Az első férfi nem ismerte érzéseimet, mindent e regényből tud majd meg, a második alighanem jobban ismer engem, mint én magamat, de a jövő számára is titok. Az első férfi számára a múltat kellett föltárnom, e másodiknak, úgy tűnik, a jövőmet adom. Az első férfi számára sohasem tehettem érthetővé azt, amit érzek, a második férfi pedig maga tette érthetővé számomra azt. Mi következik ebből az idő kifürkészhetetlen titkain való szüntelen ámuláson túl? Vajon az, hogy a szerelmet nem lehet érthetővé tenni a másik számára, de akit szeretünk, érthetővé teszi számunkra a szerelmet? Igen, valahogy így. Feltehetően ezt is megértem majd a regényem végére. Mert folytatnom kell, ez bizonyos. Miként az is, hogy ezzel a folytatással nem elébesietek, hanem beteljesítem azt, ami mindenképpen elkezdődött, s mindenképpen végződik valahogyan. Ha úgy, ahogyan a történetem címe sugallja, amit – szavamat adom – nem most és nem számára, hanem annak a másiknak, az elsőnek eszeltem ki, hát, valószínűleg nem állok ellent, hiszen az élet és az irodalom egyszerre sugallta. Megrendítő találkozás – minden irónia ellenére.
És megértettem azt is, hogy valóban ez volt a bűnöm: a szerelem és a szó szétválasztása. Az egylényegűség megbontása. S hogy a kettő egymáshoz vezetése, összekötése, szimbólummá tevése az egyetlen út, hogy bocsánatot, feloldozást nyerjek. Megértettem, hogy ez a regény: áldozat. Áldozat azért, hogy a szerelmem azonos legyen a szavaimmal. Az írás éppúgy liturgia, mint a szerelem. Vallás. Vallomás. Megértettem, hogy benne élek a történetemben. És nem egyedül élek benne! Még hogy nincsenek gyökerei, melyek táplálnák, mélyforrásai, melyek éltetnék! Én mondtam ezt valaha? Igen, megnyílt nekem a titok. Megértettem, hogy ez a misztérium, melynek jelenlétét a boszorkányságomban megéreztem.
De milyen szakadozva tudok csak beszélni e teljességről! Persze nem véletlen. Mármost ugyanis mi lesz akkor, ha mindkét férfit megnyerem magamnak ezzel a regénnyel? Merthogy, mint mondtam, a második is létező személy. De még milyen létező! Olyannyira létező, mint a jelen-való-lét maga. Amelyet csak az általában vett lét interpretációja felől lehet hozzáférhetővé tenni számomra. Mindjárt jön az ontológiai analitikája! (A cinikus kollégák kedvéért hozzáteszem, hogy ezeket az áthallásokat nem valamiféle bölcseleti tiszteletlenség illesztette ide; engem, kérem, úgy átjár a hermeneutika mostanában, hogy naponta harmincszor is van megvilágosodásom, és ennek a fele sem térfa ám!) Szóval mi lesz, ha a végén két szerelem közül kell majd választanom? Hát, ezen eddig még nemigen töprengtem, pedig… milyen logikus, s főként regényes megoldás volna! Igazán megérdemelném. Vagy mégsem? Kedves Olvasóm, először gondolok Rád. S először gondolok magamra. Mindenesetre nem untatlak tovább a kérdéseimmel, hanem megmutatom őt, a másodikat neked; nemcsak a tisztánlátás végett, hanem mert igazán kicsinyes dolog volna megfosztani Téged a férfinem eme remekének – ha kérhetlek, csak – irodalmi megtapasztalásától. Ki ő tehát, aki megakasztotta történetemet az élet egyszerű fegyvereivel? Ki ő? Ki ő, aki életté tette a regényt, s regénnyé az életet? S mindezzel olyan szerelmet szabadított rám, hogy csak élet és regény együttes erejével mérhető?
A neve? Hát, azt természetesen nem árulom el. Egyszer egy tüzes szójátékunk végén – mert ismervén temperamentumos természetemet, szisztematikusan ingerel ez a tudálékos, érzéketlen, cinikus gazember – megesküdtem, hogy a sok jóért, amit tőle kaptam, bosszúból Lajosnak, Ödönnek, Bélának, sőt Kázmérnak vagy egyenesen Gedeonnak keresztelem. Csakhogy, utólag belegondolva, még ez is kevés. Nézzük tehát mindenek előtt, milyen is ő. Csakhogy ez külön fejezetet érdemel: kezdődik tehát… Már megint kezdődik…