Én csábítottam el. Már ha van értelme egyáltalán ilyen nagy szavakat használni. Az a fajta férfi volt, akit egy jól irányzott, s még csak nem is határozott mondattal el lehetett volna küldeni, amikor odalépett hozzám a presszóban vasárnap tíz óra felé. Nem volt tolakodó, talán még rámenős sem; sőt, tulajdonképpen udvariasnak tűnt, és sokkal kifinomultabb benyomást tett, mint a magafajta esti programot keresők. Az első gondolatom az volt: ez jó lesz. Hogy mire, azt nem tudtam, nem döntöttem el, nem is mérlegeltem a különböző lehetőségeket. A második gondolatom az volt: több van benne, mint amennyi látszik. A harmadik meg az, hogy végső soron mindegy.

Megengedtem, hogy leüljön, és újabb sört rendeljen. Hagytam, hadd beszéljen, s közben megfigyeltem. Biztos, hogy nem volt részeg. Ennek ellenére volt valami egyszerre bamba és éles az arckifejezésében, ehhez társult széles, ártalmatlan vigyora, ruganyos teste, viszonylag szép keze. Ez jó lesz – állapítottam meg még egyszer –, jó lesz a lealjasuláshoz.

Gyorsan átvettem a szót – éppen ott tartott az elbeszélésben, hogy műtősfiúként dolgozik, szerelmi bánatát már emlegette, egy pár sort szavalt is, József Attilától, de az „az ám, hazám”-nál elakadt. Átmentünk egy másik helyre. Az unicumospoharat feldöntötte, én pedig megtöröltem a kezét, és magam mellé ültettem. Elszántan, sietve, mereven csókolt. Megszorította a kezemet, engem pedig bizsergetni kezdett ez a mohó, mégis tartózkodó idegen test, ez a kellemesen hűvös száj. Gondoltam, próbára teszem. Az én gyermekkoromnak nincsenek vad emlékei bennem – leheltem a szájába e tagadhatatlan és szégyenletes igazságot, s ahogy sejtettem, ez a mondat kissé elbizonytalanította. Menjünk – javasoltam a tapasztalat diadalával.

Volt egyszer egy szeretőm, akinek az volt a szokása, hogy néha megemelt, majd visszadobott az ágyra. Ez a mozdulat idéződött meg bennem, amikor az első kapualjba fordultam. Azonnal belém nyúlt, de csak egy ujjal. Fölemeltem a lábamat, hogy jobban hozzámférjen, s megtámasztottam a kapu egyik faragott domborulatán. A kezét kifejezetten durvának éreztem, és ismét arra gondoltam: ez jó lesz. Nyelvével ugyanazokat az egysíkú, célratörő támadásokat intézte ezek után, s ezt hamar meguntam. Emberek jöttek az utcán, kuncogva haladtak el mellettünk.

Kiveszünk egy szobát – suttogta a fülembe. Nem – feleltem –, én itt akarom. Itt? – kelletlenül elfordult tőlem, én pedig kiszabadultam és elindultam az utcán. A hajamnál fogva visszahúzott, meglepő erővel harapott a nyakamba, a kezeit lassan és ügyesen csúsztatta végig rajtam, de éppoly érzéketlenül hatolt belém, mint az előbb. Hát, akkor menjünk le a Dunapartra – javasoltam. Ne hülyéskedj, gyere már – sürgetetett. Miért? Van annál romantikusabb dolog, mint a parton, a lépcsőkön kefélni? – kérdeztem. Erre nem tudott mit válaszolni, de a mozdulatai egyre türelmetlenebbek lettek, s valahol mélyen bennem is felgyülemlett néhány csöppnyi vágy, feszített a tudat, hogy végre elárul a testem. Ne itt – mondta még egyszer, már dühös volt. Bolond nőt fogtál ki, szegény, szégyenlős öregem.

– Gyere, lakik a közelben egy ismerősöm, fölmegyünk hozzá.

– Hol lakik?

– Itt, a rakparton.

– Kicsoda?

– Egy szerencsétlen vénasszony. Polli néni.

– Honnan ismered?

– A templomból.

– Micsoda?

– Mondom. Szobákat ad ki.

– Aha.

Tiszta, rendes ház, első emelet, szép kilátás. Polli néni szemlátomást idegbeteg, pénzsóvár vén kurva. Összefüggéstelenül károgott az éjféli időpont miatt, és meghatottan zsebre tette a pénzt. A szobában egy franciaágy, mellette roskatag fotel, üvegasztal, szemben egy ócska szekrénysor, az ablak előtt pedig egy termetes, viruló ficus benjamina. Húzok ágyneműt – Polli néni megtáltosodott, készségesen megágyazott nekünk. A másik szobában egy újságíró lakik – közölte, és eltűnt.

Nem nyúlt hozzám, sietve levetkőzött, és valami katonás izgatottsággal befeküdt az ágyba. Az alsóneműt magamon hagytam, melléfeküdtem. A hüvelykujját a számba dugta, a nyelvemen újra és újra végigfutott a saját fanyar ízem. Az előbbi indulat mintha elszállt volna belőle, hosszan, figyelmesen nézte a szám mozgását, nem csókolt, csak fölnyalta a kicsorduló nyálam. Ráfordultam, szétnyitottam a lábamat, megejtő hangokat hallatott, nem nyögött, inkább mintha dúdolt volna. Kinyalsz? – kérdeztem –, annyira szeretem. Átfordított a másik oldalra, a fenekemet olyan kényelmesen emelte meg, a lábamat olyan akkurátusan igazgatta el a vállán, mintha gyereket pelenkázna. Gyorsan, keményen nyalt, de hosszas szürcsöléssel szívta ki a nedvemet. A bugyim a kezében maradt, azzal együtt nyúlt föl a nyakamig, többször végigszántotta rajtam.