Egy hétfő hajnalon hétvégi eltávról érkeztem vissza. A század folyosóján megálltam az alegységügyeletesi asztal mellett, és kiraktam rá a töltött csirkét és a pálinkásüveget. Nyisztor szakaszvezető meghúzta az üveget, és felém nyújtotta. Aztán letépte a csirke egyik combját. Beleharapott, és csámcsogva közölte,

− A Matus keresett éjjel. Látta, hogy üres az ágyad.

Ez kellemetlenül ért és meglepett. Előd minden hétvégén hazament és (külön engedéllyel) csak hétfőn délelőtt érkezett meg.

− És mit mondtál neki?

− Hogy a műhelyeknél zsugázol. Nem szólt semmit, de láttam, hogy nem hiszi el.

Halkan óvakodtam be a körletbe. A szokásos lábszag, szellőzetlen bűz és horkolás közepette óvatosan settenkedtem a sötétben az ágyam felé, de egyszer csak felgyulladt a villany. A kapcsoló Előd ágya fölött volt.

− Miből lesz a cserebogár!

Végigmért a kimenőruhámban, aztán lekapcsolta a lámpát.

Attól kezdve kiterjesztette rám a maga kiváltságait. Az írnoki munkára való hivatkozással minden gyakorlatról és kiképzésről kimentett, és vitt magával csocsózni, tétlenül heverni a lógósok rejtekhelyein, enni a konyhára, kávézni a kantinba. (Nem beszélve a stúdióban zártkörűen működő videofilm klubról, ahol olyan alapműveket tekinthettem meg, mint például a Delta Kommandó, Chuck Norris-szal a főszerepben.) Előd jóindulata és kedvessége elfeledtette velem a korábbi sérelmeket, összebarátkoztunk. A kopasznyúzó, önző, kapzsi, lusta és élvhajhász fickó egy csapásra ügyes, kedves és intelligens sráccá vált, aki úgy boldogul, ahogy tud. Megértettem, hogy velem szembeni gonoszsága tulajdonképpen csak atyai szigor, s a nevelésem része volt. Hogy ez bizony a hadsereg, vagy ha úgy tetszik, az élet törvénye. És én kibírtam, megfeleltem, beavatott harcos lettem, akinek jogai vannak! Előd még azt is megengedte, hogy rendes papírral hazamenjek hétvégenként, feltéve, ha minden munkát elvégeztem.

Karácsony előtt nem sokkal egy este Előd, én és egy nememlékszemkicsoda kimenőruhát öltöttünk, felszálltunk a buszra, és a város felé vettük az irányt. A Szalma téren a Nefelejcs bisztrót választottuk. Leültünk a piros műbőr stokikra a kör alakú presszóasztalok egyikéhez, s megkezdtük az úgynevezett szórakozást. A szórakozás előrehaladtával egyre érzelmesebben, egyre hangosabban beszélgettünk. Elmondtuk addigi életünket. Bemutattuk családtagjainkat. Beszámoltunk legmélyebb szerelmünkről. Elmeséltük egy-egy nagy szégyenünket, amit még („isten látja lelkemet, drága barátom!”) soha, senki előtt nem fedtünk fel. A végére mi hárman lettünk a világon a legjobb barátok, annyira szerettük egymást, hogy azt már nem is lehetséges elviselni. Meghitt ordítozásunkat erőteljes csissegés zavarta meg. Körülnéztünk, ki meri félbeszakítani a mi legeslegdrágább barátunkat, hát látjuk, hogy az egész kocsma némán bámulja a magasra helyezett tévét. A pultoslány pedig egy széken állva éppen felhangosítja. Utcákat láttunk és tüntető tömeget, civileket és katonákat, fegyverteleneket és fegyvereseket. Lövések dörrentek, füstfelhők emelkedtek, vízágyúk lőtték a tüntetőket. Összeszorult a gyomrom, amint egy rohanó férfit géppisztolytűz lökött a falnak.

− Mi a lófütty? − kérdezte bambán Előd. − Hol van ez?

− Románia − felelte valaki −, Temesvár.

Némán figyeltük a csetepatét, nem sok kép volt, egy idő után azt a keveset ismételgették, amit már láttunk. A műsorvezetőtől megtudtuk, hogy más román nagyvárosokban is, Bukarestben is áll a bál, és hogy Romániában kitört a rezsim elleni forradalom és ez az egész Temesváron, egy magyar református pap ügyének kapcsán robbant ki. És hogy ebben a percben is tüntetések és harcok zajlanak országszerte és a Securitate emberei gyilkolják a népet. Egészen megilletődtem, s heves szeretetet öntött el a tüntetők és a forradalmárok iránt. Még a szemem is könnybe lábadt, amikor eszembe jutott, hogy bizonyára rengeteg magyar is verekszik a hírhedt román halálbrigáddal. De senki sem akadt a kocsmában, akire ne lettek volna hatással a látottak és hallottak. Előd lassan, lobogó szemmel felemelkedett, közel ment a tévéhez, majdnem aláállt, vigyázzba vágta magát, és magasra emelt állal csüggött a képernyőn.

− Kurva románok! − csikorogta. − Rohadt Securitate!

Percekig állt ott, s amikor megfordult, az arca csupa könny volt! Száját kínlódva szorította össze, a szeme tüzelt, a keze remegett. Döbbent tekintetünkre így szólt,

− Nem szégyellek könnyeket ontani, miközben magyar testvéreim odaát a vérüket

hullatják a szabadságért és a függetlenségért!

− Na, azért akad ott néhány román is! − szólt közbe egy hang.

Előd türelmetlen mozdulatot tett a kezével.

− Nem az a lényeg! − és a magasba lökte öklét − Emberek! Fel romániai magyar

testvéreink megsegítésére!

− És a románokéra! − mondta ugyanaz a hang.

− Nem maradhatunk tétlenek egy ilyen történelmi pillanatban! − folytatta Előd

felindultságtól elcsukló hangon. − Talán veszélyben a haza, veszélyben a nemzet!

Magyarok vagyunk vagy mi az isten?!