Az alapkiképzés után, az új századomban írnok lettem, ami különleges, kivételezett helyzetet jelent. Az írnok mindig tudja, kit kell feltétlenül hazaengedni családi- vagy nőügy miatt, ki beteg, kinek halt meg valakije. Ezért a századparancsnok egy idő után nagyban támaszkodik rá, és általában hagyja, hogy ő döntsön helyette az eltávozásokat, kimaradásokat, szabadságokat illetően. Már csak azért is, hogy neki ne kelljen ezzel bíbelődnie.
Semmi sincs és semmi nem történhet a laktanyában, ami a sorkatona szemében felérne a laktanya elhagyásával. Semmi. Tehát az írnoknak mindenki igyekszik a kedvére tenni. Az írnoknak nem kell szolgálatba járnia. A kifogásait, hogy miért nem vesz részt a gyakorlaton vagy az éjszakai lövészeten, soha, senki nem firtatja. Az írnok jóban van a laktanya más kivételezettjeivel, mint például a szakácsok vagy a stúdiósok, ezért azt eszik, amit akar, és akkor néz filmet, amikor akar. Az írnok bicskáját az elhelyezésen a lakatosok tökéletesre élezik, ruhacserekor neki mindig új nadrág és zubbony jut, és az írnok soha nem felsőágyas. A reggeli tornán sem kell részt vennie, mert míg a többiek a sötét hajnal farkasordító hidegében az udvaron szaladgálnak és gimnasztikáznak, addig ő az ágyakat ellenőrző ügyeletes tiszt elől bezárkózik a századparancsnoki irodába, s álmos fejét az íróasztalra hajtva édesdeden alszik még fél órát. Ha a reggelire sem térne magához, a kijelölt kopasz elhozza az étkezdéből az adagját. Az írnok disznóságait soha, senki nem jelenti. És még sorolhatnám. De mindehhez túl kell élni az első időszakot, mert amíg az írnok kopasz, addig az öreg írnok kényének-kedvének a kiszolgáltatottja, s a kiváltságokból csak kevés jut neki, viszont a munka egésze a nyakába szakad.
Ennek megfelelően nappal a hétköznapi katonák hétköznapjait éltem, vagyis gyakorlatoztam, szolgálatot adtam, különböző hadászati és határvédelmi szakkiképzéseken vettem részt. Délután öttől pedig öreg írnokom, Matus Előd türelmetlenül elhadart oktatásában részesültem az előjegyzési napló vezetését, a szabadságlevelek kiállítását, heti kiképzési és takarítási terv elkészítését, havi zsoldok, étkezési pénzek, raktárkészletek, véradások nyilvántartását, és a fegyverjegyzéket illetően. És még sorolhatnám. Előd közben folyton az óráját nézte, már kimenőruhában toporgott felettem és minden kérdésemre azzal kezdte a választ,
− Hát ez nem igaz, ilyen egy kibaszott hülye kopasz, hogy nekem mért mindig ilyenek jutnak?!
Elődnek családi-szociális okokból nem másfél évet kellett szolgálnia, mint nekünk, hanem csak egyet. Tehát egy hete még kopasz volt maga is, de mivel immár csak fél éve volt hátra, azonnal az „öreg” jelzőt akasztotta magára, nagyvonalúan kihagyva a második időszakot jelentő „gumi” titulust. Vagyis előttem még soha egyetlen kopasz sem „jutott” neki.
Mielőtt elhagyta volna a laktanyát, ellátott azokkal a munkákkal, amiket neki kellett volna napközben megcsinálnia, aztán elsöpört. Hajnalig görnyedtem az íróasztal fölött, hogy aztán néhány órás alvás után fél hatkor tornázni induljak, míg Előd ugyanakkor megérkezve a századraktár zárt ajtaja mögött, a tiszta gyakorlók, törölközők és takarók megnyugtató biztonságában és melegében édes álomra hajtsa többnyire mata részeg fejét.
Kizsákmányolásom által keletkezett szabadidejét Előd kungfu- akció- és pornófilm nézéssel, csocsózással és rexezéssel, valamint a raktári készletekkel való sefteléssel és az étkezési pénzek sikkasztásával töltötte ki. A titoktartásomat egy-egy tubus bakancspucoló Bagarollal, tiszta törölközővel, konzervvel vélte megváltani, miközben nem győzte hangsúlyozni, hogy az ilyen ajándékokat csak különleges jóindulatának és főúri nagyvonalúságának köszönhetem, hiszen az, hogy írnokot csinált belőlem, önmagában is pofátlanul szerencsés fickóvá tett. Előd távollétében megejtett óvatos tapogatózásomra, miszerint vajon miként dobhatnám el magamtól pofátlan szerencsémet, századparancsnokunk határozottan nemet mondott.
− Mi a fasz…?! Ez nem kívánságműsor, bassza meg! Ez parancs!
Így hát nem volt mit tennem, vártam, hogy kiteljen az időm, s nyakamba szakadjon mindaz a jólét, amit rabtartó gazdám oly felhőtlenül élvezett.
Ahogy kiokosodtam a katonai adminisztrációban, Előd már néhanapján sem nézett a körmömre, s bár hivatalosan ő maradt a századírnok, hamarosan a magam hatáskörében döntöttem a kimaradásokról, eltávozásokról, szabadságokról. Minden egyes pénteken elkéredzkedtem magam is, de Előd sosem engedett el.
− Mindkét írnok nem lehet távol, kopasz! − felelte és röhögött. − Majd a jövő héten.
De a jövő héten megint ugyanezt mondta. Úgyhogy egy idő után magam elengedtem magamat. Sok üveg pálinka és sok csík cigaretta, valamint egy tavalyi Bíró Ica falinaptár fejében beszereztem egy szabadságlevéltömböt és egy körletelhagyási könyvecskét, s azontúl ezek segítségével elhagyogattam a laktanyát. Ha nagy ritkán létszámellenőrzés volt, akkor a folyosón felsorakoztatott álmos, egyforma pizsamás század egyik előre megbízott tagja a saját és az én nevem hallatán is beüvöltötte, hogy „jelen”.