Egy új Előd állt előttem, egy lánglelkű harcos költő. Ragyogott a szememben, amint megismertem új oldalát, a hazáját, honfitársait és a szabadságot szenvedélyesen szerető és tisztelő ifjú hőst. Magam is meghatódtam, s velünk együtt hatódott meg az egész kocsma, az a néhány tucat ember, s mi bizonyosra vettük, hogy a többi kocsmákban is így vannak ezzel, s így vannak a kopott bérházakban és a lakótelepeken, a belvárosi tetőteraszos lakásokban és a villanegyedekben, és az éjszakai műszakokban és még a kórházakban is, és nyilvánvalóan egész Magyarország egyetlen nagy lángoló lélek, s hamarosan viharként zúdulunk át Erdélybe, hogy megvédjük véreinket!

− Azonnal vissza kell mennünk a laktanyába, hátha riadót fújnak! − jutott eszébe

Elődnek, s már indult is.

− Ne siessen olyan nagyon, harcos! − szólalt meg újra az a hang. − Épp most mondja a

hadügyminiszter, hogy nem rendelnek el semmilyen fokú készültséget!

A tévé felé fordultunk, ahol is Kárpáti Ferenc közölte velünk, hogy folyamatos kapcsolatban vannak a román hadügyminisztériummal, a helyzet semmilyen szintű katonai mozgósítást nem igényel, mert az ottani események nem fenyegetik Magyarország területi épségét, s más veszély sem…

Így hát maradtunk, s miközben a tévét néztük, még számtalan áldomást mondtunk és fogyasztottunk forradalmár testvéreinkért. Néhányszor meg is könnyeztük hatalmas nagy együvé tartozásunkat, s abban többször is megegyeztünk, hogy „magyarok vagyunk vagy mi az isten”.

Nemesen emelkedett hangulatban indultunk vissza éjféltájban a laktanyába. Kint a Szalma téren katonai rendészek álltak elénk, igazoltatni akartak, mire Előd a nyakukba borult, testvéreknek és bajtársaknak nevezte őket, s kifejezte reményét, miszerint mi és ők majd vállvetve állunk a vérzivatarban, úgy védjük a szent magyar anyaföldet a mocskos román csizmáktól. Mire amazok − talán hogy annyira ne ragadtassuk el magunkat a nagy magyar testvériségtől − kitéptek a katonakönyvünkből egy-egy betétlapot.

A laktanyát hatalmas felbolydulásban találtuk. Már este kilenckor harckészültséget rendeltek el. Teherautók motorja dohogott a telephelyen, a katonák hordták rájuk a felszerelést, a raktárak előtt fegyvert és lőszert osztottak. A tisztekért dzsipet küldtek. Még hogy nem rendeltek el készültséget!

Amint a századosunk meglátott, magához intett minket. Előd vigyázzba vágta magát, s feszesen jelentkezett,

− Százados bajtárs! Matus őrvezető harcszolgálatra jelentkezem!

A százados végigmért minket.

− Maguk hulla részegek! Jó lesz, ha összeszedik magukat, mert dolguk van! Egységeket

vezényelünk Battonyára, a román határ mellé. Minden századból húsz főt.

Készítsenek egy listát! Első körben önként jelentkezőket válasszanak!

Előd összeverte a bokáit.

− Százados bajtárs! A kopasz írnok bajtárssal együtt harci szolgálatra önként

jelentkezünk!

− Ne szórakozzon, Matus, maguk írnokok, itt van magukra szükség!

− Ránk most a hazának van elsősorban szüksége!

A százados fújt egyet.

− Készítsék el azt a listát! Most! Ez parancs! Magukat ne merészeljék ráírni!

Míg én dolgoztam, Előd öles léptekkel mérte a folyosót, és szidta a románokat. Egyszer csak eszébe jutott a fegyvere és elviharzott. Hat teli tárral és mindkettőnk géppisztolyával tért vissza. Én közben körbejártam a századot, elkészítettem a listát. Tizenkilenc srác jelentkezett önként. A százados megvakarta a fejét, segítségkérően nézett Elődre.

− Akkor egyet ki kell jelölni.

− A huszadik én leszek, százados bajtárs! − jelentette ki Előd.

− Nem, nem − ingatta a fejét a százados − magának itt kell maradnia, Matus, és a

kopasznak is. Örüljenek neki!

− A kopasz már mindent tud, nekem meg kötelességem megvédeni a hazámat és

honfitár…!

− Jobb, ha nyugton marad! Jó itt magának, higgye el! Ha odafajul a helyzet, ott majd

nem papírgalacsinnal dobálóznak a románok.

Előd sértődötten nézett a századosra.

− Százados bajtárs! Ragaszkodom hozzá, hogy felírjon a listára! A magyar haza, akinek

annyival tartozom, s odaát a magyar szabadságharcosok mind ezt kívánják tőlem.

Már megbocsásson, százados bajtárs, de… − és kacsintott szilajul −, magyarok

vagyunk vagy mi az isten?!

És mondta, mondta hévvel, szenvedéllyel, mígnem a százados a fejét csóválva, de beadta a derekát.

− Hát jól van, Matus, ha ennyire akarja, hát legyen. Menjen Battonyára! Csak meg ne

bánja!