be kellett látnom, hogy az írás az egyetlen mód, hogy nemcsak a szerelmet, hanem a róla való beszédem mibenlétét, jelesül az írást magát is megértsem. Az az ellenszenv, amely kezdetben az íráshoz kötött, a megtérni vágyó bűnös lelkülete volt: tudtam az utat, nem akartam rálépni, s mégiscsak azon jártam. Tudtam én ugyanis kezdettől, hogy a létezés a szerelem által az írásra szólított föl, s addig lesznek legátoltatva szavaim, amíg – le nem írom őket.

Kedves Olvasóm, először gondolok Rád. Nem akartalak tanítani, sem gyönyörködtetni a történetemmel, soha, még az ellenszenv idején sem kértem a kegyből, hogy írásom révén öntudatot, vigasztalást, ötletet vagy egyebet meríthetsz belőle, s nem izgatott föl, hogy talán nyomozni kezdesz szerelmem személye után – s kérlek, most se kutasd, ne firtasd, ki ő! De – csodálkozz el, kérlek, s ha lehet, a történetemen! Csodálkozz el azon, mi az írás és a mi a szerelem! Vagy – nem bánom –, kételkedj benne, miként magam is tettem, mert azt hittem, amíg az ember nem csodálkozik, addig kételkedik. De meddig is? Addig, amíg a szerelem helyett talál egy embert.